A paleontológusok a szárnyas gyíkok, azaz a pteroszauruszokat, valamint a primitív emlősszerűek egy csoportját, a pelycoszauruszokat (csészegyíkok) vizsgálták. Előbbiek tarajukkal "hivalkodtak", utóbbiaknál pedig a hátukon a meghosszabbodott csigolyákból és a köztük feszülő bőrből kialakult vitorlaszerű képződmény jelentette a vonzerőt - olvasható a The Daily Telegraph online-on.

Dimetrodon

Wikipedia

Mostanáig a tudósok azt feltételezték, hogy ezek a képződmények a testhőmérséklet szabályozására szolgáltak vagy a repülést segítették. A Hulli és a Portsmouthi Egyetem, valamint a University of Western Australia kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a pteroszauruszok esetében a taraj, a pelycoszauruszok esetében pedig a "hátvitorla" a párválasztásban játszott szerepet.

Dave Martill, a Portsmouthi Egyetem paleontológusa szerint a pteroszauruszok nagyobb erőbedobással igyekeztek "elbűvölni" a legígéretesebb nőstényeket, mint teszik ezt a pávakakasok, amelyek színpompás faroktollazata a modernkori nemi szelekció eszköztára csúcsának számít. "A pávakakasok évente levedlik a tollazatukat, vagyis ékességüket csak néhány hónapon át kellett cipelniük, a pteroszauruszok viszont egész évben viselték a tarajukat" - magyarázta Martill.

A nemi vetélkedés miatt nőtt nagyra a taraj

A kutatók azt feltételezik, hogy a nemi vetélkedés miatt nőtt ilyen nagyra a taraj és a hátvitorla: minél nagyobbak voltak ezek a képződmények, annál nagyobb vonzerőt gyakoroltak vele a hímek a nőstényekre. Így a sikeres hímek utódainál a nemzedékek során túlméretezetté váltak. Némely pteroszaurusz esetében a taraj ötször nagyobb volt, mint a koponyájuk.

A pteroszauruszok a repülő őshüllők rendjét alkották, amelyek a késő triász kortól a kréta időszak végéig éltek. Ezek az első gerincesek, amelyek szert tettek a repülés képességére. Bőr, izom és más szövetek membránjából álló szárnyuk a mellkas és a rendkívüli módon meghosszabbodott negyedik ujj között feszült. A korai fajoknak hosszú, fogakkal teli állkapcsuk és hosszú farkuk volt, a későbbi formák esetében a farok jelentősen megrövidült, és voltak olyan fajták, amelyeknél a fogak is hiányoztak.

A pelycoszauruszok a paleozoikum idő végén élt primitív emlősszerűek egy csoportját képezték. Akadtak köztük három méternél is hosszabbra növők, de legtöbb fajuk ennél kisebb termetű volt. Sokmillió évig a szárazföldi állatok domináns csoportját alkották. A késő karbon kor idején jelentek meg, virágkorukat a kora perm korban érték el, és utolsó képviselőik a késő perm idején pusztultak ki. Hátukon a meghosszabbodott csigolyákból és a köztük feszülő bőrből vitorlaszerű képződmény fejlődött ki.