Azt hiszem, a gondolkodást alapvetően meghatározza, hogy éhes-e valaki, vagy sem. Ma azt, hogy egy gyerek éhesen megy-e iskolába, azt alapvetően a család anyagi helyzete határozza meg. Az anyagi helyzet pedig mostanság nem csupán egyéni döntés kérdése. Hanem leginkább azok döntésén múlik, akik sosem éhesek.

Ők valahogy másképp látják a dolgokat.

Ez jön át Harrach Péter mondatából is. Az, hogy az ő anyagi biztonságából, no meg keresztény életformájából, ő ezt személyes döntésnek tartja. Hiszen ez szerinte csupán életforma kérdése.

Mert vannak ugye olyan életformák, amiben ez jelen van. Hogy nem esznek. Úri passzióból. Így  szokatják a gyerekeiket. Nemtörődömök. Még jó, hogy nem járnak templomba, biztosan két pofára tömnék az úrvacsorát is. Mert ugyebár ezekben az életformákban semmi sem szent.

Azt hiszem, ez dühít a legjobban. Ez a gőg, ahogy a szegénységet kezelik. Ahogy nem értik a statisztikákat sem, mert azok bizonyára rossz fókuszúak, ahogy egyéni döntésként fogják fel az esélytelenséget, anélkül, hogy egyetlen emberi gesztust tennének feléjük.

Talán, mert nem láttak még olyan gyereket, aki a menzai húsleveshez is kenyeret eszik. Aki evés közben csak a tányérba néz. Aki nem tud figyelni nyolctól a tanórán, mert éhes. Akihez, ha látogatóba megyünk, nem a szemünkbe néz, hanem csak a kezünket figyeli, hogy hoztunk-e valami ehetőt. Aki úgy eszik otthon, ha van mit, hogy félrevonulva magába tömi, gyorsan, mert az a biztosan övé, ami már a hasában van. Aki pár ételféleséget ismer csak, azonos ízvilággal, és mást nagyon nehezen fogad el. Aki otthon sosem eszik sajtot, joghurtot, gyümölcsöt és zöldséget, nem kóstolt még pl. fügét, datolyát, húst is ritkán lát otthon, abban is csak csirkefarhátig van tapasztalás.

Hallgattam a minap egy tévéműsorban is Harrach Pétert. Akkor arról beszélt, hogy a szegénység megítélése szubjektív, éppen ezért többféleképpen értelmezhető. Meg arról, hogy ők visszaszorították a gyerekéhezést, mert sokaknak ingyenes az iskolában az étkezés. Az meg, hogy otthon nem esznek, ezek szerint csak életforma kérdése.

Az pedig, hogy a szegénységet épp ők tették, teszik életformává, majd ezt a szegények egyéni döntésével azonosítják, érthetetlen cinizmus. Az, hogy ennek milyen erkölcsi tartalma van, nem érdekli őket. Hogy olyan szabályokat hoznak, ami még mélyebbre löki a nyomorúságba még a következő generációt is, még jobban megerősíti a függőségüket, még esélytelenebbé teszi őket, azon túllépnek. Minden következményt, ami épp az ő döntéseikből fakad, rájuk tolnak, életformának tekintenek.

A szociális érzéketlenség, a lelketlenség, a lenézés, a kirekesztés összes formáját és lehetőségét hozzák. Ennek karácsony közeledtével különösen erős üzenete van.