Matolcsy György akár gazdasági miniszter, akár jegybankelnök, félévente mindenképpen bejelent egy csomagot, és most még visszafogott volt, mert nem volt semmilyen nagyszabású történelmi névadó, sem bombasztikus hasonlat holmi csodákról vagy tündérmeséről. Még szerencse. A magyar kormány gazdaságpolitikáját a sorozatos, egyre hatalmasabbnak tűnő csomagokkal ugyanis leginkább ahhoz a meséhez lehet hasonlítani, amelyben a földbe ragadt répát megpróbálja kihúzni először a gyerek, aztán segít a nagytestvér, aztán az anyuka, aztán az apuka, aztán a nagypapa, aztán a végén mind seggre esnek.

Ne legyenek kétségeink, az új csomagnak is ez lesz a vége, és nem azért, mert unortodox. Valóban, nem tartalmaz semmi elsőre hajmeresztőt, és a nem túl meglepő devizahitel-átváltáson kívül semmi olyat, amit a világ jegybankjai ne próbálgattak volna már végig különféle válságok és recessziók idején. És semmi olyat sem tartalmaz, ami korábban akárcsak egyszer is működött volna.

Ami azt illeti, a kormány gazdaságpolitikája sem volt soha unortodox – legfeljebb váratlan és tökéletesen kiszámíthatatlan, és ez így is fog maradni. Gyakorlatilag az összes korábbi lépésük minden elméleti és gyakorlati előképe ismert, és ismétlem, egyik sem működött sosem. Sem az Orbán által megvetett etatista nyugati jóléti rendszerekben, sem a létező szocializmusban, sem a létező keleti diktatúrákban.

Ehhez képest az elemzők csak annyit mondanak, hát, nem annyira unortodox, meg hogy hát, elsülhet így is, úgy is. Nos, nem, ez leginkább sehogy nem fog elsülni, be fog sülni, ahogy az összes eddigi, egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnő csomagok is mind besültek. Egyiktől sem omlott össze a gazdaság azonnal (ehhez mondjuk kellett némi szerencse is), de a lényeges mutatók és a ténylegesen érzékelt gazdasági teljesítmény sem javult, sőt, inkább hanyatlott.

Az első csodafegyver rögtön a választások után a költségvetési hiány megemelése lett volna, ez annyira nem sikerült, hogy meg sem próbálhatták, ekkor kezdődött az államadósság elleni harc. Azóta történt, a teljesség igénye nélkül a magánnyugdíjak fenyegető államosítása, és az államadósság ugyanott van, mint az egész őrület előtt. Lett egykulcsos adó is, az is pont oda vezetett, ahová jósolták: bevételkiesés a központi költségvetésből, nettó jövedelemcsökkenés a szegényebbeknek, lényegi pozitív összhatás nélkül. Aztán voltak még különadók mindenféle formában, amik szintén nem váltották meg a világot. Aztán volt Széll Kálmán Terv először, másodszor. Közben volt kamatcsökkentés. Meg még sorolhatnám.

Mi lett az eredmény? Az égvilágon semmi. A gazdaság recesszióban, az államadósság magas. A munkanélküliség szintén, csak papíron jobb a helyzet, mivel jó sok közmunkás van, és az egyik részük kiás egy árkot, a másik meg betemeti, és aztán kezdődik az egész elölről. A költségvetési hiány állítólag soha nem volt ilyen alacsony. Állítólag. Csak hát ilyeneket állítottak már mások is, ők például készakarva ki sem számolták, nehogy idő előtt kiderüljön – hozzájuk képest maximum annyi a változás, hogy könnyen elképzelhető: már olyan sincs a stábban, aki ki tudná számolni, ha valaki egyáltalán akarná.

Sokan sokszor elmondtuk, mi minden baj van a magyar gazdaságban, és a nagyszabású tervek egyike sem reagált semmilyen valódi gondra, ezért persze nem is csoda, ha mind zátonyra futott. A kormány (amelynek immár a Matolcsy-vezette Nemzeti Bank is a része, ha formálisan nem is, de ideológiailag és programját tekintve mindenképp) további lehetőségei azonban végtelenek. Mondjuk nem tudni, honnan vették, hogy a jegybanknak pont tizenhat eszköze van még, lehet, hogy ez csak egy szimpatikus, eléggé nagy számnak tűnt. De biztosak lehetünk benne, hogy mind a tizenhatot ki fogják próbálni, egyre nagyobb beharangozással, és egyre kisebb sikerrel. És amikor az egyikkel befürödnek, csak annyit fognak mondani: van másik.