Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Rákóczi-szabadságharc 300 éve ért véget. A kurucok és a labancok 1711-es kiegyezése rég nem látott gazdasági fejlődést hozott Magyarországnak, amely a 150 éves török uralom után a Thököly- és Rákóczi-felkelések révén biztosította Magyarország önálló államiságának megőrzését, miközben Mohács után elvesztett teljes függetlenségünket hosszú ideig nem tudtuk visszaszerezni.
Pontosan háromszáz évvel ezelőtt, 1711. május 6-án hihetetlen iramú utat megtéve, Kelet-Magyarországról négy nap alatt Bécsbe érkezett egy császári követ, Ludwig von Gräven gróf. Az előkelő futár nem akármilyen hírt hozott: talán ő sem tudta, hogy nem egy nyolcéves szabadságharc, hanem egy százéves konfliktus zárult le, és ő erről adhat hírt Bécsben.
Százéves küzdelem
A százéves konfliktus az 1604-1606 között zajló Bocskai-féle szabadságküzdelmekkel kezdődött, majd folytatódott a költő és hadvezér Zrínyi Miklós fellépésével. Ő már-már nemzeti királynak választásán törhette a fejét, amikor egy vadkan végzett vele. A költő és hadvezér fivérének, Zrínyi Péternek gyorsan lelepleződött összeesküvése követte ezt. (Az összeesküvés még Zrínyi Miklós és a szintén természetes halállal halt Wesselényi Ferenc nádor tevékenysége nyomán bontakozott ki, de aztán Zrínyi Pétert saját sógorával, Frangepán Ferenccel együtt végezték ki sokszori árulások és vádaskodások nyomán Bécs parancsára.)
Később Thököly Imre, a „kuruc király” 1678-1685 közti akcióival, felkelésével, illetve részfejedelemségének létrehozásával bomlasztotta a Habsburg-kézen maradt országrészeket, és végül az 1703-1711 között zajló Rákóczi-szabadságharccal fejeződött be Bécs és Magyarország szembenállása csaknem másfél évszázadra.
Érdekes módon a Thököly- és a Rákóczi-felkelés is kapcsolódik a Zrínyiekhez: Thököly felesége nem más, mint Zrínyi Péter lánya, Zrínyi Ilona. Ő férje 1685-ös bukása után Munkácsot még évekig hősiesen védte. A Zrínyi Ilona első házasságából, I. Rákóczi Ferenctől származó II. Rákóczi Ferenc pedig erdélyi fejedelmek sorának volt a leszármazottja apai ágon. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelemként az 1703-1711 közötti szabadságharc névadója lett. Ő annak a két családnak a sarja volt tehát, akik csaknem egy évszázadon át - két, évszázadokkal korábban még félreesőnek számító országrészből, Horvátországból, illetve Erdélyből - Magyarország főhatalmára törtek: ez azonban sem a Zrínyieknek, sem a Rákócziaknak nem sikerült.
Megőrizték a magyar államiságot
Bár a kortársak ebben még nem lehettek biztosak, 1711-ben százéves Habsburg-magyar küzdelem zárult le, amely Magyarország, a magyar államiság megszüntetését, osztrák kormányzósággá degradálását megakadályozta, és a magyar főúri és középbirtokosi réteg pozícióit és a rendi alkotmányt többé-kevésbé megerősítette, ugyanakkor az ország önállóságát, függetlenségét nem érte el. 1711 után mindazonáltal 1848-ig nagyobb osztrák-magyar fegyveres konfliktusra nem is került sor.
Mindez alighanem azzal is összefüggött, hogy 1711 után magyar földön szinte soha nem látott békekorszak és prosperitás kezdődött, amit történelemoktatásunk sajnos nem emel ki eléggé, sőt hosszú ideig – főleg a sztálinista történetírók, de nem kizárólag ők - e korszakot Magyarország osztrák gyarmatosításának is tekintették. (Valójában, ha egzotikus példát keresnénk – bár tökéleteset aligha találunk -, inkább a vadnyugat meghódításához hasonlítható dolgok történtek, hiszen a török által elpusztított, lakatlan területeket kellett újra benépesíteni az 1700-as években az ország nagy részén.)
Ma meg talán azért nem foglalkozunk eleget a 18. század nagy részével, az 1700-as évekkel, mert egyszerűen unalmasabb a Thököly-Rákóczi-féle romantikus kuruc mitológiánál. És persze ne feledjük: akárcsak az emigrációból ágáló Kossuth, amikor elítélte a kompromisszumot az osztrákokkal 1867-ben megkötő Deákot, ugyanúgy Rákóczinak és híveinek is könnyebb volt külföldről támadni a békét kötő kuruc hadvezért, Károlyi Sándort 1711 után. És persze a laikusoknak is egyszerűbb a kuruc virtussal, a magyarok hősies gerillamódszereivel dicsekedni, mint a hosszan tartó gazdasági növekedéssel, ami másfél évszázadig tartott ezután hazánkban.
A majtényi fegyverletétel
Von Gräven futár mindenesetre arról adhatott hírt 1711. május 6-án az osztrák fővárosban, hogy egy héttel korábban, április 30-án, a majtényi síkon Rákóczi seregei letették a fegyvert a bécsi udvar csapatai előtt. A „zászlóletétel” másnapján, 1711. május elsején aláírták a szatmári békét, amely lezárta a Rákóczi-szabadságharcot, a nyolc évig tartó csatározássorozatot.
Ám nem véletlenül fogalmaztunk óvatosan: nem a magyarok tették le a fegyvert az osztrákok előtt, hanem a Bécshez hű osztrákok és magyarok (labancok) előtt adták meg magukat a túlnyomórészt magyar, de részben rutén, szlovák és német rebellisek. És persze azért is óvatosan kell fogalmaznunk, mert hogy ki előtt tették le a fegyvert, azt a kurucok sem tudták pontosan: eltitkolták előlük ugyanis, hogy József császár már hetek óta nincs az élők sorában; a korábban kialkudott szatmári békét ugyanis nem akarta veszélyeztetni a Bécset képviselő Pálffy János császári fővezér.
Ráadásul a győztes labancok sem lehettek a kezdet kezdetén biztosak abban, hogy pontosan kik teszik le a fegyvert, Rákóczi ugyanis ekkor már elhagyta az országot, és később saját katonai parancsnokait tette felelőssé azért, hogy megadták magukat. Rákóczi tetteit azóta is vitatják a történészek: valóban diplomáciai tárgyalásokra indult-e, bízott-e tényleg Nagy Péter cár segítségében a felkelés folytatásához. Miközben persze a fejedelem maga is tudta, hogy 1711. január 11. óta gyakorlatilag fegyverszünet volt a kurucok uralta kis országrészben, Északkelet-Magyarországon, ahol hadait a pestis tizedelte, és komoly hadműveletre immár egy éve, az 1710 elején lezajlott romhányi ütközet óta nem voltak képesek.
A legvalószínűbb verzió egyébként az, amit a történész Bánkúti Imre hangsúlyoz A szatmári béke című 1981-es kötetében: Rákóczi tudta, hogy elbukott a mozgalma, de minthogy személyes presztízsét nem tudta megőrizni, a szabadságharc alatt szerzett erdélyi fejedelmi címét a szatmári béke nem ismerte el, így utólag szembeszegült a megállapodással. A bukott fejedelem ezután igyekezett másokra hárítani a felelősséget, árulással vádolva például a szatmári békét a kurucok nevében aláíró Károlyi Sándort.
Jogszerű volt a szatmári béke – kuruc részről is
Károlyi szerepe vitatható ugyan – például Bánkúti szerint valóban eltitkolta Rákóczi elől, hogy esküt tett a császárnak a labancok vezérével, Pálffy Jánossal folytatott tárgyalásai folyamán -, de nem egyedül Károlyi kötött békét, és Károlyi személyes érdekei (birtokainak és címeinek megmentése) nem befolyásolták érdemben a szabadságharc sorsát. Mezey Barna – az ELTE jelenlegi rektora - egy jogtörténeti tanulmányában 2004-ben a Rubicon folyóiratban kimutatta, hogy a békekötést megelőző 1711-es szatmári gyűlés a kuruc-labanc kiegyezést a korabeli jogszokásoknak megfelelően hagyta jóvá. A kuruc gyűlések tradícióit is figyelembe véve jogszerűen határozták el a résztvevők a megegyezést, és így akár felül is bírálhatta a gyűlés a fejedelem, II. Rákóczi Ferenc elhatározásait.
A Rákóczi seregének szétbomladozását, hihetetlen szervezetlenségét és további küzdelmének kilátástalanságát 1711-ben jól mutatta, hogy két kuruc ezred elkésett a fegyverletételről, csak május elsején érkezett a majtényi síkra, és csupán ekkor tette le a többi csapategységhez hasonlóan a hűségesküt. A kurucok az esküért cserében szabad elvonulást, amnesztiát kaptak, és egyszerűen hazatérhettek otthonukba.
A felemás sikerrel végződött kudarc, vagyis az elbukott Rákóczi-szabadságharc, de a megőrzött birtokosi pozíciók jól mutatják a korabeli Magyarország megosztottságát. Ez a hazánkra azóta is sokszor jellemző széttagolódás, a szekértáborokra bomlás a Bécshez inkább hű nyugat-magyarországi főurak, és a kelet-magyarországi „rebellis” birtokosok között persze nem volt ilyen egyszerű.
Akár egy családon belül is kitapintható volt a szembenállás a Rákóczi-szabadságharc idején: az Esterházyak egyik – fraknói ágon belüli tatai - alága nem sokkal korábban szerzett grófi címe mellé hercegit is a bécsi uralkodótól. Ám a fraknói Esterházyakon belüli „szegényebbik” alág, a grófi címnél megrekedő cseklészi képviselője az elégedetlenkedők mellé állt, és Rákóczi oldalán harcolt. A grófi alág reprezentánsa, Esterházy Antal a bukott fejedelemmel együtt ráadásul a száműzetést választotta: Rodostóban halt meg ő is. Mindeközben a hercegi alágon Esterházy Pál éppen nádor volt a Habsburg-hű országrészekben 1711-ben, a szatmári béke és a majtényi fegyverletétel idején.
Esterházy Pál és a Thökölyek
A Habsburg-hű Esterházy Pál volt a család hercegi alágának megalapítója: 1661 és 1681 között főudvarmester, 1681-től haláláig, 1713-ig pedig nádor volt, s grófi címét időközben hercegivel is kiegészíthette. A nádori tisztséget az osztrák központosítást, az abszolút hatalmat kiépíteni próbáló I. Lipót császár 1681-ben állította vissza a magyar alkotmánnyal együtt, de természetesen egyik legmegbízhatóbb hívét tetette e posztra, akit formailag természetesen a rendek választottak meg az 1681-es országgyűlésen, még a Thököly-féle felkelés idején.
Esterházy nádori kiválasztásában talán még az is szerepet játszhatott, hogy ugyan udvarhűsége vitathatatlan volt, mégis Thököly sógora volt – felesége Thököly Éva, a „kuruc király” testvére -, márpedig Bécs ekkoriban Magyarország jelentős részeinek uraként kénytelen volt tárgyalni egy ideig Thökölyvel az 1680-as években.
Pál nádor a Habsburgok egyik legfontosabb magyarországi támogatója volt, ám azért ő sem volt híján a bírálatoknak, hiszen amikor a Habsburgok adóprése rendkívüli módon súlyosbodott az ország török alóli felszabadításakor, az 1680-as, 1690-es években. A nádor szerint az ország népe 100 év alatt nem fizetett annyit a töröknek, mint két év alatt a császári katonaságnak. Erre Rákóczi híres kiáltványa is hivatkozik majd 1703-1704 táján.
A fiatalon Zrínyi Miklós mellett hadakozó Esterházy Pál egy alkalommal biztosan kísérletet is tett a Rákócziék felé való közvetítésre: titkárát, Jeszenszky Istvánt Bercsényi Miklóshoz, Rákóczi generálisához küldte tárgyalni 1704 januárjában. A nádor közvetítési kísérletei azonban igencsak gyengének mutatkoztak. Ez kiderül Rákóczi emlékirataiból is. A fejedelem így fogalmaz Esterházy Pál kapcsán: „Még a nádor is, a főurak feje, Esterházy Pál is pártolta ügyemet a szájával, de nem teljesítette nádori kötelességeit, mert ha ez a főúr már a háború kezdetén felhasználta volna a tekintélyét, és méltósága szerint betöltötte volna közvetítő szerepét a császárhoz ragaszkodó főurakkal egyetértésben – akkor, amennyire emberi értelemmel következtetni lehet, a magyarországi háború szerencsésen ért volna véget.”
Esterházy Pál nádor talán azért nem volt olyan vehemens a Rákóczi-szabadságharc idején közvetítési kísérleteivel, mert Thököly felkelése idején egyszer már hiába „könyörgött” II. Rákóczi Ferenc nevelőapjának, Thököly Imrének, az nem volt hajlandó részt venni az 1681-es országgyűlésen.
Igaz, Thököly aligha hajlott olyan szóra, amely olyan embertől származott, aki apját szinte a halálba kergette: hiszen Thököly István akkor halt meg, amikor Esterházy Pál Heisterrel együtt ostromolta Árva várát 1670-ben, a Wesselényi-féle összeesküvés felszámolásakor. Heisterről pedig csak annyit: a Rákóczi-szabadságharc idején sokáig ő vezette a labancokat a kurucok ellen, és súlyos kegyetlenkedéseket követett el ekkor is. Többek között Veszprémet is feldúlták csapatai, és őt váltották le 1710-ben, hogy a mérsékeltebb és magyar származású Pálffy gróf vegye át a császáriak parancsnokságát Magyarországon. Ő aztán Rákóczi vezérével, Károlyival megállapodva kovácsolta ki a szatmári békét.
Az Esterházy grófok közül ketten is a kurucok oldalán küzdöttek
Az Esterházy família más tagjai viszont a felkelőkhöz csatlakoztak a Rákóczi-felkelés idején. Nemcsak Esterházy Pál nádor vett feleségül Thököly-lányt. Gróf Esterházy Ferenc nősült Thököly Katalinnal, szintén Thököly Imre testvérével. Ebből a házasságból született Esterházy Antal gróf, aki apja korai halála után Pál nádornál nevelkedett. Antal 1704 májusában a dunántúli kuruc hadjárat alkalmával csatlakozott a szabadságharchoz, és annak egyik legfontosabb katonai vezetője volt. (Csak érdekességképpen: a fraknói ágon belüli a grófi alághoz tartozott Esterházy Móric, az első világháborús miniszterelnök, az ő unokája pedig Esterházy Péter író, illetve Esterházy Márton, a korábbi válogatott futballista.)
Az 1700-as évek elején Esterházy Antal javasolta egyébként, hogy indítsák el a Rákóczi-szabadságharc eseményeiről szóló híradásokat. Ezután született meg az első magyarországi hírlap, a Mercurius Veridicus. Esterházy Antal később, Érsekújvár parancsnoka is volt. Antal gróf egyébként azon kevés kuruc vezető közé tartozott – Rákóczi, Forgách Simon, Vay Ádám és Bercsényi Miklós mellett –, akik a szatmári béke után, 1711-ben nem tértek vissza az emigrációból, nem éltek az amnesztia lehetőségével, és gyakorlatilag örökös száműzetésre ítélték magukat.
Egy harmadik Esterházy a Rákóczi-szabadságharc idején
Esterházy Antalon kívül a Rákóczi-szabadságharc idején egy további családtag is fellépett: Esterházy Dániel a család cseszneki (egy másik grófi) ágához tartozott, és ő is a kurucok katonai vezetői között volt, bár valamivel alacsonyabb rangban. Kassa védőjeként vált ismertté, illetve amikor az 1711-es békekötés előkészítésekor szembekerült rokonával, Esterházy Antallal. Míg a kurucok közti ellentétek kibontakozásakor, a szabadságharc végén Antal Rákóczi mellé állt, és vele elhagyta az országot, elutasítva az 1711-es szatmári békét, addig Dániel a szatmári gyűlésen a labancokkal kötendő kompromisszum mellett állt ki.
Rákóczi szerint tábornokai nem árulók, hanem tudatlanok voltak |
A kuruc hadsereg általános hibája az volt a Rákóczi-szabadságharc idején, hogy összehangolatlanul működnek a csapatok: a döntő pillanatban általában késlekedtek, még a majtényi fegyverletételt is lekéste két ezred, ahogy azt már említettük. Ha pedig netán az időzítés jó lett volna, akkor másféle fegyelmi problémák léptek fel. Csata közben, vagy az ütközet után túl korán bomlottak fel a soraik, és ilyenkor többnyire fosztogatásba kezdtek. Ezzel a szabadságharc hat nagy csatája közül legalább kettőt – az 1704-es nagyszombatit és az 1710-es romhányit veszítettek el Bánkúti Imre szerint. Az egész szabadságharc utolsó nagy csatája, a romhányi ütközetnél például az történt, hogy a már megvert, visszavonuló császáriak még így is ütőképesebbek voltak, mint a felkelők. A kuruc lovasság megfutamította ugyanis a labancokat, de nem tartotta be az elemi fegyelmi rendszabályokat sem – derül ki Czigány Istvánnak a Rubicon folyóirat 2004-es Rákóczi-emlékszámában megjelent tanulmányából. A labancok parancsnoka pedig észrevette, hogy a kurucok már fosztogatnak: hátraarcot rendelt el, és szétverték a magukat győztesnek tudó kurucokat…
Rákócziék a nagyobb létszámú reguláris haderővel szemben nem nagyon tudták sikerrel felvenni a harcot. A szabadságharc vezéreinek stratégiai képességei is megkérdőjelezhetőek. Az 1705-ös pudmerici csatában például Rákóczi már június vége felé a Vág vidékére vonult, ahol egyesült Bercsényi seregével. A labancokat irányító Herbeville csapatait – erről a korabeli Rákóczi-kiadvány, a Mercurius Veridicus ír – a Dudvág mocsarai között keríthették volna be Rákóczi alvezérei, ám előbb Bercsényi, majd Esterházy Antal elkéstek, így következett be maga a döntő csata, amelyet elvesztettek a kurucok. Rákóczi emlékirataiban részletesen ír arról, hogy tábornokai nem, vagy nem megfelelően hajtották végre utasításait. Bercsényi és Esterházy Antal szerepét külön kiemelte a fejedelem. Sőt azt is írja, hogy mások talán árulásnak is minősítették volna a tábornokok cselekedeteit, ő azonban tudja, hogy az inkább a tudatlanságuknak tudható be. |
Felavatták II. Rákóczi Ferenc fejedelem szobrát Franciaországban
Hogy végezték Rákóczi fejedelem fiai?
Rákóczi valóban asszonyruhában kísértett Rozsnyón?
