Az amerikai Emory Egyetem kutatói a nagymamák, gyermekeik és unokáik közti biológiai kapcsolatot elemezték, és igen érdekes megállapításokra jutottak. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a nagymamák unokáik iránti rajongása egyáltalán nem a véletlen műve, és ezt a jelenséget az agyi folyamatok szintjén is érzékelni.

A kutatásba összesen ötven nagymamát válogattak be, akik 3 és 12 év közti unokáik, illetve gyermekeik fényképeit nézegették. Amikor előbbiek kerültek sorra, az érzelmi empátiáival kapcsolatos agyterület dolgozott jobban, amiből igen meglepő következtetést vont le James Rilling és csapata. Az egyetem antropológusa és a tanulmány vezetője szerzője szerint amikor a nagymamák az unokáikkal kerülnek interakcióba,

hajlamosak azt és úgy érezni, amit és ahogy a kisebbek.

Rilling szerint mindez azt jelenti, hogy ha az unoka esetleg szomorú vagy vidám, akkor a nagyszülő is képes a szomorúság vagy épp a jókedv jeleit mutatni – foglalta össze a France24 a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban közzétett eredményeket.

A saját gyermekeik esetében viszont más a helyzet: náluk inkább kognitív empátiával kapcsolatos terület aktiválódik, vagyis a nagyszülő elsősorban megérteni próbálja, hogy a gyermeke mit gondolhat vagy érezhet az adott helyzetben. A jelenségnek a kutatók szerint evolúciós folyamatokhoz van köze, illetve ahhoz, hogy az unokák puszta megjelenésükkel is olyan hatást válthatnak ki a nagyszülőkből, mintha összetett folyamatok révén próbálnák manipulálni az idősebbek agyműködését.

A nagymamák és unokák közti kapocs ilyen irányú vizsgálata az első, ami elkészült, a témában ugyanakkor másfajta kutatások is zajlottak már. Ezek közé tartozik az úgynevezett „nagymama-hipotézis” is, melyet még a ‘60-as években fogalmaztak meg a kutatók. E szerint a menopauza azért történik, hogy a nagyszülők az unokájuk túlélési esélyeit is növeljék.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos kérdésekkel is foglalkozó Facebook-oldalát.