Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A videoszintetizátor kifejezéssel sok elektronikus zenészt is zavarba hozhatunk: mi ez a vizuális médium, amelyre mások hangszerként tekintenek? Mire jó ez a retró hóbortnak is beillő művészet, amikor ma már mindent a számítógépes grafika és a digitális kódon alapuló vizuális tartalmak uralnak? A hagyományos tévékészülékekkel használható analóg videoszintik évtizedes pihenő után most újra élnek, virulnak, és egyre több művészeti területen bukkannak fel.
Sok elektronikus hangszer hadászati vagy híradástechnikai eszközként kezdte életét – utóbbi úton indult a videoszintetizátorok története is. A televízió képe szabad szemmel közelről épphogy látható, függőlegesen és vízszintesen eloszló képpontokból tevődik össze. Néhány kreatív alkotó kamerákkal és tévékészülékekkel kezdett kísérletezni a 70-es években, mindeközben művészeti koncepciót is rendeltek ezekhez az eszközökhöz: a televízió itt már szabadon használható, egyedi áramkörökkel változtatható, zenére reagáló eszközzé vált. Ezek a hangszer- és videojáték-gyártók által fejlesztett eszközök voltak a mai videoszintetizátorok ősei. Az alkotások valahol félúton az absztrakt festészet, az installációk és a mai "audiovizuális" zenei előadások közti területet járták be. Az utóbbi években, más hagyományos elektronikus hangszerekkel együtt, a videohangszerek is reneszánszukat élik.
Történetük az 1919 óta létező, ma már igazán közismert analóg szintetizátorok árnyékában húzódik meg. Jóval fiatalabbak azoknál, "a videóművészet története a 60-as évektől kezdődik" – meséli Lars Larsen az eszközöket gyártó amerikai LZX Industries egyik alapítója. Minden menetrendszerűen zajlott: néhány évtizednyi technológiai és kulturális evolúciót követően feledés övezte őket, majd a kétezres években újra foglalkozni kezdtek velük az alkotók és így a gyártók is. "A videó művészete a 80-as, 90-es években a digitális, majd számítógépes formálhatóság világába lépett. Úgy gondoljuk, hogy sok terület feltáratlan maradt a gyors átalakulás miatt, ezért mi ott szeretnénk folytatni, ahol mások abbahagyták" – mondja Larsen.
Manapság bárki lenyűgöző animációkat készíthet némi kódolási ismeret megszerzése után. A videohangszerekkel jócskán leszűkül a lehetőségek köre, de többek között épp ez a nosztalgikus szűkösség csábítja az erre vevő művészeket és közönséget. A videoszintik a hagyományos katódsugárcsöves televízió horizontális és vertikális vonalaiból, apró elliptikus pontokból kirajzolódó képét használják. A jelútba gyakran más eszközök is kerülnek: ez például lehet egy képernyőre visszairányított kamera, ami az így visszacsatolt jel létrehozásával tovább bolondítja a képet. Melyek felbontása és részletgazdagsága messze elmarad azoktól a képalkotási technológiáktól, melyekhez mára hozzászoktunk.
Hogy miért kezdenek mégis egyre többen vonzódni a videoszintetizátorozáshoz, arra Larsen szerint egyszerű a magyarázat: elég ránézni. "Nagyon szürreális élmény, amikor először találkozol analóg grafikával. Organikus és természetes formákat és mozgást érzékelsz benne – ez egy erős és szép ellentéte azoknak a képeknek, melyekkel a digitális számítógépes grafika világában körbevesszük magunkat" – mondja az alapító, hozzátéve:
"bizonyos értelemben ez egy párhuzamos univerzum".
A képi hatást fokozza, hogy együttesen használhatunk hangi és képi jelek generálására alkalmas eszközöket. Innen pedig már csak egy lépés a valós idejű audiovizuális előadás. "A hetvenes évek művészei közül a videoszintetizátort néhányan a személyes tévécsatornájuknak tekintették. Jól fogyasztható személyes médiumok: tárgyak a szobában, amik hangulatok és meditációk létrehozására használhatók" – mondja Philip Baljeu videoművész, az LZX egy különleges terméksorozata, a Castle modulok tervezője, aki igazán különleges szempontokra is felhívja a figyelmet.
"Egy szoftver gátat jelenthet a fejünkben lévő ötlet és annak képi manifesztációja között. Amikor a művész a hangszerekhez nyúl, akkor sokkal azonnalibb a felfedezés módja, mint a szoftveres eszközök esetében. A jelek valós időben jönnek létre, és minden változás azonnal láthatóvá válik."
Úgy tartja, az internetes közösségek tagjai által megosztott "múlt századi" áramkörök leírásaiból rengeteget tanult, és a tanultak egy markánsan új kifejezési eszközt adtak a kezébe. "A videoművészettel elérem azt, amit a hagyományos médiával nem tudtam volna” – mondja Philip Baljeu, akinek sok művészhez hasonlóan vonzó, hogy a videoszintetizátorok sokkal szigorúbb, matematikai és építészeti elvek mentén rendeződnek. Ahogy az is, hogy a nézők is jobban interakcióba léphetnek a hangszerekkel akár installációk, szenzorok vagy közvetlen kontrollerek segítségével.
Nagy kérdés, hogy mit hoz a jövő. Az audio-szintetizátorok piaca már többszörösen telített, és a szakmában a többség – akár az okostelefonos gyártók – nem igazán tud újat mutatni. Ehhez képest az LZX első önállóan használható videohangszere – mellyel Dan Bucciano 70-es évekbeli videoszintetizátorát az alkotóval közösen, modernizálva támasztották fel –, annyira sikeres, hogy több hónapnyi készletet előre eladnak belőle. Lars szerint 2020 közepére lépnek be az aranykorba. "Nekünk nem hiányzik semmi a terméklistából, inkább arról szól a történet, hogy mi minden lehetséges még: szeretnénk megvalósítani néhány jól továbbgondolt interfészötletet, és továbbfejleszteni a moduláris szintetizátorunk elemeit, illetve új, különálló hangszereket is be akarunk vezetni."
Ha érdeklik a technológia és a művészet találkozásai, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
