Illúzióink azért ne legyenek, hogy az említett két feltétel közül inkább az utóbbi nyomott volna sokat a latba: a folyamat pontosan ugyanígy zajlott a kevésbé megengedő vagy épp ellenséges jogi környezetű országokban is, például az Egyesült Államokban vagy Németországban. Új sportunk van tehát, s megoszlanak a vélemények arról: vajon bűnt követnek-e el e sportág művelői, avagy csak élnek a modern technika nyújtotta lehetőségekkel.

Sportág? Kinek hogy. Van, aki valóban életformaszerűen űzi, van, akit csak a szükség visz rá, úgymond, alkalmi fogyasztó. Egy biztos, a szélessávú internettel rendelkező ismerőseim mindegyike alkalmi vagy rendszeres fájlcserélő – e sorok íróját is beleértve, természetesen –, és a magatartásuk alapján sikerült is elkülönítenem egy-egy jól felismerhető típust. Környezetemben megtalálható a bűntudattal, rettegve fájlcserélő, akit – minden szorongása ellenére – a digitális tartaloméhség újra meg újra rávesz a szerinte is bűnös tevékenységre. Ott van azután a kábeltévét elutasító, a p2p-hálózatokban egy végtelen (bár kicsit lassú elérésű) otthoni videopolcot látó médiafogyasztó, valamint a szerzői jogilag tájékozott, a törvényesség határáig elkötéltáncoló tudatos felhasználó. Végül ott vannak a „digitális szivacsok", azok az életformaszerűen fájlcserélők, akik látszólag korlátlan mennyiségű online tartalmat képesek felszívni – napi 24 órás szolgálatot teljesítő adattárolóikon már most több film és zene van, mint amennyit életük végéig képesek lennének megnézni, meghallgatni.
Ez utóbbi típussal nehéz mit kezdeni, szabadságharcos filozófiájuk alapja ugyanis az, hogy az internet a szabadság birodalma, itt végre semmiért sem kell fizetni, a kiadók csúnya, gonosz pénzgyárak és az összes jogvédő menjen a … (tetszés szerint behelyettesítendő). De a többieknek remélhetőleg tudunk hasznos információkat adni.
 
On-demand videotéka 
Az ajánlat valóban csábító: képzeljük csak el, hogy annak a fióknak a mélységét, amelyben otthon a videokazettákat, DVD-ket tartjuk, varázsütésre megnöveljük... úgy tizenhét és fél kilométernyivel. Házi videotárunkban megtalálható lesz az összes mainstream – senkit nem akarnék a kommersz jelzővel megbántani – hollywoodi mozifilm, tévésorozat, koncert. Ráadásul nem is feltétlenül törvényellenes mindehhez hozzáférni, csak épp okosan kell eljárni.
Ja, és persze némi előrelátás is szükséges, hogy lehetőleg már napközben eldöntsük, mi menjen a házimoziban este (ezért az iménti on-demand jelzőhöz gondolatban tegyünk egy idézőjelet). A letöltéshez szükséges idő – nyilvánvalóan a saját sávszélességünkön kívül – elsősorban attól függ, hogy hány helyen, hány felhasználónál találjuk meg a kívánt tartalmat. Minél többen vannak ugyanis, annál nagyobb az esélye annak, hogy gyors kapcsolatra bukkanunk közöttük, sőt, ideális esetben akár több szálon (több felhasználótól) is folyhat a letöltés. Ebből levezethető, hogy az aktuális sikerfilmek mindig gyorsabban landolnak majd a merevlemezünkön, mint a rétegfilmek, amelyekre akár napokat is kénytelenek lehetünk várni, míg lecsordogálnak.
 
A UPC előfizetői még egy szempontot adjanak a listához: számukra június eleje óta már az sem mindegy, mikor töltenek le. A cég ugyanis – a hazai szolgáltatók közül elsőként – bevezette az adatforgalom alkalmazásszintű priorizálását. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy forgalmi csúcsidőben a hálózati szinten nagy sávszélességet felemésztő p2p-alapú adatforgalom (fájlcsere) háttérbe szorul a legtöbb felhasználó által használt, de kisebb sávszélesség-igényű TCP/IP- és POP3-adatforgalommal (böngészés és levelezés) szemben. Kissé érthetőbben fogalmazva: nappal lassulhat a letöltés.  A külföldön már bevett szolgáltatói gyakorlatnak számító priorizálást, eddig egyetlen más hazai szolgáltató sem vezette be, de a kérdésünkre adott válaszaikban mindegyiküknél ott lapult az „egyelőre" szócska.

Torrent vagy décé?
Bizony, az sem mindegy, hogy mivel töltünk le. A jelenlegi két legnagyobb konkurens technológia a BitTorrent és a világviszonylatban kissé visszaszorult, de hazánkban töretlenül népszerű DC (Direct Connect). A kétfajta megoldás között szakadéknyi a különbség – működésükben és törvényes használhatóságukban egyaránt.
A BitTorrent működési elvéből fakadóan minden letöltő egyben feltöltő is, azaz minél többen töltenek le egy torrentet, annál nagyobb lesz az átvitel sebessége. A DC-nél ezzel szemben csak az egyes felhasználók sávszélessége határozza meg a sebességet, továbbá az, hogy ők maguk hány szálon töltenek le vagy fel párhuzamosan. Ebből következően kurrens tartalmak letöltésére inkább a BitTorrent a megfelelő technológia, hiszen egy aktuális sikerfilmet több feltöltőnél megtalálhatunk, így akár órák alatt a gépünkön lehet, míg ha egzotikumokat, régebbi, különleges felvételeket keresünk, akkor DC-n érdemes próbálkozni, mert ott szinte mindent megtalálunk – még ha csak egyetlen felhasználónál is. Mielőtt azonban jól eső érzéssel, kényelmesem hátra dőlne a kedves olvasó, el kell mondanunk egy rossz hírt is. A két technológia közül csak a DC-t lehet legálisan használni ma Magyarországon.

Direct Connect: legális fájlletöltés

Jófiú netezik
A legalitás, illetve illegalitás okait a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény két paragrafusában találjuk. A gyakran idézett 35. § a magáncélú másolás jogáról szól. Ez a törvényszelet biztosítja, hogy magáncélra, ha a jövedelemszerzést nem szolgálja, ma bárki legálisan készíthet másolatot egy szerzői jogvédett tartalomról is – figyelem, a szoftverek ez alól kivételek! –, és ebbe beletartozik az internetes letöltés is. A törvény e részét ma már örvendetesen sokan ismerik, még ha a legharcosabb hazai jogvédő szervezet az összes hivatalos közleményében „illegális letöltésekről" beszél is. Ez természetesen egy butaság.
 
A törvény 26. § (8) bekezdése azonban megtiltja a feltöltést mint a nyilvánossághoz közvetítés eszközét – erről viszont sokan megfeledkeznek azok közül, akik az iménti jogukat hangoztatják:
26. § (8) A szerzőnek az is kizárólagos joga, hogy művét (...) a nyilvánossághoz közvetítse, és hogy erre másnak engedélyt adjon. E joga kiterjed különösen arra az esetre, amikor a művet vezeték útján vagy bármely más eszközzel vagy módon úgy teszik a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg választhatják meg.
Az utolsó tagmondat pedig – ha kicsit jobban belegondolunk –, annak megjelölése nélkül az internetes fájlcserélő rendszerekre is vonatkozik, vagyis a feltöltés törvénybe ütközik.

A torrent jogi szempontból problémás

Ha tehát jogkövető módon szeretnénk fájlcserét folytatni, a dolgunk e tudás birtokában viszonylag egyszerű: a hazai szerzői jog Szküllái és Karübdiszei között úgy lavírozhatunk el a legsikeresebben, ha úgy töltünk le szerzői jogvédelem hatálya alá eső tartalmakat, hogy közben mi magunk nem osztunk meg ilyet. Na ez az, amire a BitTorrent – működési elvéből fakadóan – képtelen. 
 
A DC-vel viszont bátran letölthetünk. Akár úgy is, hogy olyan tartalmakat kínálunk fel letöltésre, amelyek nem tartoznak a szerzői jog hatálya alá – például a saját alkotásainkat, a törvény hatálya alól már kikerült műveket vagy nyílt forráskódú szoftvereket (mondjuk ingyenes Linux-disztribúciókat). De akár úgy is, hogy olyan hubhoz, azaz kiszolgálóhoz csatlakozunk, amelynek üzemeltetői nem követelik meg bizonyos előre meghatározott mennyiségű „hasznos adat" megosztását. Ha így csatlakozunk egy fájlcserélő hálózathoz, akkor – a törvény betűjéből következően – a magyar jogszabályok szerint egészen biztosan nem fogunk törvényszegést elkövetni, hiszen mi magunk nem válhatunk feltöltővé.