Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lévai Zsófia fashion tech dizájner ruhái többet mutatnak annál, mint amennyit takarnak. Nem az anyaggal fukarkodott a tervező, inkább rábírta az anyagot, hogy kommunikáljon viselőjéről. Ehhez csak egy csipetnyi technológiára van szükség.
hvg.hu: Hogyan ébred rá valaki, hogy egy ennyire különleges határterület érdekli?
Lévai Zsófia: Tipikus divat-előéletem volt itt Magyarországon, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elvégzése előtt már saját márkát alapítottam, egyszerű női ruhákkal és női táskákkal foglalkoztam, amit egy idő után kevésnek éreztem. Ekkortájt kezdtem el kísérletezni új anyagokkal, reflefktívekkel, ledekkel. Így fordultam lényegében vissza a gyökereimhez és kezdtünk el anyukámmal együtt dolgozni. Ő programozó matematikus, a nagymamám villamosmérnök volt, így a családi hátteremből egy elég erős technológiai érdeklődést hozok magammal, ami vegyült az én művészeti beállítottságommal.
hvg.hu: A két terület ötvözésének csak esztétikai céljai vannak?
L. Zs.: A legelső nem analóg kollekcióm, ami a diplomamunkám is egyben, az Interknitting nevet viseli. Itt az emberi érintkezést fordítottam le a legalapvetőbb formulákra mozgás-, hang- és érintésérzékelős szenzorokkal, amelyek a ruhákba voltak építve. Ebben helyet kapott két pulóver is, amik képesek összekapcsolódni, ha viselőik szembe fordulnak egymással és látványos színanimációkon keresztül kommunikálnak. Ezt szerették a kiállításokon a legjobban, az egészen fiataloktól kezdve az idősebb korosztályig boldogan ugrottak beléjük és játszottak el velük. Ezért amikor kiköltöztem Németországba, bejutottam gyakorlatra a Deutsche Telekom Fashion Fusion programja keretében, ezt az összekapcsolódáson alapuló tematikát vittem tovább a következő, Power of Proximity (A közelség hatalma) projektembe.
hvg.hu: Akkor viszont maga a hordhatóság is fontos szempont.
L. Zs.: Ezeket a ruhákat kifejezetten használatra szántam, nem klasszikus divat-műalkotások, amiket csak üveg mögött szabad nézegetni. Mindig bátorítom a kiállításaimra látogatókat, hogy vegyék fel a darabokat, próbálják ki. Mindennapi viseletre szánt anyagokból készültek, gyapjúból és kasmírból, kötéssel.
| Névjegy |
| Lévai Zsófia fashion tech design iránt érdeklődő divattervező. Üzleti ismereteinek szélesítésére közgazdász diplomát szerzett, majd a Moholy Nagy Művészeti Egyetem mesterszakán tanult divat- és textiltervező művésznek. Az egyetem alatt kezdett el interaktív öltözékekkel foglalkozni, amiket először magyar kiállításokra vitt, majd külföldre is, többek között Szingapúrba, Németországba és New Yorkba. |
hvg.hu: Ezeknek az anyagoknak már a tisztítása se mindennapi – hogyan lehet házilag mosni egy elektronikával teleszőtt ruhadarabot?
L.Zs.: A diplomamunkám zárásaként az öt ruhámból három ki lett mosva mosógépben 30 fokos gyapjúmosással, ez része volt a vizsgának. Az elektronikát magát ki lehet mosni, ha utána alaposan ki tud száradni, működőképes marad. Probléma az áramforrásnál lehet, a ruháim viszont úgy vannak kialakítva, hogy egy apró USB-port lóg ki belőlük, erre kell csatlakoztatni egy kisebbfajta külső akkumulátort, így az mosás előtt eltávolítható. De nem ez volt a legfélelmetesebb rész. A kötött anyagokkal való munka utolsó fázisa, hogy a ruhát egy ipari gőzasztalra kell helyezni, hogy a gyapjú nemezelődjön és összeálljon. Ettől nagyon féltettem a ruhákat, amiken akkor már hónapok óta dolgoztam, írtam az elektronikák gyártóiknak is ezzel kapcsolatban, de nem tudtak mit mondani, ugyanis senki sem gőzölte még ki az áramköreiket.
hvg.hu: Mennyire könnyű hozzájutni az ilyesmi alkatrészekhez?
L. Zs.: Magyarországon is van bolt, ahol az alkatrészeket, prototyping kiteket be lehet szerezni, de külföldről is szoktam rendelni. Ezek nem különösebben bonyolult vagy drága darabok. Nagyon leegyszerűsítve szükség van egy mikrokontrollerre, ami egy miniszámítógép feladatát látja el. Szenzorokra a méréshez. Outputra, ami lehet hangot vagy fényt kibocsátó egység. És a rendszer működtetéséhez egy áramforrásra. Ezeket aztán végtelen mennyiségben lehet kombinálni, attól függően, hogy mit szeretnék a ruhámmal kezdeni.
hvg.hu: A kombinációk kitalálása, a ruhák tervezése és elkészítése egyemberes feladat?
L. Zs.: Ez nem egy one man show, hanem egy jól szervezett csapatmunka. Anyukám a system architect, dolgoztunk együtt két másik fejlesztővel, egy villamosmérnökkel és egy médiadizájnerrel is. Én pedig a textiles vonalat viszem, de egy kicsit értek az áramkörökhöz is. Egy ekkora csapatot folyamatosan koordinálni kell, én vagyok a szervergép, ahová befutnak a kliensek problémái. Ez nem az a divattervezés, hogy rajzolok egy szép ruhát a papírra, majd odaadom a varrónőnek, hogy mikorra legyen kész. Ez ennél sokkal izgalmasabb: fogsz egy divattervezőt és egy szoftverfejlesztőt, összerakod őket egy szobába, és várod, hogy mi lesz belőle.
hvg.hu: A családi háttér sokat segíthet az informatikusokkal való kommunikációban. Van nehézsége abban, hogy különböző területeket kell összehangolnia?
L. Zs.: Még így is előfordult, hogy azt kértem valakitől, hogy programozzon le egy karakteres zajt, mire azt válaszolta, hogy ez neki nem mond semmit, keressek rá algoritmust. Ezzel egy fejlesztőt ki lehet borítani, mert ez egy olyan vizuális elem, ami csak az én fejemben létezik. Ha nem beszéljük ugyanazt a nyelvet, akkor folyamatosan abba a problémába ütközünk, hogy ki mit ért az alatt, amit a másik mondott, vagy kérdezett. A közös munka sem olyan, hogy én elkészítem a ruhát először, aztán átadom egy másik csapatnak, hogy rakjanak rá valamit, a harmadik meg programozzon rajta, hanem párhuzamosan csinálunk minden lépést, a tervezés, az elektronika, a szoftver és az interakció annyira egymásra épülő területek, hogy nem lehet különválasztani őket.
hvg.hu: Legutóbb milyen projektjében találkoztak ezek az utak?
L. Zs.: A Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj keretében készítettem egy sálkollekciót, amelyik azt mutatja, milyen hatással vannak ránk a minket körülvevő képernyők, hogyan változik meg a testbeszédünk és hogyan tudjuk olvasni a másik testbeszédét ezáltal. Itt a nyers adatok kezdtek érdekelni, hogy hogyan gesztikulálunk, nézünk a másikra. Minden sálba mozgásérzékelő és ledes fényforrások vannak beépítve, így egy egyénileg színeffektelt impulzus fut végig az összes sálon akkor, ha az adott személy tesz egy mozdulatot. Tavaly ősszel fejeztem be, akkor nem gondolhattam, hogy milyen nagy szükség lehet ilyesmire a járvány miatt, amikor az emberi kapcsolataink egy képernyőre redukálódtak. Azt gondolom, inkább arra használjuk a technológiát, hogy jót tegyen a kapcsolatainknak és ne szigeteljen el. Ebben a sálban is visszaköszön a hiperkonnektivitás, ahogy a különböző mozgásokkal megfesthetjük őket. Vallom ugyanakkor azt is, hogy a ruháimnak nem a külvilágtól való elszigetelés a feladatuk, hanem az, hogy auraként működjenek és plusz dolgokat kommunikáljanak rólunk. Egy fekete pólóra csak egy zenekar fér fel, miért ne oszthatnék meg a technológia segítségével sokkal többet magamról?
hvg.hu: A saját életéből, problémáiból merít inspirációt a tervezéshez?
L. Zs.: Amikor kiköltöztem Berlinbe, a nulláról kellett mindent kezdenem, legfőképpen a társasági életem. Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha belépnék egy terembe, ahol mindenki az én pulcsimat viseli és azok a pulcsik tudnának közösen valamit rólunk az internetről, és látnám, kivel vagyok egy hullámhosszon. Ösztönzőforrás lehetne kitalálni, mi ez a közös elem bennünk.
hvg.hu: Vannak hazai pályatársai, akik hasonló megoldásokkal kísérleteznek?
L. Zs.: Magyarországon a divatszakma nagyon zárkózott, mindenki a saját biztonságos bázisában tevékenykedik, fél szemmel pedig azt figyeli, ki kiből inspirálódik. A fashion tech vonalat itthon és külföldön is egy teljesen más mentalitás szövi át, mert a művészeti háttér mellett ott van egy nagyon erős technológiai érdeklődés is, ami az IT-szektornak az open source gondolkodását hozza magával, hogy segítsük egymást, beszélgessünk a problémákról, dolgozzunk együtt. Itthon néhányan vagyunk csak, közöttünk a privát életben barátság is van.
hvg.hu: A kilencvenes években slágertermék volt a lépésre villanó cipő. Ilyen népszerű múlt után hol tart most az iparág?
L. Zs.: Összehasonlításképpen, most ott tartunk, ahol tartott az Apple, amikor egy kaliforniai garázsban szerelgették össze az első számítógépeiket. Ez a szakma egyelőre még a kísérletezés időszakában van, most próbálgatjuk a technológiákat. A nagy divatházaknál még csak egészen kicsi részlegek próbálkoznak ezzel az úttal. A Ralph Laurennek már volt egy monitorozásra alkalmas pólója, illetve néhány fűthető kabát is felbukkant a piacon, de egyelőre ennyi.
hvg.hu: Az órák esetében fontossá vált, hogy akár mérjen véroxigénszintet és figyelje a szívritmust. Eljön majd az is, amikor ugyanezeket vagy hasonló testi folyamatok monitorozását egy aláöltözőtől lehet elvárni?
L. Zs.: Triviális, hogy el fog menni egy egészségügyi irányba is. Az Interknitting kollekcióval kapcsolatban voltak, akik megjegyezték, hogy a koraszülöttek folyamatos monitorozását jelenleg kábelek és tappancsok látják el, de ha ezt lehetne integrálni az anyagszerkezetbe, akkor az egy sokkal kényelmesebb monitorozást tenne lehetővé. Én hiszek ebben a vonalban, a hordható technológia jó, ha fókuszba helyezi a mentális és fizikai egészségünket egyaránt. Jelenleg is egy ilyen új egészségügyi projekten dolgozom, ami már továbbjutott az első fordulón egy kockázati tőkebefeketetőnél.
hvg.hu: Van olyan limit, aminél jobban már nem lehet feltuningolni egy nadrágot?
L. Zs.: Még annyira az elején vagyunk, hogy ilyenekről nem lehet beszélni, jelenleg ennek csak a mostani emberi képzeletünk szab határt. Nem tudhatjuk, hogy a következő generációnak mire lesz szüksége, mit kell lefejleszteni, mi lesz fontos egy öltözékben. A nadrág és a póló is, ahogyan a mai formájukban ismerjük, több ezer éven át alakultak és fejlődtek, mindig az igényeink szerint.
hvg.hu: A divat már készen áll a nyitásra, így van ezzel a fejlesztői közösség is?
L. Zs.: Egy szimpóziumon voltam Szingapúrban, ahol a divat csak az egytizede volt a programnak. Jó volt azt látni, hogy akadémiai oldalról mennyire nyitottak erre az irányra. Azt is várom, hogy nagyobb legyen a vegyülés, a divatiparban több legyen a szoftvermérnök, az informatikában pedig a művészeti szakértő. Hiszen a gyökér közös, elvégre a korai programozás a textiliparban gyökerezik.
| Közös szál |
Az ókori eredetű analóg számológép, az abakusz után néhány ezer évvel, ám az elektromos működtetésű, szekrény méretű korai számítógépek előtt majd másfél évszázaddal, valahol félúton tartott a technika. Éppen az első ipari forradalom vívmányait élvezte a textilipar, azon belül is a fejlődésnek indult szövőgépeket: a lábbal hajtott vagy állati húzóerővel való működtetést felváltotta a gőzhajtás. Ezekkel az egyszerű algoritmusokat, azaz utasítássorozatokat futtató gépekkel kezdtek el kísérletezni, leginkább matematikai problémák megoldásával kapcsolatban. 1820-ban Joseph Marie Jacquard francia feltaláló lyukkártyák segítségével programozott kelmeképző gépeket összetett minták elkészítéséhez – névadója az iparban ma is használatos jacquard-minta kifejezésnek, ami bonyolult mintaelemű szövést jelent. Közel egy időben pedig Charles Babbage angol matematikus kísérletezett a szövőgép működését alapul vevő analitikai gépekkel, amire Ada Lovelace, a matematika iránt érdeklődő angol grófnő írt algoritmusokat – így ő lett a világ első programozója. |
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
