Az Emberi Erőforrások Minisztériuma operaházi matinét szervezett „kismamáknak és kispapáknak”. Amint azt az Emmi sajtóközleménye leszögezi: „A cél, hogy a hasonló, örömteli élethelyzetben lévők, a gyermekáldás előtt közösen kikapcsolódhassanak, s a magzati korban lévő gyermek is részesülhessen a zenei élményben.”

Mármost az egy dolog, ha nekem az lenne a manifeszt célom, hogy zenei kultúrát szivárogtassak az anyaméhekbe, akkor nem engednék meg magamnak ilyen szófordulatokat sem, mint „KismaMatiné”, vagy „várandós kismama és kispapa”, és azt sem akarnám meghatározni, hogy pontosan hány pelenka is szükséges „a szobatisztaságig” (5000 amúgy, amint ezt az irányadó tervdokumentumból megtudhatjuk). Az éppen aktuális nőverési ügyek (elnézést, a vak komondor szerepének pontos tisztázásáig beszéljünk megalapozott gyanúról) fényében mégis van bizonyos pikantériája a darab kiválasztásának: A makrancos Kata volt műsoron, amely – bár maga a Halhatatlan Bárd írta (ne tessék valami gyanús azeri szálra gondolni, Shakespeare-ről van szó) – hát mégis arról szól, ugye, hogy egy akaratos, önálló hölgyet a furfangos és határozott férfiú miként tud nett, engedelmes feleséggé formálni. (Az eredeti cím – The Taming of the Shrew – nagyjából annyit tesz, hogy „a hárpia megzabolázása”.) Frappáns.

A határozott Ratkó Anna-i odor mellett – íme, a Kárpát-medence teleszülésének nagy, kultúrmissziós seregszemléje (és persze mindenki hozzon magával még egy főt!) – kifejezett, igazi alaptörvényes családmodell és egy cizellált szépségeszmény is megfogalmazódik itten: „A KismaMatiné jelkép és üzenet, amely kifejezi: az egész társadalom számára fontos, hogy minél több gyermek szülessen, s hogy minél fogékonyabbak legyenek a jóra és a szépre.” Nincs is szebb, mint amikor a kis erőforrás leszállítása előtt a kéttagú erőforrás-termelő brigád elmegy az Operába, hogy képet kaphasson az erőforrástermelő-kisüzem (miszerint család) vállalati hierarchiájában elvárt mintáról. Csak úgy a miheztartás végett, hogy világos legyen otthon, a hitvesi termelőműhelyben a merremeddig.

Értem én, hogy a műsort már előbb eltervezték, mint ahogy Balogh képviselő úr diszkrepanciába került némi zölddió-pálinkával, küvéborral és a zúzapucolás fáradalmaival, de hát ez nem sokat változtat a dolgon. Sőt, inkább azt illusztrálja csattanósan, hogy a „családi szeretetközösség” e sajátosan egyszerű interpretációja milyen mélyen gyökerezik az új pártállami világképben. Ezek után már meg sem lepődöm, amikor az operaházi családterápiás rövid tanfolyam napján a Kossuth rádió portréműsorában Zámbó Jimmy jódlizza el „A jó asszony mindent megbocsát” című örökbecsűjét, hiszen – amint ezt a rádióban szépen el is mondják – „a magyar fülnek ez tetszik”. Ha meg neadjisten mégsem tetszik, hát kaphatunk egy méretes sallert arra a nemzetietlen fülünkre. És ha nagyon ugrálunk, akkor – nemtől függetlenül – reggel esetleg egy vak komondorfejet is találhatunk az ágyunkban.