Wikinómia

Rendelje meg a könyvet!

Késő délután Rob McEwen, a Coldcorp Rt. elnök-vezérigazgatója, a zord kanadai tél dacára gyöngyöző homlokkal állt a tárgyalóasztal végében, és éppen farkasszemet nézett a cég vezető geológusaival. Rossz hírei voltak: a torontói központú kis aranybánya-vállalat a végét járta. A sztrájkok, az állandósuló adósságok és a rendkívül magas termelési költségek miatt már egy ideje szüneteltették a kitermelést. Az aranytermelés piaci helyzete amúgy sem volt éppen kedvező, ráadásul a legtöbb elemző szerint a cég Red Lake-i, Ontario tartomány északi részén lévő ötvenéves bányája egész egyszerűen kiapadt. A feladat tehát adva volt. Bizonyítaniuk kellett, hogy van még a bányában bőven feltáratlan lelőhely, különben a bányát az egész céggel együtt végleg be kell zárniuk.

McEwen nemhogy az aranybányászathoz, de a bányászathoz sem értett igazán. Annak idején ifjú befektetési alap menedzserként belekeveredett egy cég adás-vételi csatájába, amiből végül is győztesen, mint a Goldcorp Rt. többségi tulajdonosa került ki. A teremben lévők közül csak kevesen hittek abban, hogy McEwen képes megmenteni ismét a céget. A tárgyalás végül azzal a döntéssel zárult, hogy a geológusoknak – tízmillió dolláros keretből gazdálkodva – folytatniuk kell a kutatásokat az északi bányában. Az emberek többsége azt gondolta, hogy McEwen ötlete őrültség, de teljesítették a megbízatást, és mélyfúrásokat végeztek a bánya legtávolabbi pontján is. Maguk is meglepődtek, amikor néhány hét múlva olyan új lelőhelyekre bukkantak, ahol a számítások szerint a Goldcorp jelenlegi termelésének harmincszorosa rejlik. Ez a felfedezés hatalmas meglepetés volt, a tényleges feltárások azonban, McEwen legnagyobb bánatára, még évek múltán sem hozták meg a várt eredményt. A cég geológusai egyszerűen képtelenek voltak pontosan meghatározni a mélyben rejlő arany minőségét és annak pontos helyét. McEwen érezte, hogy az elavult iparágak közé tartozó bányászat megcsontosodott kereteit szét kell feszítenie, mégpedig úgy, hogy teret enged a piaci versenytársaknak.

1999-ben érett meg benne igazán a döntő fordulat. A bánya jövője még mindig rendkívül bizonytalan volt, amikor McEwen kivett néhány nap szabadságot, és elutazott egy rövid szakmai továbbképzésre. A Massachusetts-i Műszaki Egyetemen (MIT) fiatal cégvezetőknek rendezett konferenciáról már éppen indulóban volt, amikor egy utolsó előadás a Linuxról teljesen lenyűgözte. Feszült figyelemmel hallgatta végig, hogy Linus Torvalds és – némi túlzással élve – egy önkéntes szoftverfejlesztő csapat között hogyan alakult ki egyfajta sajátos együttműködés, aminek eredményeként – az internet által összekötve – közösen megalkották a világklasszis operációs rendszert. Az előadó arra is kitért, Torvalds miként osztotta meg a világgal a forráskódot, lehetőséget adva arra, hogy programozók ezrei javítgassák, fejlesszék azt, hozzá téve saját tudásukat. McEwen számára olyan volt ez az előadás, akár az isteni kinyilatkoztatás, ami után már csak azon elmélkedett, hogyan, s miként kövesse az igét. Hirtelen ráébredt, hogy ha a Goldcorp emberei nem képesek megtalálni a Red Lake-i aranyat, attól még másnak sikerülhet. Ennek érdekében neki is nyilvánosságra kell hoznia a feltárás eddigi adatait, vagyis „nyílt forráskódokat” kell biztosítania a közös munkához, ugyan úgy, mint Torvalds a Linuxhoz.

Wikinómia

Napjainkban milliók önkéntes, közös munkájával készülnek enciklopédiák és operációs rendszerek, folynak tudományos kutatások. Az online közösségek dinamikus növekedése megállíthatatlannak tűnik! Az iwiw, a Wikipédia, a Linux csak néhány példa a tömegek tudásának hasznosítására. Az új irányt és a benne rejlő lehetőségeket mutatja be ez az izgalmas könyv.

Azonnal visszarepült Torontóba és röviden előadta ötletét a geológusok vezetőjének: „Készítsünk egy olyan fájlt, ami 1948-ig visszamenőleg tartalmazza a bányánk összes földtani paraméterét és egyéb adatait! Osszuk meg az eddigi információinkat a világgal és tegyük fel a kérdést a világhálón, mások szerint, hogyan érhetjük azt a legalább százhetven tonna aranyat, amit bányánk minden valószínűség szerint még magában rejt”.

McEwen számára ez egy fantasztikus lehetőség volt arra, hogy az iparág legjobbjainak tudását a saját hasznára fordítsa. Azonban, talán érthető okokból, saját geológusai egy kicsit szkeptikusak voltak az ötlettel szemben. A bányászat mindig is a fokozottan titkosított iparágak közé tartozott, ezért a bányászott ásványok nevét kivéve, minden földtani adat kincs vagy féltett titok. A Goldcorp emberei ezért némi aggodalommal és vegyes kíváncsisággal várták, hogy a világ geológusai is úgy reagálnak-e a Goldcorp felhívására, mint a szoftverfejlesztők Torvalds-éra. Persze az is aggasztotta őket, hogy vajon milyen fényt vet rájuk az, hogy ők maguk képtelenek voltak pontosan meghatározni a titokzatos lelőhelyeket.

Utólag persze maga McEwen elismerte, hogy stratégiája ellentmondásos és kockázatos volt, hiszen ő is tudta, felrúgott egy alapszabályt, miszerint nem lehet kiadni üzleti titkokat és egyéb céginformációkat. Szerinte ez annyira alapvető szabályként él az emberek fejében, hogy még soha senki nem merte megkérdőjelezni. Mindezek ellenére McEwen rendíthetetlenül járta végig a maga útját. 2000 márciusában ötszázhetvenötezer dollár jutalmat ígért a „Goldcorp Challenge” elnevezésű versenyben azok számára, akik a legjobb módszert és a legjobb helymeghatározást adják be. Minden szükséges (közel négyszáz megabájtnyi) információt a majdnem huszonkétezer hektárnyi területről feltették a Goldcorp honlapjára. A verseny híre futótűzként terjedt az interneten, és hamarosan ötven ország több mint ezer virtuális aranyásója bányászta az adatokat. A Goldcorp központját heteken belül elárasztották a világ minden tájáról érkező megoldások. Ahogy azt sejteni lehetett, rengeteg geológus vett részt a projektben. Azonban meglepő módon, rajtuk kívül számos más forrásból is érkezett pályázati anyag: egyetemi hallgatók, orvosok, matematikusok és még katonatisztek is kivették a részüket a munkából.

„Bevetettük a matekot, a fizika legújabb eredményeit, az intelligens rendszereket, a komputer grafikát és az organikus megoldásokat a nem organikus problémákra” – nyilatkozta McEwen, aki az eredmények láttán majdnem hanyatt esett. A versenyzők ugyanis a Red Lake-i bánya 110 pontján jeleztek aranylelőhelyet, miközben a Goldcorpnál csupán ennek feléről tudtak. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy a megjelölt új lelőhelyek több mint 80%-ából ténylegesen is sikerült az aranyat kinyerni. Ez döbbenetes mennyiséget volt. Több mint kétszázhuszonhat tonna aranyat tártak fel. McEwen számításai szerint ez a sikeres együttműködés legalább két-három éves kutatási munkálatokat spórolt meg a cégnek.

A Goldcorp ma is annak a gyümölcsét élvezi, hogy a feltárással kapcsolatban képes volt alkalmazni a „nyílt forrású” megközelítést. A verseny nem csupán bőséges „aranytermést” hozott. Az egykor igen gyengén teljesítő, százmilliós céget kilenc milliárd dolláros sikercéggé változtatta, és hatására az Ontario tartomány északi részén található bányából az egyik leginnovatívabb és legjövedelmezőbb tulajdon lett. McEwen hihetetlenül boldog és elégedett volt, akárcsak cégének részvényesei. Az 1993-ban befektetett minden száz dollár ma már több mint háromezer dollárt ér.

A „Goldcorp Challenge” eredményei közül a legidőállóbb talán maga az a tény, hogy igazolta a feltárás egy szokatlan, de nagyon ötletes módjának létjogosultságát egy olyan iparágban, ami mindig is konzervatív és nagyon zárt volt. Azzal, hogy Rob McEwen megosztotta cégének adatait a világhálón, és elérte, hogy a téma legjobb koponyái neki dolgozzanak, felrúgta ugyan a bányászat alapszabályait, de az aranybányászat új, modern, többszereplős formáját hozta létre a lassú véget nem érő, sikertelen feltárási kísérletezgetések helyett.