Elszánt, tudatos, zseniális, kegyetlen – sok minden más mellett ilyen jelzők állnak Károlyi Márta, a világ egyik legsikeresebb tornaedzőjének neve mellett. Az egyik legsikeresebb, mert a másik a férje, Károlyi Béla. Két erdélyi magyar, aki előbb Romániát, majd az Egyesült Államokat is a tornasport csúcsára vitte. A férj már évekkel ezelőtt a háttérbe lépett, Károlyi Márta csapatával Rióban még tönkreverte a világot, és most ő is visszavonul. Fantasztikus karriertől búcsúzunk.
Van egy történet Károlyi Mártáról, amit akkor emlegetnek, ha a már-már kegyetlenségbe átcsapó gyakorlás hasznát igyekeznek ábrázolni, hangozzék el a példabeszéd akár sportolók, akár tanulók, akár egy iroda munkatársai előtt. Az amerikai tornászválogatott úgynevezett koordinátora ugyanis egyszer 16 óra repülés után kényszerítette arra a csapat tagjait, hogy a reptérről egyből az edzőterembe menjenek, és gyakoroljanak. „Azt gondoltam, ez a nő őrült. Hogy ezt nem tudom megtenni, meg fogok halni” – idézte legutóbb a Financial Times Simone Bilest, aki nyilvánvalóan nem halt bele a váratlan programba, hanem kedden Rióban megszerezte negyedik aranyérmét is a 2016-os olimpián.
Hogy aztán a módszer működik-e valóban máshol is, mint a sportban, nyilván hit és alanyfüggő. Egy biztos, a történet remekül illusztrálja azt, ahogy ez a két hét múlva 74 éves asszony a munkához, a sporthoz, a tornához és a sikerhez viszonyult. Igen, viszonyult, a keddi volt ugyanis az utolsó verseny, amelyre ő vezette ki az amerikai tornászválogatottat, jó előre bejelentette: vége, nyugdíjba megy, jöjjön más.
1942-ben Székelyudvarhelyen született. Tornázni kezdett, és bár nagy eredményei nem voltak, azért bekerült a Testnevelési Egyetemre, és annak csapatába. Itt lett egyik edzője bizonyos Károlyi Béla, aki akkoriban végzős hallgatója volt az egyetem torna tanszékének. A kolozsvári születésű Károlyi amúgy nem volt tornász, eredetileg ökölvívónak készült, majd kalapácsvető lett, így jutott ki a román válogatottal az 1956-os olimpiára is. Mégis a tornánál kötött ki.
Ők ketten végül 1963-ban házasodtak össze, és ezzel – bár nyilván senki, ők maguk sem sejtették – olyan páros jött létre, amely legalább fél évszázadra, de talán sokkal többre meghatározta a női torna világának egyik domináns irányát. Az időközben Onestire átnevezett Gheorghe Gheorghiu-Dej városkában ugyanis tornaiskolát alapítottak, ahova összegyűjtötték a környék minden tehetséges, de főleg alkatilag megfelelő kislányát. A felállás világos volt, Márta foglalkozott a szakmával, a koreográfiával, a technikával, Károlyi volt a vezető, az, aki motiválni igyekezett a versenyzőket, és az, aki a harcokat megvívta.
Harc pedig bőven akadt. A hetvenes évek Romániájában például azért, hogy a ’76-os olimpiai keretbe ne csak Bukarestből válogassanak, hanem engedjék be az onestieket is. Adott esetben az akkor éppen 14 éves Nadia Comanecit is. Végül sikerült, és alighanem ez volt az a pont, ahol a Károlyi házaspár berobbant a torna világába. Comaneci ugyanis Montrealban nem csak három aranyat nyert, de a történelemben először kapott 10 pontot, ráadásul többször. (Amúgy a torna világa annyira nem volt felkészülve ilyen lehetőségre, hogy az eredményjelző nem tudott 10-est kiírni, így Comaneci neve alatt az 1.00 jelent meg.)
A román torna központja innen kezdve vitathatatlanul Onesti lett. Ez pedig tökéletesen egybevágott Károlyiék elképzelésével. Annak lényege ugyanis éppen a központosítás: összegyűjteni a tehetségeket, módszeresen készülni, ezt mindenek fölé helyezve. És működött. Comaneci négy évvel később, Moszkvában ismét nyert két aranyat, a román válogatott pedig – a házigazdák mögött – második lett.
Utóbbi azonban a román pártállami vezetésnek és a sport irányítóinak mégis alkalmat adott a magyar Károlyiék kikezdésére, körülöttük a feszültség egyre nőtt, így amikor 1981-ben a román válogatott egy amerikai turnén vett részt, onnan a házaspár, illetve koreográfusuk, Pozsár Géza már nem tért haza.
Mint egyszer elmesélték, angolul a Sesame Streetből tanultak, így vágtak bele az edzősködésbe Oklahomában. Hamarosan érkezett azonban egy megkeresés: „Nadia edzőit” felkérte egy üzletemberekből álló csoport, hogy költözzenek Houstonba, és alapítsanak tornaközpontot.
Azóta lényegében a Károlyi Ranch lett az amerikai tornászélet központja. Los Angelesben, 1984-ben Károlyiéknak már ismét olimpiai bajnokuk volt (Mary Lou Retton és Julianne McNamara), Béla pedig 1988-ra, a szöuli olimpiára az amerikai tornászválogatott főedzője lett.
A riói olimpia előtt készített mérleg szerint Nadia Comaneci montreali tízese óta 28 olimpikont neveltek (köztük kilenc győztest) és van 15 világbajnokuk is. Az amerikai csapat riói produkciója pedig ismét lenyűgöző volt: újabb négy arany! Köztük a csapat, amely – a szokáshoz híven – nevet választott magának: Final Five. Amikor rákérdeztek, miért éppen ez, a válasz egyszerű volt: ez Károlyi Márta utolsó ötöse.
Károlyi Márta hivatalosan 1996-ban kapott tisztséget az amerikai olimpiai csapatnál, akkor lett ő a vezetőedző. Ekkor a Nagyszerű Hetes volt a csapat, benne például azzal a Kerri Struggal, aki a verseny közben bokáját törte, de így is végigcsinálta, majd Károlyi Béla az ölébe kapta, így vitte a díjátadóra is. Ezzel a képpel – írta róla a Time – a házaspárt már nemcsak a tornasport, de az egész világ megismerte.
Az edző végül 2001-ben lett az amerikai nemzeti csapat koordinátora – elfoglalva azt a posztot, amit 2000-ben, mindössze kilenc hónappal a sydney-i olimpia előtt a férjére szabva hoztak létre, ám amelyről az egy, viszonylag sikertelen szereplés (a csapat mindössze negyedik lett) után távozott.
A kérdésre, hogy mi lehet a Károlyi házaspár titka, talán Steve Penny, az amerikai tornászszövetség elnöke adott egyszer megfelelő választ: „Márta azt szeretné, ha mindenki a tökéletességre törekedne, és hiszi, hogy ha megteszik, akkor el ugyan nem éred, ám sokkal nagyobb esélyed lesz naggyá válni”.
Ez azonban csak egy szempont. A másik oldalon ott van a gyakorlat, illetve a rendszer, amit Márta és Béla kialakított, illetve megint csak átvert – szövetségi vezetőkön és klubokon, edzőkön egyaránt. Ennek lényege ugyanis – mint egykor Romániában – a központosítás.
Elérték azt, hogy az Egyesült Államok legjobb tornászai és edzőik havonta elutazzanak a Houston mellett lévő Huntsville-be, a Károlyi Ranch-re, ahova szakértőket hoznak a világ különböző részeiről, és ahol Béla és Márta negyven év minden tapasztalatát bedobja a teljesítmények javítására. Sportolók mesélik, Márta odafigyel minden apró részletre, a mozdulatoktól az arckifejezésig, amivel egy gyakorlatot végrehajtanak. És megszállottan ragaszkodik ahhoz, hogy a versenyzők készek legyenek bármely pillanatban, akármilyen körülmények között bemutatni azt, amit tudnak. „A világversenyeket különböző helyeken, különböző időzónákban rendezik, erre fel kell készülni, ez nem akadályozhat meg senkit a győzelemben” – vallja, és e nézetének volt köszönhető a már említett, 16 órás repülőutat követő edzés is.
Van, aki azt mondja, ez már kegyetlenség. Sőt, akadt olyan is, aki zaklatással vádolta őt és férjét. Dominique Moceanuról van szó, aki négy évig edzett a Károlyi párossal, ezután állt elő a vádakkal. Csakhogy senki nem állt mellé, csapattársai azt mondták, ők nem látták, hogy Moceanut zaklatták volna. Maga Károlyi Márta annyit mondott: szomorú, hogy volt sportolója pozitív olimpiai emlékeit beárnyékolják „a felkészülés nehezebb napjai”.
Ennyi. És a világ innen tovább lépett. Ő meg egyszer még visszatért a kemény munka értelmére. Arról beszélt, hogy csakis így lehettek évről évre jobbak. Így érhették el, hogy 2001-ben elmentek a világbajnokságra, és a csapat harmadik lett, rá egy évre azonban már második, azóta pedig maradt is mindig az arany vagy az ezüst.
És van még egy érve. Szerinte évről évre termelték ki a tehetségeket a válogatottnak. Így minden nagy versenyen ott volt a tanítványával egy vagy akár több edző, akinek korábban nem volt ilyen sikere. Ezt pedig hitvallása kulcspontjának tartja: szerinte a rendszerük lehetőséget teremt arra, hogy kisebb klubok tehetségeit is felfedezzék, és sztárt csináljanak belőlük. A már említett Biles vagy a mostani olimpiai csapatban ott lévő Laurie Hernandez, vagy akár a 2012-es összetett olimpiai bajnok Gabby Douglas mind-mind olyan edzők felfedezettjei, akik nem tartoznak az úgynevezett elithez.
Károlyi Márta most tehát – férje után pár évvel – a háttérbe lép. A kedden véget ért versenye volt az utolsó (ezért utazott Rióba még Comaneci is), de közben azt mondja: bízik abban, hogy a rendszer, amit kitaláltak, továbbra is működni fog. „Remélem, mindenki megérti, hogy Bélával együtt nagyban hozzájárultunk annak az edzési szervezetnek a kialakításához, amely megfelel az Egyesült Államoknak, és egészen más, mint bárhol a világon. És bízom abba, hogy sok év múlva is emlékeznek majd arra, kik voltak azok, akik meggyőzték a tornász közösséget, miként tehető ezzel világelsővé az amerikai tornászsport.”
A tornasport szakértői pedig állítják, utóbbihoz semmi kétség nem fér, a most állítólag végleg visszavonuló Károlyi házaspár emléke kitörölhetetlen marad a sport történelméből.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
