Lehet, hogy érzett Kölcsey erotikus vonzalmat férfiak iránt? Nem tudjuk. Ha igen, esetleg ki is élte? Valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Mint sokakat, engem sem foglalkoztatott a kérdés, az viszont annál jobban, hogy Nyáry Krisztián feltételezése miért váltott ki akkora hisztériát a magyar sajtóban. Nyáry sok író magánéletében vájkált – miért éppen a homoszexualitás, vagyis az azonos neműek közötti testi és érzelmi vonzalom kérdése csapta ki a biztosítékot? Továbbra sem érdekel Kölcsey nemi élete, viszont az annál inkább, hogy milyen tükröt tart a mai magyar társadalom elé, hogy ebből a kérdésből lett a leghevesebb megbotránkozás. Ez többet mond el rólunk, mint Kölcseyről. Néhányaknak belegondolnia is rettenetes, hogy a magyar történelem hőseinek arcképcsarnokát esetleg nem csak heteroszexuális férfiak alkotják.

Lehet kritizálni Nyáry hozzáállását és bulváros leegyszerűsítéseit. Lássuk be, egy olyan műfajt művel, amelynek hatalmas hagyománya van. Az olasz reneszánsz művészettel foglalkozó tudományos művek például folyamatosan idézik Giorgio Vasari munkásságát, akinek könyve nagyrészben a művészek magánéletéről szóló pletykák és anekdoták gyűjteménye. Természetesen azóta sokat fejlődött a tudomány, de például magyarul is többször megjelent Paul Johnson Értelmiségiek (Intellectuals) című műve, amelyben a szerző nem tesz mást, mint közszereplők magánéletében kutat, azzal az egyszerű szándékkal, hogy bebizonyítsa, hogy a köztiszteletben álló történelmi szereplők gyakran mennyire nem feleltek meg a róluk továbbélő képnek, a közhiedelemmel szemben valójában gyarlók és sokszor aljasak voltak.

Nyáry Krisztián egy régóta elterjedt műfajt éleszt fel. Szeretjük, nem szeretjük, együtt kell vele élnünk. Ráadásul az irodalomoktatás egyik alappillére az írók életrajzának oktatása. Hány verset elemeztetünk az iskolában az életrajzi értelmezésen keresztül! És hányszor cenzúrázottak, tudatosan leegyszerűsítettek a tankönyvben szereplő életrajzok! Margócsy István irodalomtörténész számon kérheti Nyáry Krisztiánon, hogy miért kerekíti le az írók életét eladható sztorivá, de ezt ugyanúgy számon lehet kérni a tankönyvírókon is. 

A vita egy komoly társadalomtörténeti kérdést érint. Természetesen létezett Kölcsey korában is a homoszexualitás, még ha nem is létezett ez a kifejezés, és a mai meleg életforma sem. A társadalom egy része akkor is a saját neméhez vonzódott. Ezt a számarányt egyes kutatók 5-10 százalék közöttre becsülik, de még az ultrakonzervatív francia történész, Jean Sévillia is 1 százalékra teszi. Ha ennek fényében belegondolunk, hány ember élhetett Magyarországon akkoriban, és táplált érzelmeket és testi vágyat a saját neme iránt, megdöbbenünk, hogy mennyire semmit nem tudunk róluk, és mennyire keveset foglalkozik ezzel a kérdéssel a magyar társadalomtörténet-tudomány.

Kölcsey korában Magyarországon az azonos neműek iránti vonzalmat nem lehetett vállalni. Titkolni kellett, esetleg titokban kiélni. Elvárás volt, hogy az ember megházasodjon, de gyakran a házastársak között sem mély érzelmi, sem testi kapcsolat nem volt, a férfiak sokszor szeretőket tartottak, feltételezhetően inkább nőket, néha férfiakat. Ha valakiről kiderült, hogy férfiakkal „paráználkodik”, azt a közösség kitagadta, üldözte. Sokan az európai nagyvárosokban, Bécsben, Berlinben, Párizsban kerestek menedéket. És sajnos, mivel a korban titkolni kellett az ilyen érzelmeket, utólag nehéz rekonstruálni, így valószínűleg nagyon keveset fogunk pontosan és bizonyíthatóan megtudni emberek százezreinek a sorsáról. Azokról, akik éjjel álmatlanul a falat kaparták, mert titkon szerelmesek voltak a legjobb barátjukba. Feltételezhetően az akkori Magyarországon is léteztek titkos társaságok és baráti körök, amelyek az azonos neműek iránti vonzalmon alapultak, és létezett férfiprostitúció is – csak a titkolózás miatt nagyon keveset tudunk róluk.

A Nyáry-vita során komoly társadalomtörténeti kérdések merülnek fel. Ma rendszeresen számonkérjük egymáson, hogy nézzünk szembe a magyar történelem sötét korszakaival, nézzünk szembe a magyar politikai elit és a teljes társadalom szerepével és felelősségével a különböző diktatúrák korában, ne kenjük el, mennyiben felel Magyarország a holocaustért és más történelmi tragédiákért. Ugyanilyen fontos kérdés lenne kielemezni, hogy bánt az ország azokkal, akik a saját neműkhöz vonzódtak, mennyiben voltak felmenőink felelősek ezeknek az embereknek a sorsáért. És nem érv, hogy azokban a korokban a homoszexuális érzelmeket mindenhol elítélték és megvetették, ahogy az sem mentesít senkit a sovinizmus vagy antiszemitizmus vádja alól, hogy bizonyos korokban az emberek többsége soviniszta vagy antiszemita volt. A homofóbia ugyanúgy társadalmilag konstruált és tanult viselkedés, mint minden kisebbség ellen irányuló kirekesztés.

Margócsy István a Magyar Narancsban és Szendi Nóra a hvg.hu-n tisztán és érthetően érvelnek amellett, hogy Kölcsey retorikáját miért hiba (jobb szó híján) homoerotikus érzelmekkel vagy testi vággyal párosítani. Viszont, kérem, akkor fejtsék ki azt is, hogy a korabeli homoszexuálisok milyen nyelvezetet vagy zsargont használtak, hogyan lehet a levelezések retorikájában megkülönböztetni, ha két férfi között nem csak szoros barátság, de testi vágy is létezett, esetleg szeretők voltak. Valóban nem lennének kitapintható különbségek, eufemizmusok, jellegzetes szavak, szófordulatok vagy utalások? Amíg ezzel nem foglalkozik senki, csak vakon találgatni lehet. Kényes téma, de fontos társadalomtörténeti kérdés, és úgy hiszem, ezzel tartozik a magyar társadalom a mindenkori kirekesztetteknek, akik élete érzelmeik és testi vágyaik elfojtásáról vagy eltitkolásáról szólt.