Nem volt véletlen a homály és titkolózás Balázs Péter vígszínházi igazgatói pályázata körül. Ugyanúgy szivárgott ki, mint annak idején Dörner Györgyé, és olyan is. Valójában nehéz is lenne ezt pályázatnak nevezni Eszenyi Enikőével összevetve: inkább hajmeresztő ötletek és avítt gondolatok főzeléke.

Balázs Péternek nem kevesebb a szándéka, mint hogy visszaállítsa a Vígszínház régi fényét a gyanús kísérletező színház megreformálásával, ami – a pályázat több helyen is utal erre – működésképtelenné vált. Utóbbi felvetése egyébként teljesen érthetetlen, hiszen a Víg Eszenyi vezetése alatt egy jól működő színház volt, amely a közönség széles rétegeit tudta megszólítani.

A pályázat legnagyobb problémája az ideológiával vastagon átmeszelt koncepciótlanság. Olyan frázisokat motyog maga elé, mint „ha a közönség belép, megérinti a dicső színházi múlt” vagy „az egész nemzetnek, az ifjúságnak igenis erkölcsileg kell megújulnia”. Közben homályos új irányokról beszél, mindene az előző vezetés tagadása, amit kevés, roppant gyenge vagy egyenesen nevetséges ötlet követ.

Nézete szerint „a gyermek- és ifjúsági színház sajnos gyermekcipőben sem jár Budapesten”. Szerencsére gyors és egyszerű megoldást talál a problémára: meg kell győzni a fiatalokat arról, hogy a számítógépnél és a dvd-nél fontosabb a színházi jelenlét, mert amíg a dvd-t vissza lehet pörgetni, addig a színházban minden csak egyszer történik meg. Nem tudom, hogy ezzel önmagában hány okostelefonos kamaszgyereket lehet meggyőzni a színház nagyszerűségéről, de gyanítom, hogy egyet sem. Ahogy nem elégséges szakmai koncepció az sem, hogy „az ovisokat rövidebb lélegzetű előadásokkal lehet csak lekötni (...) higgyék el, szakértő vagyok ezen a téren, hiszen két kicsi unokám is van”. És aligha lesz sláger az Ádámok és Évák Ünnepéből, ahol Madáchot, a Bibliát és a népmeséket próbálnák a gyerekekre tukmálni.

A legmeredekebb ötlet mégis az, hogy olvassanak fel celebek és politikusok kedvenc kötelező (!) olvasmányaikból. Micsoda randiprogram lehetne: szia helló, ráérsz este? Ma Semjén tolja a Kőszívűt a Vígben!

Érdekes fejezet ezenkívül a külföldi és belföldi kapcsolatokról szóló, mégpedig azért, mert Balázs Péternek a jelek szerint nincsenek kapcsolatai, legfeljebb a bírálóbizottságnál. A külföldi kapcsolatoknál (és ezt megint Eszenyi pályázatával érdemes összehasonlítani) arról ír, hogy ugyan nincsenek még, de tervezi, hogy lesznek. Belföldi kapcsolatként egyedül az általa vezetett szolnoki Szigligeti Színházat említi, a két színház műsortervét kívánja összehangolni.

Támogatókat szerezni a pályázat szerint nagyon egyszerű: csak jó előadásokat kell létrehozni. Például felolvashatná Semjén Zsolt a Kőszívűt. Véleménye szerint túl sok pénzt költött eddig a színház marketingre, pedig ingyenes reklámfelületet képezhetnének „a főpróba közönségét adó idősebb nézők”, akik „szájhagyomány” útján terjeszthetnék az előadások jó hírét. Emellett azt gondolja, hogy nem lehetetlen tévés társadalmi célú hirdetésekbe bekerülni, „csak mindig meg kell indokolni” azt.

Az évadtervezésen kívül nagyon kevés konkrét, kézzelfogható információt találunk a pályázatban, viszont Balázs Péter életrajzát tüzetesen megismerhetjük, hiszen külön fejezetet szentel ennek, amely „A szerencsém” címet viseli. Megtudhatjuk belőle, mikor kapott tüdőgyulladást, mikor volt szerelmes, mikor írt verseket, mikor volt a templomi esküvője, hogy leégett a házuk, hogy katonaszökevényeket rejtegettek, hogy rengeteg megaláztatás érte, de odatartotta a másik orcáját is, hogy hány unokája van, és azt is, hogy nem ismeri a másnaposságot és a gyűlölséget, viszont képes szeretettel táplálkozni.

Ha szerencsés véget érne ez a komédia, ezt a szöveget felolvashatná Semjén Zsolt a szolnoki színházban, lóháton. Másra ez nem lehet elég.