Van, aki úgy éli meg, hogy a Twitternek köszönheti a munkáját, a szerelmét és a lakását. Más pedig olyan programot használ, ami megakadályozza, hogy internetezzen, mert másként képtelen lenne megállni.
Jessica H. Lawrence-nek 32 évesen lett elege a kaliforniai cserkészegyesületnél addig vállalt feladataiból: elhatározta, hogy New Yorkban kezd új életet. Január végén érkezett meg a keleti partra, munka nélkül, lakás nélkül és társ nélkül. De alig hat hónap alatt mindháromra rátalált - a Twitter révén.
Munkája az után lett, hogy hallgatott egy barátjának twitteres buzdítására, és elment a NY Tech Meetupra (ez valójában nem technológiai állásbörze, hanem ötletek megosztását célzó, előadásokra épülő rendszeres összejövetel), megpályázott egy állást, és máris egy cég ügyvezető igazgatójának tudhatta magát.
Lakást úgy talált, hogy egy Twitter-üzenetet küldött a Midnight Brunch nevű vacsoraklub tulajdonosának. Ennek egy meghívás lett az eredménye, s miután találkoztak a vacsorák helyszínéül szolgáló pincehelyiségben, kiderült, hogy annak szomszédságában egy üres lakás is található.
Ami a barátját illeti, ő az egyik alapítója a Noble Rot nevű borklubnak. Úgy ismerkedtek meg, hogy Jessica követni kezdte a klub Twitter-feedjét. Rá egy hétre összeköltöztek egy williamsburgi lakásban.
"Így már bizonyára érthető, hogy miért estem örök szerelembe a Twitterrel" - mesélte ujjongva a The New York Times tudósítójának.
A közösségi oldalak egyike iránti rajongása azonban nem valamiféle szentimentális aktus, hanem része egy gondosan megtervezett stratégiának, amely a közösségi oldalakon való kiégést hivatott megelőzni. Akkor, amikor mindenki, akinek van internet-hozzáférése, a napi munka mellett egy sor közösségi oldalhoz is kapcsolódik, Jessica úgy döntött, hogy egyetlen ilyen helyet választ magának, és nem pazarolja az energiáját.
Népszerűbb, mint az e-mail vagy a keresés
A könyörtelen nyomás, hogy valaki újabb és újabb oldalak tevékenységébe kapcsolódjon be, alaposan felerősödött júniusban a Google közösségi oldalának, a Google +-nak az elindulásával. A Nielsen piackutatói szerint a közösségi oldalakon való jelenlét ma már a legnépszerűbb online tevékenység, megelőzve az email-küldést, az internetes keresést és a játékokat is.
Másképpen fogalmazva: a webes tevékenység mintegy 22 százalékát tölti ki a közösségi oldalak vagy a blogok írása/olvasása. Tavaly az átlagos látogatók 66 százalékkal több időt töltöttek ilyen oldalakon, mint 2009-ben, amikor pedig már érezhetővé vált, hogy megkezdődött a korai felhasználók egyfajta digitális elfásulása.
Jessica technológiai szempontból túlterheltnek tekinti magát - van Facebook- és LinkedIn-accountja is, de alig használja őket -, úgy érzi, hogy az e-mailek lassan halálra gyötrik. Miközben persze szereti a technológiát, és a Google +-szal is elkezdett kísérletezni a bevezetését követően, úgy gondolja, hogy nagyon komoly időráfordítással járna, ha még egy elem kapcsolódna meglévő online közösségi környezetéhez.
De a fáradt netpolgárok minden, az online aktivitás valamilyen mértékű visszafogására irányuló kísérletét alaposan megnehezíti az olyan weboldalak elterjedése, mint amilyen a Klout vagy a PeerIndex. Ezek buzgón osztályozzák a felhasználókat azok közösségi befolyása szerint, egyfajta online hierarchiát állítva fel közöttük. (A Klouton minden felhasználót 1 és 100 pont közötti pontszámmal értékelnek: ha valaki tizenéves, akkor átlagos ez a pontszám, ha valaki a 40-es éveit tapossa, az egészséges követők táborába tartozik - ahhoz, hogy valaki elérje a 100-as pontszámot, Justin Bieberré kellene átváltoznia ).
Félelmetes vagy egyenesen ijesztő mindez? Vérmérséklettől függően mindenkinek megvan a maga válasza a kérdésre. Márpedig a jövőben a piaci szereplők vagy a lehetséges munkaadók ilyen pontszámok alapján is hozhatnak majd döntéseket valakivel kapcsolatban. (A Virgin America és az egyik Las Vegas-i kaszinó már el is kezdett kísérletezni a Klouttal.)
Napi rutin, automatizmusok
A legaktívabb és az életüket legügyesebben szervező felhasználók napi rutint alakítottak ki a különböző közösségi hálózatokhoz kapcsolódó digitális identitásaik ápolgatására. Ezek a rutinok általában automatizmusokra és hírek megosztására épülnek.
A Ping.fm, az OnlyWire vagy a Hellotxt segítségével például ugyanazt a tartalmat több oldalon is elhelyezhetik egy-két egérkattintással. Más oldalakon pedig - mint amilyen a likeBuffer, a SocialOomph vagy a TwitResponse - hónapokkal előre meg lehet írni a posztokat, és azok meghatározott menetrend szerint egy későbbi időpontban publikálódnak.
Josh Kaufman - a The Personal MBA: Master the Art of Business című könyv szerzője - Facebook- és LinkedIn-accountjai össze vannak kötve a Twitter-oldalával, így amikor ír valamit a Twitterre, az mind a három felületen egyszerre jelenik meg. Mint mondta, ha sikerül rájönnie, hogyan bővülhet ez a kör a Google +-szal, azt is integrálni fogja, bár kezdetben még igyekezett ellenállni a Google + csábításának. Maga is csodálkozott azon, hogy még mindig szüksége lehet valamire, aminek révén követni tudja a folyamatokat.
A 29 éves Josh kialakított magának egy olyan rutint, amelynek révén minden reggel félóra alatt végezhet valamennyi, közösségi oldalakhoz kapcsolódó tevékenységével (leszámítva persze azt a napot, amikor 85-re redukálta az általa a Twitteren követettek 1500-as, emészthetetlen listáját). A kialakult módszer ellenére azért természetesen ezek az oldalak egész nap nyitva vannak a számítógépén, hogy bármikor felszedhessen egy-egy információmorzsát, vagy csak éppen egy távol lévő ismerősnek köszönjön oda egy pillanat erejéig.
Amikor viszont összpontosítania kell valamilyen feladatra, a Freedom nevű alkalmazásra támaszkodik, amely akár nyolc órán keresztül blokkolja az internetes forgalmat. Alternatív megoldásként úgy állította be a számítógépét, hogy amikor megpróbálna a böngészőben - mondjuk a Google +-ra navigálni -, a gép egy, az asztalon lévő oldalt hív be helyette. Mint magyarázza, ha valaki egyszer erőt vesz magán, és kialakítja ezt a környezetet, utána már nincs szüksége további fegyelemre.
Egyesek viszont úgy gondolják, mindezek a hálózati kapcsolatok elidegenedéshez vezetnek.
Elidegenedés?
"Szeretem egy étteremben eltölteni az időt valakivel, utána pedig elújságolni a Foursquare-en át az ismerőseimnek, hogy az étteremben vagyok" - fedte fel Graham Hill, a TreeHugger és a LifeEdited nevű weboldalak alapítója. Egy internetkapcsolat nélküli utcai fülkéből beszélt Kanadából, de mint hangsúlyozta, állandóan használja a Twittert, a Facebookot, és barátkozik a Google +-szal is, habár arra törekszik, hogy mindig hatékony legyen.
Például amikor egy könyvet olvas a Kindle-jén, inspiráló idézeteket és ötleteket tölt fel belőle az Amazon-fiókjába, majd ezeket átalakítja Twitter-posztokká, utána pedig több héten át egy meghatározott ütemterv szerint adja közre őket a HootSuite.com monitoring-szolgáltatását használva.
Reméli, hogy egy napon megbízhat valakit ennek a tartalomnak a szerkesztésével és publikálásával, így ő maga több időt tölthetne offline. A köztes időkben azonban elengedhetetlennek tartja a közösségi kapcsolódást, az életnek olyan üres pillanataira utalva, mint amilyen a sorban állás egy bankfiókban vagy a várakozás a taxi megérkezésére: szerinte "olyankor jó eltávolodni attól, ahol éppen vagyunk egy olyan dolog felé, ahol éppen nem vagyunk".
Méregtelenítés és kultúra
Rengeteg ember fogta már magát a közösségi függőséggel szembeni "méregtelenítő kúrára", vagy kilépett onnan, de csak azért, hogy vissza is lépjen.
Jessica H. Lawrence - mint utólag elárulta - egy egyszerű kérdést feltéve értékelte az összes közösségi oldalt: "vajon jobb lesz-e vele az életem?".
"Minden közösségi oldalnak megvan a maga kultúrája, de minden kultúra nem érvényesülhet minden egyes ember esetében" - nyilatkozta Brian Solis, egy technológiai piackutató cég, az Altimeter Group vezetője, a The End of Business as Usual című kötet szerzője. Szerinte az adott oldal értéke a felhasználók attitűdjében van: csupán a felhasználók elenyésző hányada panaszkodik arra, hogy fárasztják a közösségi oldalak, aztán újabb lendületet vesznek.