Nézze meg képeinket, kattintson! © Túry Gergely

Az állami hivatalnokok köztudomásúan mindig a más - nevezetesen az adófizetők - pénzét osztják. Magyar kormány azonban még soha nem volt olyan kedvező helyzetben, mint most: nem csupán 10 millió, hanem egyenesen 450 millió adófizető pénzével gazdálkodhat a következő választási ciklusban, hála az Európai Uniótól 2007-2013 között várható mintegy 6 ezer milliárd forint - a GDP 4 százalékát elérő - fejlesztési forrásnak. E jelentős summa hatékony és szabályos elköltése fejében az áprilisban hatalomra aspiráló garnitúráknak némi házi feladatot is el kellene végezniük: kidolgozni a közösségi pénzeknek az Európai Bizottság által is elfogadható felhasználási programját (az úgynevezett nemzeti fejlesztési tervet), valamint - az EU által előírt, de a magyar társadalom és az üzleti élet által is támogatott - az euróbevezetés érdekében ráncba szedni az államháztartást.

Egy ideális világban e terepeken zajlana a pártok választási vetélkedője. Miután azonban a múlt hét végén a nagyobbik ellenzéki párt is nyilvánosságra hozta hivatalos programját, megállapítható, hogy a világ még nem ideális, a programok ugyanis nem a lényegről szólnak. A magyar politikai elit vonakodik megfogni a munka végét: a szocialista-szabaddemokrata kormány EU-pénzekre alapozott nemzeti fejlesztési terve félkész állapotú, míg az ellenzék nem is nagyon fárasztotta magát ez ügyben a gondolkodással. Az MSZP az államháztartási reformot illetően csak halvány utalásokat enged meg magának, a Fidesz pedig mintha még a fogalmat sem ismerné. Meglehet, valamennyien Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök - az EU legrégebbi kormányfője - bonmot-jának követői: "Mindannyian tudjuk, mit kellene csinálni, csak azt nem tudjuk, hogyan nyerjük meg utána a választásokat."

A pártdokumentumok elszánt olvasói olykor még abban is elbizonytalanodnak, mi is tekintendő valójában választási programnak. Kivált az MSZP hozza zavarba a választópolgárt. Csakúgy, mint 2002-ben, a szocialista párt, illetve kormányfőjelöltje ezúttal is különböző elnevezéseken futó és egymással nem egyértelmű kapcsolatban álló választási dokumentumokkal kampányol. Az Első 100 lépés című, javarészt szociális típusú, konkrét intézkedési lista mellett Gyurcsány Ferenc programadó beszédéből a polgárok arról is értesülhettek, hogy Új Magyarország címmel uniós pénzből finanszírozandó infrastrukturálisberuházás-dömping vár rájuk. Azt nem kötötték az orrukra, hogy az utóbbi valójában a nemzeti fejlesztési terv társadalmi és brüsszeli egyeztetésre váró kezdeménye. Egyidejűleg nyilvánosságra került maga az elvi-politikai célokat tartalmazó formális választási program is, az Erős köztársaság, sikeres Magyarország, a múlt héten pedig a miniszterelnök egy lapinterjúban olyan lépéseket is kilátásba helyezett - például a kétharmados törvények megritkítását, az euróbevezetésről tartandó népszavazást, az egészségügybe bevonandó magántőkét, a közbeszerzési törvény módosítását -, amelyek nem is kaptak helyet a hivatalos szocialista szövegekben.

Az eltérések azt sejtetik, hogy nem feltétlenül fedik egymást a kormányfő saját elképzelései és pártja programja. Gyurcsány már januárban utalt rá, hogy csak akkor vállalja a kormányfői megbízatást, ha a kormánypárti frakciók aláírják a kormányalakítás utáni első száz napban megindítandó államháztartási reformot szolgáló tucatnyi törvénytervezetet, amellyel - mint akkor kijelentette - a GDP-hez mérten évi 1,4 százalékkal csökkenthető a költségvetési deficit. A múlt héten a Világgazdaság című lapban az államháztartási hiány mérséklését már nem tartotta ugyan fontosnak, viszont - az "intenzív és dinamikus kormányzati start" jegyében - újból megemlítette az Országgyűlésnek a kormányalakítás másnapján benyújtandó másfél tucatnyi, tartalmában nem részletezett javaslatot.

Nézze meg képeinket, kattintson! © Müller Judit

Ugyanazzal a lendülettel Gyurcsány a Fidesz választási ígéretének is elébe vágna: bejelentette, még a választások előtt a kormány napirendjére veszi a közbeszerzési törvény kis- és középvállalkozásoknak (kkv) kedvező módosítását. A kkv-szektort mindkét nagy párt látványosan, nemzeti mázzal leöntve állítja programja fókuszába - a Fidesz-program a "magyar szolidaritást" emlegeti, Gyurcsány az orosz befektetések Szlovákia elől való elhappolását szorgalmazza -, ám valószínű, hogy egyes protekcionista szándékoknak az uniós piacszabályozás útját állja. Ugyancsak főleg az uniós forrásokkal kistafírozott kkv-któl várja mindkét fő politikai erő a hazai foglalkoztatás növekedését, ám az MSZP mértéktartóbb: a keletkező és megszűnő munkahelyek egyenlegeként négy év alatt nettó 200 ezer új állást ígér, míg a radikális tébéjárulék-csökkentéssel is operáló Fidesz nem kevesebb mint 500 ezer új munkahelyet jósol, anélkül hogy egyetlen meglévő állás megszűnéséről szót ejtene.

Feltűnő azonosság a két nagy párt programjában, hogy - a foglalkoztatási előrejelzésen túl - csaknem teljesen mellőzik a makrogazdasági prognózist, miután a nemzetközi gazdasági környezetre sem vesztegették a szót. A választópolgár nemcsak a költségvetési deficit és az államadósság tervezett mértékéről nem értesül (igaz, mindkét párt kiáll az euró 2010-es bevezetése és ezzel értelemszerűen a büdzséhiány 3 százalék alá szorítása mellett), hanem arról sem, hogy a következő négy évben milyen ütemű gazdasági növekedésre lehet számítani. Ilyen adatot - még januárban közzétett programjában - csak az SZDSZ kockáztat meg: a liberálisok évi 4 százalék körüli GDP-bővüléssel kalkulálnak a következő periódusban. Tény, az MSZP-program kitér rá, hogy az infláció tartósan 2-3 százalék körül marad, a Fidesz azonban újból csak azt az Orbán Viktor által már többször előadott logikai bukfencet ismételgeti, miszerint a gáz-, a villamosáram- és a gyógyszerárak "nem emelkedhetnek az inflációnál gyorsabban".

A közös elhallgatások is oda vezetnek, hogy a publikált választási programok korántsem állnak olyan messze egymástól, mint arra az érzelmileg túlfűtött kampányszónoklatokból következtetni lehetne. A hangsúlyok persze eltérőek. Az uniós források javát mindkét párt infrastruktúra-fejlesztésre kívánja költeni, noha a fogalom a szocialista értelmezésben nemcsak "betont" - utat, vasutat, hidat -, hanem informatikát is jelent, míg a Fidesz-programban az internet szó nagyítóval sem fedezhető fel.

Alighanem mindkét párt az EU lisszaboni programját használta sorvezetőként a nők, a fogyatékosok, az idősebbek, a romák munkavállalási lehetőségeinek javításához, a környezetvédelmi célok kijelöléséhez, a szakképzés felértékeléséhez. Az MSZP amúgy terjedelmesebb programja nem sok teret szentel a mezőgazdaságnak, a Fidesz vázlatosabb tervei jóval többet, az utóbbi azonban nem is említi az önkormányzati reformot, az EU-pénzek elosztásában is kulcsszerepet kapó régiók önállósítását.

A polgárok örömére rend és fegyelem uralkodik majd a politikai arénában: Gyurcsány javaslatára (talán nem véletlenül) legalábbis megbüntetnék az országgyűlési szavazásokat sűrűn elbliccelő képviselőket, míg Orbán javaslatára (ugyancsak nem véletlenül) kormányzati fizetéscsökkentéssel szankcionálnák a költségvetési kiadásterv túllépését. Korrupcióellenes intézkedéseket csak a lapzártakor parlamenti belépési küszöb alatt vergődő MDF jelez: az üzleti transzparencia érdekében tőzsdére vinné az állami cégek részvényeinek 10 százalékát.

Az egészségügy modernizációját, finanszírozásának átláthatóbbá tételét a szocialista és a nagyobbik jobboldali párt egyaránt kitűzi, de a megoldást eltérően képzelik el. Egyértelműen sikeres európai modell híján az ítélkezés mindenképpen kockázatos, de a Fidesz esetében Mikola István miniszterelnökhelyettes-jelölti kinevezése számottevő rizikófaktornak számít, különösen hogy immár energiaügyi szakértővé képezte át magát - múlt vasárnapi szűzbeszédében a nemzettudatot formáló energiaforrásokról értekezett -, e minőségében tiltakozva egyúttal az ellen, hogy "fizetőképessé akarják tenni az egészségügyet". A fogyasztói érdeket szolgáló, választékbővítő, versenyerősítő liberalizáció - sem az egészségügyben, sem a közszolgáltatásokban - nem jut a nagy pártok eszébe. A versenyt amúgy sem piaci résztvevők, hanem nemzetek közti sorskérdésként fogják fel, a szolidaritás pedig csak magyaroknak jár. A külpolitika gyorsan kipipálandó "muszfeladat" a politikai- program-írók számára: az EU nagy közös dilemmáiról sem a szocialistáknak, sem a jobboldalnak nincs érdemi mondanivalója, Amerika még csak feltűnik a láthatáron, a glóbusz többi része - benne a fejlődő világ valamennyi konfliktusával - a sűrű ködbe vész.

KOCSIS GYÖRGYI