Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Boszorkányokról pedig, mivel nincsenek, semmi emlékezet ne legyen – tette törvénnyé Könyves Kálmán. Mivel az idei, ördögi év nem éppen a törvénytiszteletről szólt, mi a korszellemnek engedelmeskedve juszt is emlékezni fogunk, de nem a politikára, hanem Belzebubbal cimboráló boszorkányokra és egyéb rontó démonokra.
Luca, karácsony, Szent György napja és május elseje mellett szilveszter is egyike azoknak a naptári ünnepeknek, amelyről a néphit azt tartotta, fokozottan boszorkányveszélyesek. Ilyenkor kárt tehetnek a termésben vagy az egész közösség jólétében; a felfokozott boszorkányaktivitás viszont lehetővé teszi, hogy leleplezzük őket, amint viharban repülnek más démonokkal, tisztátalan lényekkel együtt, vagy éppen fejüket félrefordítva lépnek be a templomba, hogy láthatatlan szarvukkal átférjenek a bejáraton.
Az pedig külön is felzaklathatja a babonaságok híveit, hogy az idei szilveszter szombatra esik, márpedig a boszorkányszombat rendkívül veszélyes intézmény az alsó mitológiában.
Strigák és lator asszonyok
– Strigákról pedig, akik nem léteznek, szó se essék – rendelte el Könyves Kálmán királyunk a XI–XII. század fordulóján. Vagy ahogy jobban ismeretes: „Boszorkányokról pedig, mivel nincsenek, semmi emlékezet ne legyen”. Mindebből a közvélekedés sokáig azt szűrte le, hogy jó királyunk sokkal felvilágosultabb volt, mint a nyugati uralkodók, az egyház és a szent inkvizíció, mert azok akkoriban előszeretettel égették a boszorkánynak titulált némbereket. Ez a felfogás több sebből vérzik.
Könyves Kálmán idején ugyanis Nyugaton is ritkák voltak halállal végződő boszorkányperek, számuk csak a XV. századtól ugrik meg. (Nálunk a perek tömege később kezdődött, igaz, tovább tartott.) A nyugati rutineljárásban a szent inkvizíció is csak a XII–XIII. század fordulóján jelenik meg mint a vallomás kicsikarója, valamint amíg a pereket a XVIII. század végéig betiltják, az ítéletet mindig világi hatóságok hajtják végre. És hát Kálmán sem járt kortársai előtt. Ahogy Komáromy Andor, a magyar boszorkányperek tudora 1910-ben rámutatott, az Árpád-házi király mondata csak arra bizonyíték, hogy a törvény szerkesztője ismerte a boszorkányokra vonatkozó régebbi germán szabályozást, így például a VI. századi Lex Salicát, amely még realitásként írta le a repülő és emberevő boszorkányok, strigák létezését. De a VII. században és különösen Nagy Károly idején már törvénykönyvek mondták ki, hogy az állattá változó strigákról, akik nem léteznek, szó se essék. (Kövér László ezt nem fogadta meg.)
Mindez persze azt mutatja, hogy nagyon sok szó eshetett róluk, az élő néphitben jelen voltak a repülő, vérszívó boszorkányok, a germán mitológiában központi szerepet játszottak. Kutatók konszenzusa szerint nálunk azonban akkoriban nem. Nos, akkor viszont kik azok a boszorkányok, bűbájosak, méregkeverők, akikről – a strigák mellett – már Szent István is megemlékezik, kik azok a „maleficusok”, akiket Könyves Kálmán mégiscsak büntetni rendel?
A bűbájosok, ördöngősök és jövendőmondók (de maleficis, veneficis et sortilegis) az Árpád-háziak bögyében voltak, de kivégzés vagy elégetés helyett inkább a megsértett közösségnek, a károsultaknak és a püspököknek szolgáltatták ki őket. Felettébb valószínű, hogy intézkedésük a kereszténység előtti mágia vagy ősvallás szakszemélyzetének megfenyítését szolgálta, egyben példát statuált az új hitükben még bizonytalanoknak. Szent László dekrétuma lator asszonyokról szól. Komáromy is úgy látta, hogy a bűnösként azonosított striga inkább valamiféle ősvallás papnője lehetett, mert a pogányság nyomai még István és László idején is megvoltak, de Kálmán korában a kereszténység már annyira megerősödött, hogy felesleges volt a régi vallás elleni retorzió.
„Bibányos nyomó lény”
A boszorkány mint önálló hiedelemlény valószínűleg Magyarországon akkoriban nem létezett, ám alakjába beolvadt számos mágikus tevékenységet folytató („pogány”) varázsló, gyógyító figurája – a hazai kutatás a valóban működő varázslók, javas emberek/asszonyok és az ún. „nyomó lény” ötvözésének tartja. Maga a boszorkány szó, noha első írásos emléke 1551-ből való, nyelvészek szerint sokkal régebbi keletű, török eredetű, és eredeti jelentése: „nyomó”, „aki nyom”.
Szendrey Ákos pompás monográfiájában sorra vette, a magyar néphit mit is tud a boszorkánynyomásról. Általában éjjel, gyakran éjfélkor, leginkább az áldozat álmában történik. Egy Bihar megyei perben (1735) a sértettet Kerekes Tamásné és lánya, Panda együtt nyomták meg, mégpedig úgy, hogy fejére és mellére ültek. Mátészalkán kecske, Hortobágyon kutya, Darázson meg irtózatos súlyú, kutyanagyságú szőrös férfi képében telepedtek a szerencsétlenekre. A borsodi palócoknál a „bibányos” a kulcslyukon keresztül rontott áldozatára.
Rontásként, megnyomásként értékelték az éjszakai nehéz légzést, bénulást, sorvadást, impotenciát, szerelmi elhidegülést, a nyáj szétszéledését, a vajköpülés és kenyérsütés sikertelenségét, a fák kiszáradását, szóval elég sok mindent. A nyugati boszorkányok képesek voltak az időjárás befolyásolására is, zivatart zúdítottak, vihart kavartak. A magyar néphitben ez a tudomány inkább a garabonciás diákra maradt.
S hogy a rontásról és elhárításáról nem csak múlt időben lehet beszélni, részlet egy egyhónapos rendőri közleményből: Egy szerencsi lakos feljelentést tett a kapitányságon az általa Jutka néven ismert miskolci jósnő ellen, aki november 19-én megjelent az otthonában, hogy gyertyákból jósoljon neki. A jóslások során a Jutka közölte, hogy a házban sok tárgyon átok van, ezért elviszi és elégeti őket. A feljelentő ezért önszántából átadott neki két mobiltelefont, annak tartozékaival, valamint arany ékszereket is. A csaló nő ezt követően még készpénzt is kért a jóslásokért, amit a feljelentő ki is fizetett neki. Az okozott kár több százezer forint.
Így romlik a világ, korábban mindenki tudta, hogy a rontást csak a megrontó tudja levenni.
Sértett bűbájos
A hagyományos gondolkodásban kiemelt szerepe van a nullaösszegű játszmáknak. Ha valakinek van, akkor a másiknak nincs, minden, ami a másiknak van, azt tőlünk vette el. Például a boszorkány azért képes megfejni a baltáját, mert előtte elapasztotta a falu teheneinek a tejét; vagyis ha nincs teje a teheneknek, arról biztosan tehet valaki, mégpedig a szándékosan, bosszúból vagy haszonszerzésből ártó boszorkány.
Kisebb, bár kockázatos analógiás varázslással még egy magát boszorkánynak nem tartó asszony is megpróbálkozhatott. Ilyen volt a harmatszedés, amikor egy tavaszi, koranyári ünnepnap hajnalán abroszával vagy lepedőjével harmatot gyűjtött a vetésről, hogy aztán azt takarmányba vagy kenyértésztába csavarja, miáltal saját haszna növekszik, a közösségé meg csökken.
Az eljáró szervek a perekben igyekeztek az állítólagos indítékokat is tisztázni, és a megrontottak is magyarázatot kerestek a „történtekre”. Gyakran valami tilalom megsértéséhez kapcsolták a boszorkánynyomást. Bodán például nem volt javasolva közös mezsgyére feküdni, Olaszfaluban pedig helytelen volt boszorkányokról beszélni. Sokszor bosszúként állították be a boszorkányos fekete mágiáját. Egy 1756-os Arad megyei perben a sértett szerint azért nyomta meg őt a boszorkány, mert nem akart feleségül menni a fiához. De ennél jóval kevesebb is elég volt a bosszúhoz: mondjuk, a szomszédasszony nem adott tejet, mire a tehenének a tejét elapasztotta a megsértett bűbájos.
Magyarázatok egy témára
Izgalmas kérdés, hogy miért éppen a középkor végén a koraújkorban szaporodtak meg a boszorkányperek, egyáltalán milyen valós szándékok húzódtak meg mögöttük. Ahány iskola, annyi magyarázat. Karakteres álláspont szerint mindegyik eljárás koncepciós volt, amelyben gyakorlatilag mindenki tisztában volt a per hazug jellegével, amelynek csak egyetlen célja volt, mégpedig a vádlott, a boszorkány megsemmisítése, nem pedig az igazság kiderítésére. A Hans Biedermann által közölt adatok azonban némileg árnyalják ezt a véleményt, Steiermarkban 1546 és 1746 között valóban a vádlottak 84 százalékát végezték ki, ám például azonos időszakban Angliában, ahol „gyötrő faggatás” (kínvallatás) tilalmazva volt – nem vérző ördögstigmákat keresve azért, persze, így is tűkkel szúrkálgatták a gyanúsítottakat –, a boszorkánysági ügyeknek „csak” a 19 százaléka végződött kivégzéssel.
A feministák a nő elleni férfierőszakot, különösen az egyedülálló nő társadalmi kirekesztettségét látják a perekben. A középkor a nőket ugyanis eleve rossznak, a bűnbeesés egyedüli felelősének, a Paradicsomból való kiűzetés okozójának, Évának a lányaiként állította be. Ebben sok igazság van, hiszen a boszorkányperek áldozatainak többsége valóban nő volt, de egyes helyeken, például német földön a kivégzett férfiak aránya meghaladta a 30 százalékot. Még furcsább azonban, hogy ha csak a nőgyűlölet mozgatná a pereket, miért nem előbb, a „sötét középkorban” fordultak elő tömegével, miért a koraújkorban.
Másik magyarázat a korábban univerzális katolikus egyház megroggyanásával kapcsolja össze az eljárások megszaporodását és kegyetlenségét. Ebben is van valami. Az eljárások útmutatójaként használt Malleus Maleficarum, avagy Boszorkánykalapács, de inkább -pöröly 1487-ben jelent meg először, és éppen abban a Németországban volt a legnépszerűbb, ahol a legvéresebb vallásháborúk dúltak. Csakhogy boszorkánypereket a protestánsok is rendeztek, többnyire az ő démonjaik, persze, katolikusok voltak, de egyáltalán nem mindig. A hírhedt salemi perben (Massachusetts) például mindenki buzgó puritán volt, a „boszorkányok” és áldozataik is. A protestánsok és a katolikusok között talán a legnagyobb különbség az volt, hogy míg előbbiek a megfojtást és az akasztást preferálták, utóbbiak a tűzhalált, bár elővigyázatosságból, hogy kivégzés során a közönség megbotránkoztatót ne halljon, legtöbbször ők is megfojtották áldozataikat a máglya előtt.
A freudista megközelítés szerint szexuális elnyomásról van leginkább szó. A peranyagokban gyakran olvashatunk ördöggel, egymással, démonokkal, állatokkal (főleg kecskékkel) való koituszokról, fajtalankodásokról. A boszorkányszeánszok gyakori momentuma az ördög vagy a kecske fenekének csókdosása és tabutörő szkatológikus (ürülékkel kapcsolatos) tevékenységek. De például a magyar perekben a tehenek megrontása vagy a termés elvétele gyakoribb motívum, aminek lehet ugyan szexuálpszichológiai magyarázata, de kissé izzadságos.
Egy másik okoskodás a társadalmi konfliktusok leképeződésének tartja a boszorkánypereket, éppen a korábban soha nem látott gyorsaságú változások egyik sajátos kifejeződésének véli a boszorkányüldözést. A korábbi normák meginganak, és újak még nem szilárdultak meg. Ebben az elméletben kiemelt szerepe van az olyan históriáknak, amelyben valaki vét a régi erkölcsök ellen, nem ad szállást vagy élelmet a rászorulónak, mire az megbünteti, eszerint tehát modernizációs konfliktusról lenne szó. Csakhogy a rontásoknak ezek a változatai ugyan nagy számban fordultak elő, de mellettük más típusok is voltak.
Boszorkányszombat
A magyar néphitet a boszorkányperek idején – amelyeket Mária Terézia állíttatott le – több erős nyugati behatás érte, mégis a közelmúltig fennmaradt a hazai boszorkányhitnek az a belső magva, amely a középkorban alakult ki és a korábban már bemutattuk.
Szóljunk most az átvételekről. Ilyen az ún. Walpurgis-éj, amely a germán középkori mitológiában kitüntetett alkalma volt a boszorkányszombatoknak. A néphit szerint április 30-ról május 1-jére virradó éjszaka tartották az éves boszorkánygyűlést, amikor söprű-, péklapát-, villanyélen meg szénvonón a Boszorkány-hegyre (Blocksberg) repültek, és a többi démonnal, tisztátalan lélekkel együtt a Sátán köré gyűltek. Dömötör Sándor néprajzos 1940-ben meggyőzően bizonyította, hogy a budai Szent Gellért-hegy gyakori felbukkanása a hazai boszorkánypereken a Boszorkány-hegy „nyugati átvétele”. Toposzként egy 1741-es paksi perben, ahol a vádlottak Gellért-hegyi boszorkányszombaton lószarzsemlyét vacsoráltak, éppúgy előfordul, mint a híres szegediben (1728/29), ahol arról beszéltek, hogy a cudarok évente háromszor, Szent György, pünkösd és Luca napján szoktak a Gellért-hegyre repülni.
Maga a repülési képesség is minden bizonnyal nyugati átvétel lehet. Vagy az, hogy förtelmes, de legalábbis tisztátalan, az alvilággal szoros kapcsolatban álló lényekké képesek átváltozni. Noha magyar perekben is szerepelt a pokol lényeivel, magával a Sátánnal, az ördögökkel vagy a démonokkal kötött szövetség, olykor egyenesen „házasság”, az élő néphitben e motívum még sem terjedt el.
Incubus és succubus
De szép számmal vannak olyan hiedelemváltozatok, amelyek egyáltalán nem tapadtak meg a magyar paraszti gondolkodásban. Ilyen különös nyugati verziója volt a megnyomásnak az, hogy noha az ottani képzet szerint a démonok képtelenek maguk szülni és nemzeni, csalafinta módon mégis képesek gyerekhez, az ún. „váltott gyerekhez” jutni. Kaari Utrio finn történész ismertet egy reneszánszkori bábakönyvet, amely így szól: „A démonnak először bele kell bújni a halott nő testébe, és prostituáltnak kell tettetnie magát. Így érintkezik a férfival, és magába szívja a férfi magját. El is lophatja tőle a magot, azoktól, akiknek éjszaka magömlésük van, vagy azoktól, akik ilyen vagy olyan módon beszennyezik magukat. Aztán a démon belehelyezkedik a férfi testébe: ekképpen incubusként, azaz férfiformába öltözött gonoszként belehelyezi a nő méhébe magját, amelyet succubusként, azaz női alakban megjelenő gonoszként megszerzett.”
A boszorkányperek betiltása után mit is tehetett az, aki úgy vélte, boszorkányok mesterkednek ellene? A hatóságokhoz már nem fordulhatott, így kezébe vette saját sorsát. Végső esetben szervezhetett pogromot a gyanús személy ellen. De annak azért lehetett büntetőjogi következménye, ha boszorkányt a faluból kiűzték vagy agyonütötték. Szelídebb formák a rontáselhárítások. mondjuk, a patakról hajnalban némán vizet hozni, abba szenet rakni, a szenes vízzel megitatni a beteg állatot, vagy visszakézből megmosni a gyengélkedő gyerek arcát.
Vagy aki Rimócon nem tudta elhárítani a boszorkány látogatását, miután a házból kilépett, a gazda ezt mondta utána: „Disznószar a fülibe,/ malomkő a szivire,/ nagy lófasz a seggibe.” A rontásokkal teli 2011-es évet búcsúztatva, a Himnusz után mi is elmondhatjuk e versikét. Ártani biztosan nem fog.
