Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A november 2-án induló 7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztiválon mutatják be a Space Tourists című alkotást, amely egyszerre mesél a kommercializálódó űriparról és a rakéták árnyékában élő, csaknem elfeledett emberekről. Sztalker és Solaris rajongóknak egyenesen kötelező a svájci dokumentumfilm megtekintése.
„Százezer ember élt itt” – mondja a narrátor, miközben a kamera a gyommal benőtt, elhagyott panelházak sorait pásztázza. A látvány akaratlanul is a csernobili atomerőmű melletti szellemváros, Pripjaty képeit idézi. Azonban nem a radioaktív sugárzás miatt kiürített egykori iparvárost, hanem a szovjet űrprogram dicsőséges fővárosát, Bajkonurt látni a képeken.
Christian Frei volt haditudósító a svájci tévé számára készített dokumentumfilmje, a Space Tourists az űrturizmus napjainkban még csak a legtehetősebbek számára elérhető luxusát tárja a nézők elé, ellenpontként párhuzamosan a kazah sztyeppén élő, csaknem elfeledett emberek életét mutatva be.
Az első szál középpontjában az első női űrturista, az iráni születésű amerikai milliomos Anousheh Ansari áll, akit saját elmondása szerint már gyermekkora óta elvarázsolt a világűr és a csillagok látványa. A tehetős vállalkozót sokan kritizálták, hogy húszmillió dollárt fizetett ki, annak érdekében, hogy a TMA-9-es Szojuz űrkapszula fedélzetén az ISS nemzetközi űrállomásra utazhasson. Ansari azonban élete álmának nevezte, hogy eljusson egyszer az űrbe és szeretné elérni, hogy ez bárki számára elérhetővé váljon. Az űrturista Mahatma Gandhit idézve így fogalmazott: „légy a változás, amit a világban látni szeretnél”. Ennek érdekében 2004-ben megalapította az Ansari X-Prize nevű díjat, amely tízmillió dollárral támogatta azt a civil mozgalmat, amelynek először sikerül önerőből olyan repülőt építenie, amellyel két héten belül kétszer lehetséges elérni a világűrt. (A díjat egyébként a Microsoft társalapító Paul Allen által támogatott Tier One projekt nyerte meg a Burt Rutan által tervezett SpaceShipOne nevű gépezettel).
A film végigkíséri Ansari kiképzését, majd űrhajójának indulását – melyet lélegzetvisszafojtva, könnyes szemekkel figyelnek a milliomosnő családtagjai – illetve az ISS űrállomáson eltöltött 8 napját. Természetesen nem maradhatnak ki az ilyenkor szinte kötelező képsorok a súlytalanságban történő étkezés pillanatai, illetve az űrvécé meglátogatása sem. A film rámutat az űrturizmus egyre pezsgőbb üzleti oldalára is, ugyanis miközben Ansari az űrállomáson tölti az idejét, Bajkonurban már megkezdi felkészülését a következő űrturista, a magyar származású Charles Simonyi, aki a Microsoft irodai szövegszerkesztőnek a Wordnek az egyik fejlesztője volt.
Jóval érdekesebb a Space Tourists másik szála, amely a bajkonuri űrkikötő árnyékában élő helyi lakosság mindennapjaiba kínál betekintést. Az egykori százezres iparvárosnak ma már csak egy kis részében laknak, a terület nagyobb részét elhagyott gyárcsarnokok és rozsdás gépezetek borítanak. A film egyik szereplője, Jonas Bendiksen norvég fotós itt fedezi fel egy gyártelep udvarán a gyomok közt rozsdásodó Buran űrsikló egyik példányát, amely versenyképes ellenfele lehetett volna az amerikai Space Shuttle-nek, ha Gorbacsov nem állította volna le a szovjet űrprogramot a nyolcvanas évek végén. A Buranból egyébként mindössze öt darab készült és ezek közül csupán egy lépett ki a Föld légköréből.
Elhagyatott volta ellenére Bajkonurból napjainkban hetente több rakétát is indítanak, mivel számos telekommunikációval foglalkozó cég a Roszkozmosz segítségével állítja orbitális pályára műholdjait. A kilövések sok szempontból érintik a környéken – főként az altáji régióban – élőket, mivel, ahogy a film is rámutat: az amerikai Kennedy űrközpontból induló rakétákkal – amelyek az Atlanti-óceánba zuhannak – az orosz űrjárművek üzemanyagtartályai a kazah sztyeppén landolnak. Egyes kis falvakban ez sokszor akár az ott élők testi épségét is veszélyezteti, egyben értékes bevételi forrást jelent az élelmes vállalkozóknak, akik hatalmas teherautóikkal járják a sztyeppét és a kilövéseket követően igyekeznek becserkészni a „répának” becézett rakétadarabokat. A rengeteg értékes fémet és vezetéket tartalmazó űrszemét fontos bevételi forrás számukra, a lefejtett fémhulladékért ugyanis jó pénzt fizetnek, leginkább a kínaiak. A sztyeppe lakói szintén jó hasznát veszik a rakétáknak, sokan lyukas háztetőjüket foltozgatják az alumínium lemezekkel, de például a filmbéli „űrlomisok” ebédje is egy egykori rakéta alkatrészéből készült bográcsban rotyog.
A film fényképezésében jelentős szerepet kapott Bendiksen, aki kameráján keresztül tárja elénk az egykori grandiózus szovjet űrprogram rozsdásodó maradványait. A rendező mindezt Jan Garbarek és Eduard Artemjev zenéjével, valamint a Sztalker című Tarkovszkij-klasszikusból kiemelt versekkel teszi még drámaibbá. Vizuálisan talán a film legérdekesebb része a szovjet mozgalmi építészet és szobrászat megjelenése, amely az űrprogramnak állít emléket lépten-nyomon Bajkonur városában. A panelházak falára festett hősi képek mellett a sztyeppe közepére felhúzott hatalmas városban szinte minden az egykori űrprogramot idézi, még a kopár játszóterek rakéta alakú mászókái is.
A Space Tourists november 2-tól tekinthető meg a 7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztiválon, amelynek keretében Budapesten a Toldi, a Cirko-Gejzír és az OSA Archívum vetíti a filmeket, Pécsett pedig az Apolló mozi ad otthont az előadásoknak november 2. és 7. között.
