„…Rogán Antal Moszkvában járt, és Putyin pártjának egyik vezetőjével, Szergej Zseleznyákkal arról is tárgyalt, hogy a magyar kormány »a napokban megvizsgálja (deviza)tartalék felhalmozásának lehetőségét orosz rubelben a dollár nem stabil helyzete miatt«” – ízlelgessük ezt a mondatot. Aztán olvassuk el a Rogán titkos moszkvai útjáról született cikket. S utána próbáljunk meg rá ne úgy reagálni, ahogy szoktunk. Hogy Orbán megteszi, sőt túlszárnyalja azt, amivel korábban Gyurcsányt vádolta. A Gazprom legvidámabb barakkja leszünk, sőt a medve ölelő karjai már az atomerőművünket is át fogják kulcsolni. (S eztán a jegybankot is.) Hogy mennyire döbbenetes, miszerint a deklaráltan antikommunista, a Gonosz Birodalmát romba döntő Reagan elnöknek szobrot állító „nemzeti oldal” egy volt KGB-s, posztszovjet/posztkomcsi autokratával bratyizik. Hogy ezek, akiknek Orbán és Rogán Moszkvában csontig benyalt, ezek ugyanazok. Hogy – Anne Applebaumot idézve – „az orosz vezetés (az elnöki hivatal, a kormány és a parlament) negyede korábban a KGB közvetlen alkalmazásában állt, és összesen 78 százaléknak volt valamilyen kapcsolata a titkosszolgálatokkal”.

Felesleges és meddő arra emlékeztetni a Békemenet tömegeit, a Fidesz kitartó híveit, hogy Orbán a Nyugat ellenében azokat hozza vissza, akiket 1989. június 16-án a Hősök terén elküldött. Akik ellen úgymond mindig is harcolt. Felesleges, mert tudják. Orbán Viktor ezt a pálfordulását már a 2010-es választás előtt meglépte. 2009 novemberében, amikor beült az Egyesült Oroszország kongresszusára, ápolni a druzsbát. Meg 2010 márciusában, amikor Martonyi János (européer, atlantista, nyugatos, hogy csak a vele kapcsolatos leggyakoribb jelzőket idézzük), testvérpárti szeretettel borult az Egyesült Oroszország kebelére. A Fidesz-bázison e vonatkozásban nincs mit győzködni.

Aki erre a rezsimre esküszik, az nagyon jól tudja: egy ilyen rendszert nem lehet elvi következetességre, morális hűségre építeni. Csak a következetes elvtelenségre, minden erkölcsi zsinórmérték permanens elárulására. Így aztán a kollaboráns cinizmusával bele lehet mondani a mikrofonba, hogy „nemcsak kimentünk Moszkvába, hanem haza is jöttünk”. Aztán szégyenpír nélkül emlékezni Kovács Bélára, aki kicsit később jött csak haza, mert nem akart lefeküdni azok elődeinek, akiknek Orbán most igen.

Akiknek ez így rendben van, azok számára nincs mondanivalóm. Mondanivalóm azoknak van, akik már kiábrándultak ebből, vagy soha nem is szerettek bele. De nem csinálnak semmit, hanem letargikus egykedvűséggel várják, hogy majd begördülnek a kék alapon sárga csillagos tankok és véget vetnek ennek. Nem fognak. Vagy kitör a fülke-ellenforradalom. Nem fog. És pont azért nem fog, mert ilyenek vagytok. Tudjátok egyáltalán, mi történik itt? Hogy miről szól a rubeldiplomácia? Arról, hogy a gyarmatosítás elleni harc kulisszái mögött a legrohadtabb bizánci gyarmatosítás zajlik. Arról, hogy az országot hosszú távú szerződésekkel visszaterelik arra a zsákutcás kényszerpályára, ahonnan 1989-ben próbáltunk leakadni. Arról, hogy ezentúl Moszkvában dől el, legyen-e gázáremelés, áramáremelés, s mi az ára, hogy ne legyen. Mert Oroszország „állami-politikai logika mentén kezeli az energiakérdést”– mondta volt Orbán Viktor. Arról, hogy azt is ott döntik el, mennyi a jegybanki alapkamat, s mi az ára a baráti hitelnek. Arról, hogy Putyin nem fog emberjogi szarságokkal bíbelődni, s Brüsszellel szemben abba se szól bele, hogyan bánik Magyarország a polgáraival. Akié a föld, azé a jobbágy. Nem tetszett a nyugati kapitalizmus? Most majd kipróbálhatjátok, milyen a keleti. Ha hagyjátok, meg is érdemlitek azt, amit a képetekbe fúj a keleti szél.