Utoljára 12 éve játszottak egymással, az Inter viszont azóta a poklot is megjárta, a City pedig a mennyországot. Simone Inzaghi most mégis arra készül, hogy az Inter élén legyőzze korunk egyik legjobb edzőjét, aki a világ jelenleg legerősebb csapatát vezeti.
Furcsa, de az 1880-ban alapított Manchester City és az 1908-ban létrehozott Inter még soha nem játszott egymással tétmeccset. Mindössze két felkészülési meccsük volt: 2010-ben az Inter verte három góllal a Cityt, egy évvel később pedig a City ugyanennyivel az Intert. Ebből a két meccsből messzemenő következtetéseket viszont nem érdemes levonni: mindkét meccs felkészülési találkozó volt, ráadásul mindkét mérkőzést több mint tíz éve játszották, így a csapatok keretei azóta jelentősen átalakultak. Annyi pikantériája viszont visszatekintve 2023-ból a 2011-es meccsnek van, hogy akkor még a Manchester City színeiben lőtt gólt az Internek az az Edin Dzeko, aki ma már az Inter játékosa.
Vissza a csúcsra (?)
Amikor a két csapat 2011-ben utoljára találkozott, az Inter éppen túl volt a csúcson: egy évvel korábban az olasz csapatok közül elsőként nyerték meg egy éven belül José Mourinho vezetésével a Bajnokok Ligáját, az olasz bajnokságot és az olasz kupát is – vagyis először tripláztak. 2011-ben azonban már nem Mourinho ült az Inter padján, ő 2010 végén a Real Madridhoz igazolt. Helyére Rafa Benitez érkezett, neki pedig ugyan még sikerült behúznia az Olasz Szuperkupát és a Klubvilágbajnokságot is megnyernie a csapattal, viszont az Európai Szuperkupát az Atlético Madrid ellen nyáron elbukta, 2011 karácsonyára pedig – miután beszólt a klubvezetésnek – ki is rúgták.
Benitez kirúgása után felgyorsultak a dolgok: 2011 és 2019 között a klubnak tizenegy edzője volt, ráadásul nem kis nevek: Leonardo, Claudio Ranieri, Roberto Mancini, Stefano Pioli és Luciano Spalletti is volt náluk, de bajnokságot egyiküknek sem sikerült nyernie, Spalletti volt az egyetlen, akinek sikerült a gödörből érdemben elmozdítani a csapatot. Az Inter ugyan még 2012-ben bejutott az Olasz Szuperkupa döntőjébe, 2013-ban és 2016-ban pedig az Olasz Kupa elődöntőjéig mentek, a bajnokságban csúnyán összecsuklott a csapat: 2013-ban csak a kilencedik, egy évvel később az ötödik, majd a nyolcadik hely jött csak össze nekik.
Az Inter fellendülésének kezdetéről 2017-től lehet beszélni: először az Európa-ligába jutottak be Luciano Spallettivel (aki a Napoli edzőjeként most megnyerte a bajnokságot), majd a BL-indulás, 2020-ban pedig az Európa-liga döntő is összejött nekik – igaz, ott az EL-specialista Sevilla 3:2-re verte őket.
Mi siklott ki az Internél annyira, hogy a 2010-es tripla után néhány évvel már önmagában a BL-indulásnak is örültek a szurkolók? A mélyrepülés konkrét okát szinte lehetetlen megmondani, de érdemes a pénz felől megközelíteni a problémát: az Inter élére 1995-ben került Massimo Moratti, akinek édesapja, Angelo Moratti elnökként az Inter legsikeresebb időszakát hozta össze a ’60-as években. Az ifjabb Moratti jól indított: ő csábította a klubhoz a brazil Ronaldót és a klubikon Javier Zanettit is, azonban a klub élén töltött közel húsz éve alatt olyan adósságokat halmozott fel a csapat, amik 2014-re már a klub működését akadályozták. 2014-ben a csapat pénzügyi gondjai miatt a klub vezetését az indonéz Erick Thohir vette át, Moratti pedig tanácsadói szerepbe kényszerült. Thohir viszont két év alatt belebukott a még Moratti által felhalmozott adósságokba: 2016-ban továbbadta a klubot a kínai Suning Groupnak.
Gazdasági stabilitásról viszont az Internél a mai napig is nehéz beszélni: 2021-ben hiába nyerte Antonio Contéval bajnokságot, a koronavírus gazdasági hatásai miatt két éve ismét a klub működése került veszélybe. Egy bajnoki győzelem után a tulajdonos általában gratulálni megy a csapatnak az edzőpályára, öltözőbe, ’21 nyarán az Inter kínai elnöke, Steven Zhang viszont arra kérte a játékosokat, hogy mondjanak le fizetésük egy részéről, hogy továbbra is stabilan tudják tartani a csapatot. A klub akkor saját stabilitása érdekében megvált két húzójátékosától, Romelu Lukakutól és Achraf Hakimitől, de távozott Conte is – igaz, ő a hírek szerint már szezon közben összerúgta a port a klubvezetéssel azon, hogy közölték vele: nem lesz pénze nyáron igazolni.
A klub – ahogy mára egy olasz csapat sem – nincs egy ligában gazdaságilag azzal a focielittel, amely az európai labdarúgást dominálja, így az átigazolási piacon is egészen más lehetőségeik vannak, mint a milliárdokkal kibélelt Manchester Citynek. Az ingatag gazdasági helyzet ellenére az Inter sikeres, ebben pedig vezető szerepe van a Juventus korábbi sikergyáros sportigazgatójának, Giuseppe Marottának. Ő győzte meg arról Antonio Contét, hogy érdemes elvállalnia az Inter vezetését és ő tudott olyan játékosokat megszerezni, mint az azóta eladott és kölcsönbe visszaszerzett Lukaku, a távozó Hakimi, vagy a mára alapembernek számító Barella, Onana, Calhanoglu, Darmian, vagy Dzeko. Marotta mellett a siker másik kulcsa Simone Inzaghi, aki korábban öt évig a Laziót vezette, majd 2021 nyarán nem hosszabbította meg velük a szerződését. Inzaghinak pedig ugyan a címvédés az Inter élén nem jött össze, a BL-döntő viszont igen. Szombaton pedig kiderül, zsenije mire elég Pep Guardiola ellen.
A fociban semmi nem tart örökké, erre pedig az olasz klubok visszatérése az elitbe a legjobb példa
Már nem csak a Juventussal kell számolni az európai kupákban: Olaszországban focielitváltás folyik, az északi nagyok mellett pedig megjelentek a déli trónkövetelők is. A siker receptje azonban nem egyértelmű - ahogy az sem, hogy tartós tud-e maradni Olaszországban ez a színvonal.
Nem Abu-Dhabival kezdődött
Miközben az Internél mélyrepülésről és az abból való lassú kilábalásról szólt az utóbbi 13 év, ez a korszak a Manchester City eddigi legsikeresebbje lett. A csapatot 2008-ban vásárolta fel a mára nagyjából 30 milliárd dolláros vagyonnal gazdálkodó Abu-Dhabiból származó Manszúr sejk. A klub életében ez fordulópontot jelentett: Manszúr sejk akkor még „csak” húszmilliárd dolláros vagyona a csapatnak a belépőt jelentette a világfutball gazdasági elitjébe, a rengeteg pénz pedig lehetőséget jelentett arra, hogy a sport legjobbjait próbálják megszerezni úgy a stáb, mind a játékosok terén.
A Manchester City fellendülése azonban nem 2008-ban kezdődött, az csupán a sztárkorszak kezdete volt. A csapat modern kori virágzását a szurkolók 1998-ra datálják, a City ugyanis ekkor történetének egyik legfontosabb meccsét nyerte meg a Wembleyben – a Gillingham ellen. Nem elírás: a City a Premier League egyik alapítójaként ugyanazt adta elő lejtmenetben, amit a 2010-es években a Sunderland. Kiestek az első osztályból, majd a másodikból is. A Gillingham ellen megnyert meccs pedig a másodosztályba való visszajutásukat jelentette, ahonnét rögtön visszajutottak az elsőbe – hogy onnan egy szezon után zúgjanak ki azonnal. A csapat vezetését 2001-ben, a másodosztályban vette át az aranylabdás Kevin Keegan, vele pedig már – pontrekorddal, bajnokként – jutottak fel a Premier League-be, és játszanak ott 22 éve.
Manszúr sejk tizenöt éves regnálása több időszakra bomlik, a 2008 és 2016 közötti nyolc év pedig jórészt a kísérletezésről szólt. Ebben a nyolc évben négy edző fordult meg a Manchester City kispadján, a végtelen tőkét pedig végtelen lehetőségként fogta fel a klub sportszakmai vezetése: rohamtempóban kezdték el felszívni a tehetségesnek kikiáltott játékosokat, akik közül viszont hosszú távon alig volt, aki bevált volna. Rögtön a 2008-as nyári átigazolási időszakban érkezett Robinho, visszacsábították a 2005-ben a Cityt otthagyó Shaun Wright-Phillipset és megvették a Hamburgtól Vincent Kompanyt is. Hármuk közül a Manchester City hosszú távon csak Kompanyra tudott építeni.
A két 2009-es átigazolási időszakban a csapat keretét teljesen átalakították: ekkor érkezett a klubhoz Kolo Touré, Emmanuel Adebayor, Carlos Tévez is és szükség is volt rájuk, mivel az arab-éra első szezonjában a 2008 nyarán kinevezett Mark Hughes vezetőedzővel mindössze a tizedik helyet érte el. Hughest 2009 decemberében rúgták ki, őt a padon az Intert 2008-ig vezető Roberto Mancini váltotta. Mancinivel pedig – igaz, évekkel és rengeteg új igazolással (pl. James Milner, Yaya Touré, Aleksander Kolarov, David Silva, Mario Balotelli, Edin Dzeko, Samir Nasri, Sergio Agüero) később – meglett az áhított bajnoki cím is 2011-ben.
2012-ben a Citynek nem jött össze a címvédés, a kísérletezés időszakában pedig a BL is csak távoli álom maradt: az egyenes kieséses szakaszba először 2016 tavaszán jutottak ki – akkor viszont rögtön az elődöntőkig meneteltek. Arra az emberre, akivel a Manchester City 2023-ra megállíthatatlannak tűnő trófeagyárrá vált, egészen 2016-ig vártak, Pep Guardiola sikere azonban nem csak edzői zsenijében keresendő. Hanem rengeteg pénzben. Röviden: Guardiola 2016 óta 47 játékost vett, összesen 1,2 milliárd euróért. Arról, hogy honnan volt a Citynek ennyi pénze és hogyan forgatta azt, ebben a cikkünkben írtunk bővebben.
Élvezni szeretné a BL-döntőt? Bele ne gondoljon, honnan lett rá pénz
A világ leggazdagabb futballklubja játszik a 14. leggazdagabb ellen a Bajnokok Ligája idei döntőjében - még jó, hogy nem a font- és eurókötegek lépnek pályára, mert ha csak a pénz döntene, lefutott volna a meccs. A gond mindkét döntősnél inkább a jövővel van: az Internazionalénak valahogy sürgősen stabilizálnia kellene a pénzügyeit, a Manchester City pedig hamarosan pénzügyi csalások tömegének nagyon súlyos vádjaival nézhet szembe újra.
Megérte? Sportszakmai szempontból mindenképp, hiszen a Manchester City egyeduralkodóvá vált az angol bajnokságban: ötször nyerték meg azt, mindemellé pedig négy Ligakupát és négy FA kupát nyertek. A kollekcióból viszont a BL-serleg még mindig hiányzik, holott már meglehetne: 2021-ben a Citynek összejött a döntő, Guardiola viszont csapatát új felállásban küldte ki a meccsre, a Chelsea pedig egy szerencsés kontrával és remek védekezéssel legyőzte őket. Ez pedig akár még az Internek is összejöhet.
Egy meccsen bármi megtörténhet
– akár az is, hogy a Cityt ugyanúgy meg tudja lepni Inzaghi, ahogy két éve Tuchel. Guardiola azonban a 2023-as, a Real Madrid elleni elődöntő második meccse előtt tett egy ígéretet a szurkolóknak és csapatának is: nem fogja túlgondolni. Nem fog új taktikát kitalálni, hanem azt a receptet fogja használni, ami egész szezonban működött.
Azt nem túlzás kijelenteni, hogy a szakértők a City győzelmére tippelnek, azonban a meglepetés a Bajnokok Ligájában egyáltalán nem ritka. Ilyen volt, hogy a Barcelona 4:0-ról tovább tudott jutni anno a PSG ellen. Vagy, hogy a Liverpool 3:0-ról állt fel pont a Barca ellen. És ilyen volt az is, ahogy a Chelsea győzni tudott a City ellen, de az is, hogy az Inter most eljutott a döntőbe. Ha pedig valaki még visszább akarna menni az időben, és olyan példát keres, amikor Dávid legyőzte az mindenki fölé emelkedő Góliátot, elég, ha megnézi az 1994-es BL döntőig menetelő Barcelonát – ami aztán ott négy gólt kapott a Milantól.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
