„Már Boszniában vagyok.”

„Az LMP a 4K!-val fogalmazott meg köztársasági minimumot, úgyhogy forduljon vissza”

Egyik kollégámmal folytatott sms-váltás a múlt hét végéről, amely bepillantást enged abba is, hogy miket is gondolunk itt szerkesztőség szerte az ellenzéki szerencsétlenkedésről, illetve a szerencsétlenek ellenzékieskedéséről.

Pedig akkor még nem is szembesültem vele, hogy micsoda várakozás előzi meg a mérsékelt baloldali/konzervatív/liberális/européer megváltó eljövetelét. Azét az emberét, akinek valóságos és legfontosabb politikai erénye az volt, hogy a sok küldetéstudatos félnótás közt nem hitte el, hogy tud vízen járni. Most viszont azt várják tőle, hogy gyógyítson kézrátétellel, és támassza föl a halottakat.

Igaz, Bajnai péniszéhez még nem intéztek lírai műbe oltott szerelmi vallomást. Boldog balkáni elszigeteltségem megóvott attól, hogy idejekorán értesüljek arról, hogy a kormányzás eszmei háttere, a közpénzzel kibélelt Századvég Intézet tótumfaktuma G pont Fodor Gábor Orbán férfiasságával már ezt is megtette. („Van egy ambíció, ágaskodik, áll mint a cövek, sőt, ki akar törni, a fenséges egy alfaja vagy alfahímje, az erőt, bátorságot, érett gondolkodást, higgadt megfontolást, a cselekvési hajlam és tehetség túlnyomását jelzi”). Távollétemben tehát a számtalan sóhivatal mellett létrejött a Nemzeti Fütyköskutató Intézet is, és ahogy illendő és szakszerű egyből a Főfasz tanulmányozásával kezdte meg működését.

Vallásos áhítat, szerelmes rajongás, mitikus hősök, akik majd megoldják helyettünk a saját életünket. Eh, reménytelen.

És akkor meghallgattam a híreket.

Egészen pontosan az egyetlen országos sugárzású kereskedelmi rádió (amelyről ne felejtsük el, hogy miért az egyetlen) híreit, amelyben részletet játszottak be Orbán Békemeneten elmondott beszédéből, majd hozzátették, hogy a Belügyminisztérium becslése szerint a helyszínen ezt 400 ezer ember hallgatta. Ezt követően megemlékeztek a Millia-tüntetésről, megemlítve, hogy a Belügyminisztérium becslése szerint itt 20 ezren vettek részt.

Elöntött a pulykaméreg, engem is elkapott a harci láz. Bánom is én, hogy mindenhonnan összeszedett szervezetekkel hatalomra kerülve nem lehet majd kormányozni, hogy amíg a magyarok föl nem fogják, hogy saját maguk felelnek a saját sorsukért, addig fölösleges bármi, hogy az egymás fölött aratott újabb és újabb diadalok csak azt jelzik, hogy képtelenek vagyunk kitörni az ördögi körből, csak ezek menjenek a vérbe az utolsó hírolvasóig.

Most minek kell ilyeneket mondani? Ez nem egyszerűen hazugság, nem az igazság elferdítése, hanem egy alternatív valóság, amelyben a nép egy emberként áll ki daliás vezére (rózsaszínhártya nélkül: blazírt, életunt, közhelyeket puffogtató, pocakosodó, koravén pukkancs) mellett, aki hősies küzdelmet folytat (értsd: pávatáncol) a gyarmatosító nemzetközi erőkkel (pénzt akarnak adni a piacinál kedvezőbb kamatozásra) szemben. Ebben az alternatív valóságban igyekszik benne tartani egy tekintélyes méretű szolgahad a kormánypártok megmaradt híveit. Aljamunka, tisztességes ember nem is vesz benne részt, még akkor sem, ha megfizetik. Papírlaponként hozzávetőlegesen 470 ezer forinttal, állami hirdetéssel, államtitkársággal, ezzel-azzal.

Ami igazán csuda, hogy ezt annak a jelszónak a nevében teszik, hogy „inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át”, bocsánat, nem, ezt Szálasi mondta, a Békemenet fölhívása így hangzik: „inkább vállaljuk az átmeneti szegénységet, mint az örökös rabigát”.

Mondjuk, nem ártana, ha ezt hivatalos helyről is megerősítenék, hogy a kormány azért nem fogad el pénzt az IMF-től, mert az bele akar nézni a főkönyvbe, és esetleg nem hagyná, hogy minden forintot a Közgépnek meg a Századvégnek adjanak, a kormány ezért inkább vállalja a nép nevében az átmeneti szegénységet (=örökös rabiga). Valahogy így lehet lefordítani a békemenetes gyülekezet adósrabszolgaságról szóló eszmefuttatását is, amelyet egyébként alaptalan félelem táplál. Adósrabszolga ugyanis úgy lett valaki, hogy nem tudta kifizetni adósságait, ezért a tartozása fejében eladták. Ez a veszély nem fenyegeti a transzparenst cipelőket és a menet mögé ideológiát kanyarítókat. Azt nem lehet eladni szolgának, aki korábban már önként elment annak.

Márpedig a kormány körüli siserahad csupa szolgából áll, amit onnan lehet tudni, hogy a szolgának nincs önálló akarata és véleménye csak parancsolója. G. Fodor Gábor homoerotikus költeményéből azt is tudjuk, hogy vágya sincs nagyon más, minthogy az uraság elővegye szerszámát és magáévá tegye a konyhaasztalon.

Megoldani semmit nem fog, de a mentális állapotunknak jót tesz, ha ezeket az embereket az utolsó példányig kisöprűzik mindenhonnan. Ne, elszámoltatás ne legyen, mert annak mindig az a vége, hogy teflonarcú funkcionáriusok vegzálnak kiállítás-szervezőket meg idős filozófusokat, de mindazokat, akik megcsúfolták saját szakmájukat ügyésztől a minisztériumi főosztályvezetőkön át az újságírókig és a „politikai elemzőkig” (nyihaha), azokat el lehetne tiltani foglalkozásuk gyakorlásától, és, ha mégis saját szakmájukban akarnak elhelyezkedni, akkor menjenek azokba az országokba, amelyeket főnökük mostanában körbeudvarolt. Mondjuk bemondónak Azerbajdzsánba, az elvárások nem lesznek számukra ismeretlenek.

Azután persze megnyugodtam, és visszatértem sztoikus alapállásomhoz, hogy bármiféle reváns értelmetlen, nem segít semmin. Mert nem mi vagyunk elsősorban képen törölve, percenként leköpve, kiröhögve és megalázva, akik nem hisszük el az irdatlan hazugságokat, hanem azok, akik elhiszik.

A helyzet kulcsa nem az, hogy a hitetlenek legyőzik a hívőket, hanem hogy ez utóbbiak végre megértik, hogy tőlük is pontosan ugyanúgy lopnak, csak ők még tapsolnak is hozzá. Hogy felfogják: hazudni, nekik hazudnak. Hogy a kormány kiplakátolja mindenhová (Mahír-oszlopokra, persze, mert az üzlet, az üzlet): „Nem adjuk fel Magyarország függetlenségét”, de az ellenzéki Fidesz egészen piszlicsáré ügyekben rohangált nemzetközi fórumokhoz, szinte már békefenntartókat követelve hazánkba. Hogy Orbán az idős felvidéki tanítónővel megy föl a színpadra, aki – úgymond – a felvidéki magyarok ügyéért harcol. Ki ellen is? Csak nem az ellen, a Fico ellen, akivel Orbán még háromhete együtt kvaterkázott?

Amíg ezeket a kérdéseket házon belül nem kezdik feszegetni, addig nem lehet lerázni a szolgahadat sem, addig mindig lesz elég számú követő, akik a lakájokat eltartja, aki megakadályozza, hogy az országban bármit is csinálni lehessen, aki önként megy lábhoz.

Viktorhoz, akit valójában úgy hívnak, hogy Lajos.

(Ehhez a cikkhez itt lehet hozzászólni.)