Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Volt időszak Magyarországon, amikor még a parlagi (néhol homokinak nevezett) viperáknak is „magyarosítaniuk” kellett, hiszen eredetileg rákosinak hívták ugyan őket, ám volt egy bölcs vezérünk, akit pont ugyanígy hívtak. Mielőtt a számtalan viperaféle és Rákosi elvtárs között eltévednénk, megkérdeztük Kozma István történészt és Farkas Tamás nyelvészt (akik egyébként a viperák névváltoztatására is felhívták a figyelmünket), hogy mennyire volt jellemző a névmagyarosítás Magyarországon.
Magyarországon 350-400 ezer család életét érintették a 19-20. századi családnév-változtatások – mondták a szakértők, akik interdiszciplináris kutatócsoportot hoztak létre az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, több tudományterület bevonásával a névváltoztatások tanulmányozására. (Az alapításban részt vett még Juhász Dezső és N. Fodor János is 2004-ben, és a kutatócsoport a Magyar Nyelvtudományi Társasággal is együttműködik.) A 350-400 ezres adat szerepel abban a 2009 végén megjelent tanulmánykötetben is, amelyet Farkas és Kozma szerkesztett, és ami A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban címet viseli. A kötet egy olyan konferencia anyagát tartalmazza, amelyen a legkülönbözőbb tudományágak – történelem, nyelvészet, szociológia, kultúrantropológia, irodalomtudomány – képviselői a korábban tiltott, illetve elhanyagolt területen, a családnév-változtatások kutatásában elért eredményeikről számoltak be.
A névváltoztatások gyakorisága természetesen időben erősen hullámzik – magyarázta Kozma István. Több szakaszban zajlott ez a folyamat, a XIX. század elején kezdődött, de a kiegyezés (1867) után, különösen az 1880-as években gyorsult fel a névmagyarosítás – merthogy a változások fő iránya mindig is a „magyarosabb” nevek felvétele volt.
A XIX. század elején a romantikus névadás dívott Farkas Tamás szerint, amikor többek közt Jókai regényei is megihlették a magyarosítókat: e korszak termékei a Tollhoni, a Koszorúfi, a Szerelemhegyi vagy éppen a Szentirmay nevek. Ez utóbbi egyébként organikus, természetes úton három okból sem keletkezhetett: először is kellett volna lennie egy Szent Irma nevű személynek, ilyen azonban nem volt. Aztán léteznie kellett volna egy ilyen szentnek ajánlott templomnak, és így a templomról elnevezhettek volna egy Szentirma nevű települést. Természetesen ezek sem történhettek meg, így a Szentirmay név természetesen nem jöhetett volna létre, ha Jókai nem írja meg műveit, ahol Szentirmay Rudolf mellett Kárpáthy Zoltán is feltűnik. Az utóbbi egész névbokrok „ősévé” válik, innen is ered ugyanis Kárpáti, Kárpáthi, Kárpáthy neveink nagy része is.
A már említett tanulmánykötetben Juhász Dezső még hajmeresztőbb neveket sorol. Az eredetileg az apa-fiú kapcsolatot kifejező -fi végződést illesztették hozzá egyesek olyan alapszavakhoz, amelyek a -fivel együtt furcsa hatást keltenek. Ennek eredménye például a Postafi, Kellemfi, Szerelemfi, Édenfi, Sziklafi, Pusztafi fiktív nevek.
Nemesi végződés az ipszilon?
Sokan ma sem tudják egyébként, hogy nevükben az -i vagy az -y végződés korántsem bizonyítja vagy cáfolja a nemességet – hívja fel a figyelmet Farkas Tamás. A magyar helyesírás ugyanis a középkorban és az újkorban még igencsak változott, így az ország nyugati részén az egyes családok – így a nemesek is – inkább ipszilonnal írták nevük végződését (Pálffy, Nádasdy, Esterházy), keleten viszont a Rákóczi, a Teleki és a Báthori családoknak, sőt Bocskainak is megfelelt az -i végződés. Manapság viszont már egyértelműen az ipszilonos változatok tűnnek előkelőbbnek.
Jellemzők voltak Magyarországon a tükörfordítások is – magyarázta Farkas Tamás. Ez is korízlésnek tekinthető, elsősorban a német neveknél fordult elő. A Forintos (Gulden) és a Vaskalap (Eisenhut) nevek ekkor keletkeztek. Mindezekkel párhuzamosan a romantikus névadás is tartotta magát (például a Hazafi), sőt a Könyvhegyi és a Borhegyi nevek is ekkor jelentek meg, amelyek részben tükörfordítások, részben viszont „romantikusnak” is hatottak akkoriban.
Tucatnevek
Olyan családneveket is szép számmal ismerünk, amelyeket nagyon sokan vettek fel, és ezek így később zavaróvá is váltak. A Radó, a Gerő, a Szántó is ilyen kategóriába sorolható Kozma István szerint, aki vizsgálta, hogy milyen neveket választottak elsősorban a keresztények, és milyeneket a zsidók a névmagyarosításkor. Tanulmányából kiderül, hogy szinte csak keresztények vették fel a Borbély, Földesi, Gyertyás, Kelecsényi, Miklósi, Pusztai, Rákóczi, Szép, Tamási, Vértesi, Szentgyörgyi, Tót, Keresztes neveket, míg a zsidók a Gerő, a Radó, a Róna, a Vámos, a Somló mellett a Kallós, Korányi, Gonda, Káldor, Gyenes, Gárdos neveket választották szívesebben.
Mindkét csoport előszeretettel vette fel a Székely, a Kardos, a Kertész, a Szántó, a Révész, a Földes, a Havas, a Polgár, a Fehér, a Lengyel neveket. Érdemes megemlíteni, hogy a zsidó névmagyarosítók eredetileg nemcsak „magyarítani” akarták a nevüket, hanem egyúttal a német vagy németes hangzású „tucatneveiket” – Weisz, Schwarz, Roth, Grün, Katz (ez utóbbi nem valódi német név, hanem egy héber rövidítésből alakult ki) – akarták másra, jobban megkülönböztetőre cserélni.
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején elsősorban a zsidók, aztán a németek, kisebb részben pedig a szlovákok, románok és szerbek módosították a családnevüket. Sokan saját, belső elhatározásból – ám a külső hatások is megjelentek körükben. A XIX. század végén, a XX. század elején is voltak magyarosítási törekvések. 1894-ben, az úgynevezett „Bánffy-terror” idején lépett életbe a legerőteljesebb adminisztratív kényszer a Monarchia idején. Ekkor a polgári anyakönyvezés bevezetésével együtt a magyar keresztneveket tették kötelezővé, és a hadseregbe besorozott nemzetiségieket is magyar keresztnévvel „látták el”.
Már a XX. század elején kapott magyar nevet számos olyan település is, amelynek addig például szlovák vagy román elnevezése volt, a történeti Magyarország jobbára nemzetiségi lakosságú területein.
Hullámokban magyarosítottak
Az adminisztratív nyomásgyakorlás azonban inkább a huszadik századra jellemző, amikor a két világháború között és a háború utáni években voltak nagyobb, erőltetettebb, illetve külső hatások miatt megjelenő névmagyarosítási hullámok. Ezek azóta megszűntek ugyan, de a névváltoztatás, és köztük a névmagyarosítás is, továbbra sem került le a napirendről.
A változtatásnak sokszor nem történelmi, politikai okai voltak – fejtette ki Farkas Tamás. A magyar nyelvhasználat szabályai, a mindennapi élet igényei ugyanígy hozzájárultak a magyarosításhoz. Részben ezért is figyelhető meg a Monarchia fennállása idején, hogy főleg azok magyarosítják a nevüket, akiknek a foglalkozása ezt igényli: sok emberrel állnak kapcsolatban és/vagy nevüket sokszor kell aláírniuk. Rendkívül nehézkes lehet a kiejtése, az írásmódja, toldalékolása egy németesen sch-val írandó névnek, vagy ha eleve bonyolult betűkombinációk fordulnak elő egy szláv eredetű névben.
Ami a névmagyarosítási hullámokat illeti, 1880-ban indult egy hosszabb folyamat, ekkor nagyon sok magyarországi – jelentős részben zsidó származású – lakos változtatta meg a nevét, de közülük is elsősorban azok, akik kereskedőként vagy más, nagy ügyfélforgalmat lebonyolító vállalkozóként, ügyvédként, ügynökként dolgoztak. Később, a két világháború között a fenyegetettség érzése is hozzájárult a névváltoztatásokhoz. A nagyvárosokban, városokban élők pedig különösen gyakran módosították családnevüket. A zsidó orvosok 53, az ügyvédek 61 százaléka viselt egyébként magyar nevet Budapesten 1939-ben – ez Karády Viktor kutatásaiból derül ki, aki a tavaly megjelent tanulmánykötetben is publikálta ezeket az eredményeit.
A német neveket is magyarosították
De nemcsak a zsidókat, hanem a svábokat, németeket is érték magyarosító hatások. A két világháború között a hivatalnokokat, katonatiszteket belső utasításokkal is próbálták rávenni arra, hogy magyarosabb neveket vegyenek fel. A vitézi rendbe való bekerülés Horthy idején sokszor együtt járt a „magyar” név felvételével. A vasutasokat és a többi állami alkalmazottat is időnként presszionálták, hogy magyar nevet vegyenek fel – ez is kiderül számos, többek közt ebben a kötetben szereplő tanulmányból.
A második világháború után, az ötvenes években, a kommunizmus idején is számos pártfunkcionárius, katonatiszt, politikai tiszt igyekezett nevet változtatni, magyarosabb hangzású, politikailag „megbízhatóbbnak” tűnő nevet felvéve. Ezek az erőltetett magyarosítások azonban a hatvanas-hetvenes évektől kezdve megszűntek. Szintén az ötvenes években fordult elő a már a bevezetően is idézett állatnév-módosítás, amikor a rákosi viperákat homokinak kezdték nevezni. A hazai viperákról és elnevezésükről számos tanulmány olvasható, az állatnevek sokszor keverednek, minderről több internetes forrásból is tájékozódni lehet. A homoki viperák egyébként léteznek önálló fajként is (Vipera ammodytes), de ezek nem Magyarországon élnek. A hazai rákosi viperák (Vipera ursinii rakosiensis) különböző elnevezéséről folytak - és folynak - mind a mai napig viták.
A Rákosi- és Kádár-korszakban a bolsevik vezérek nevei megjelentek a települések elnevezésében is, de Leninvárost és Sztálinvárost ma már hiába keressük a térképen. Annyit azonban elértek a szocialista városok építői, hogy Tiszaszederkény (1970-ig létezett e néven) és Dunapentele (1951-ig hívták így) nem kapta vissza eredeti nevét a rendszerváltás után sem, hanem Tiszaújvárosnak és Dunaújvárosnak nevezzük ma e borsodi és mezőföldi városokat.
A cigányok névváltoztatásai
Farkas Tamás végül felhívta egy modern jelenségre a figyelmet. A kutatók mindeddig alig foglalkoztak a magyarországi cigányság névváltoztatási törekvéseivel. Ez manapság is meglévő tendencia. A tanulmánykötetben, Farkas írásában számos indoklás is olvasható, amelyek hivatalos kérelmekben szerepelnek. Az egyik 1997-es kérelem betű szerint idézett szakasza bizonyítja, hogy miért változtatják meg közülük ma is sokan a nevüket: „cigányok vagyunk, nem tagadjuk soha. Csupán csak annyit szeretnénk elérni a jövőben hogy ne a vezeték nevünk alapján itéljenek meg mindket bárhulis. Hanem a tudásunk, emberi értékünk a társadalom felé. És szeretnénk mis érvényesülni az életben.”
A névváltoztatásoknak ma is számos további, egyéb indoka lehetséges; elsősorban családi jellegűek. A korábbi évszázadokra visszanyúló folyamat tehát napjainkban is zajlik tovább, a jelenkori társadalmi igényeknek megfelelően.
