Körülbelül tíz-tizenkét centi hosszúságú repedés húzódik a falon mintegy másfél méter magasságban, pont szemközt velem. A Lőrinc mondta, hogy figyeljek meg mindent alaposan, hát figyelek, amúgy se tudok most mást tenni. Meg kell például mondanom őszintén, hogy a sarokban némi penészfolt figyelhető meg, ami egy ilyen hivatalos helyen mégiscsak furcsa. Mert az nyilvánvaló, hogy hivatalos hely: néha egy egyenruhás jön be, és valami érthetetlen nyelven beszél, még Zsuzsi se érti, pedig ő tud mindenféle külföldiül, az is a baj, hogy állandóan járatja a száját.

Jut eszembe, még mindig nem fejeztem be, hogy miként kerültem ide. Szóval jött egyszer csak a Lőrinc, hogy küldöttség utazik Brazíliába, és hogy mi is utazunk Zsuzsival, aki HR-asszisztens a klubnál, bár szerintem a recepciós is túl előkelő megnevezés, mi harminc éve is csak portásnak hívtuk. Nagyon meglepődtem, kérdeztem is a Lőrincet, hogy mivel utazunk. Jajjaranka (mindig ezt mondja, hogy jajjaranka), repülővel természetesen, csak az a bökkenő, hogy még nem készült el a repülőtér a pajta mellett, így kénytelenek leszünk a Lisztferiről menni, bár ha elkészül a miénk, akkor is előbb lesz közvetlen járat a Kajmán-szigetekre, mint Riódezsanéróba, és nevetett, mert a Lőrinc nagyon humoros ember, bár ebben se tudom mi a vicc.

AFP / Fabrice Coffrini

Aranka, maga csak figyeljen, csak figyeljen, mi mindent elrendezünk, a diplomata-útlevele már készen van, a becsekkolást is megcsináljuk, maga csak adja majd oda az útlevelét, ha megérkezik, mert maguk másik géppel mennek a Zsuzsikával. Ami jó hír volt, mert a Zsuzsi beszél angolul, a lánya gasztroenterológus Londonban – legalábbis ezt mesélte, de most már kételkedem, hogy így van. Ugyanis az a szerencsétlenség történt, hogy a Lőrinc rosszul adta vissza az útleveleket, és összecserélte a kettőt, de ez csak azután derült ki, miután leszálltunk és Zsuzsi nyújtotta a sajátját, azazhogy az enyémet egy magas egyenruhásnak, aki nagyon szép ember volt, csak nem értem, hogy mitől olyan barna. Az egyenruhás meg kérdezte: Lajosz Aranka? Mire Zsuzsi mondta, hogy no, no, sí iz Lajos Aranka, sí – és mutogatott rám. Nem érti? Sí, La-jos-a-ran-ka, lúi lilö gold – ilyet mondott, ha jól vettem ki, lúi lilö gold. Erre elkerekedett a szeme a barna képűnek, vat?, nézett Zsuzsira. És behoztak minket ebbe a szobába, és mérgesen néznek azóta is. Néha kérdeznek olyat, hogy ver iz lui gold, meg mást is, de én nem tudok mit mondani rá, a Zsuzsi meg csak sírdogál a sarokban.

Bár most már legalább egy órája senki nem szólt hozzánk, ha jól veszem ki a zajokból, akkor bekapcsoltak egy tévét, és mindenki kiabál. Nem tudom, mit nézhetnek. Most azt üvöltözik, hogy márszelu fiju da póta, vagy mit, én nem nagyon értem, a Zsuzsi meg csak sír. Most meg olléznak és kiabálnak, hogy nisimura, nisimura, bom, bom. Abbahagyták a kiabálást, minden elcsendesedett, azt hiszem, éjszaka van, de nem tudom biztosan, nincs ablaka a szobának.

Na végre, kinyílt az ajtó, és itt van a Lőrinc. Föl van dúlva. Jajjaranka, hát mi történt, kérdi. Próbáltam a Lőrincnek elmondani, mert a Zsuzsi még mindig csak zokog, hogy olyanokat kérdeztek, hogy ver iz lui gold, de a Lőrinc csak elkezdett kacagni, hogy még a könnye is csorog. Jajjaranka, most tényleg beszaratott, azt hittem maguknál van a szajré, és elkapták magukat. Nem tudom, hogy miként dumáltam volna rá a főnököt, hogy kezdjünk Brazíliával is szabadságharcot. No, semmi baj, semmi baj, a nyitóról lemaradtak, meg már a spanyolhollandra se érnek oda, de majd az angololaszt élőben nézik. Egy a lényeg: maga csak figyeljen, csak figyeljen.