Vagy netán Alonso? Valóban kár Schumacherért? Miért a Sahara Force India párosa közé húzzunk falat, ha leginkább Kobayashiért kár? A hvg.hu Forma1-es szubjektív szezonzárója.
Amikor Mezei Dániel vasárnap, a szemerkélő esőben csapatrádión bejelentkező Button szavait - „It’s still raining” – valami olyasmire fordította az MTV1-en, hogy az angol beszólt a McLaren boxba, hogy elállt az eső, azt már igazándiból meg se hallottuk. Túl sok mindenen estünk át addigra a tévé előtt ülve. Vagy állva - azt az első körös csoportképet bámulva, ahogy a regnáló bajnok a forgalommal szemben áll, és a Red Bulljáról már eldobbantott Senna Williamse rommá törve kocog ki éppen a pálya szélére. A dermedtség után ki-ki nagyot sóhajtva, illetve öklöt rázva, ordibálva emészthette: felvillant annak lehetősége, hogy Vettel kiesik, és ráfázik az óvatoskodásra.
Azon a gonosz - és persze sporthoz méltatlan - gondolaton is túl kellett esni, hogy Massa ahelyett, hogy felöklelte volna a rajtnál az előle induló Vettelt (és így a saját, otthoni pályáján koronázhatta vola királlyá Raikkonen (2007) után Alonsót is), csak szimplán lelépte és faképnél hagyta a címvédőt. (Aztán később, a kerékcsere után megint utolérte, megint lehagyta.) Jó-jó, a kis Felipe a második kört már vérbeli ferrarisként nyitotta: a célegyenesben, 300 km/h sebesség környékén virgoncul bebújt Webber mellé és addig-addig terelgette a kanyartól távolabbi pályaszél felé az ausztrált, míg Alonso be nem fért (és el nem ment mellettük) a másik oldalon, de ez mégsem ugyanaz. Akkor se, ha így a spanyol (aki 2006 óta harmadszor próbál harmadszor is világbajnok lenni), aki szintén remekül rajtolt, hipp-hopp, a titkon a címszerzéshez minimálisan vágyott 3. helyen találta magát.
Annyira impulzív szezonzáró versenyt produkált a mezőny (és az ismeretlen dramaturgia szerint szeszélyes időjárás), hogy nem csak Mezeinek, de még a meteorológusoknak is meg lehetett tán bocsátani. Pedig szakma az is, előzetesen mégis váltig állították: a futam alatt nem lesz eső. Lett, és jó, hogy lett, mert a "pilótapróbálóba" így mindenki őrült hévvel tette oda magát. Amiből menetrend szerint következett, hogy Grosjean gyorsan kicsúszott, hogy Kobayashi egy-két manőverétől a nézőknél kimaradt egy-egy lélegzetvétel, és mivel az új esőmenő (igazából: hideg aszfaltú, felszáradó pálya-menő) Hülkenberg legázolt minden nagymenőt, a cirkuszi finálé a lehető legjobban sikerült.
A pályán kívüli őrület kategóriának is volt győztese: kétség kívül Adrian Newey volt az, akinek fénysebes és lézerpontos sérülés-analízissel (Mezei D. felvetésében: újságolvasása) lehetővé tette, hogy Vettel kocsiját, annak bal hátsó sérülése ellenére is úgy tartsák kint a pályán (és zárkóztassák fel a sor végéről a kellő pozícióba), hogy közben kellően gyors is maradhasson. 71 őrült kör után úgy zárta az idei évet a széria, ahogyan azt a legjobb hollywoodi forgatókönyvírók se tudnák előre kitalálni. És ebbe a királydrámák heroizmusát sujkoló feszült légkörbe még Raikkonen pályakerülő túrája - és aztán, ezzel együtt is pontszerzéssel záruló abszurditása is simán belefért. (Meg utána a magyarázat is: az a kapu 2001-ben még nyitva volt.)
Interlagos 2012 - innen nézve nem is érteni, hogy tudott a Forma-1-ben évekig sok-sok unalmas versenyt produkálni.
Nagy vesztesek és evidens győztesek
Az idei bajnokság tárgyszerű összefoglalóját mások írták (vagy írják most is). Lehet idézni legalább egy évig, hogy Vettel végül impozáns hajrát követően behúzta Brazíliában a kötelezőt, és a legfiatalabb háromszoros világbajnok lett. Ezt hallani majd eleget a közhelyes közvetítések során, és azt is, hogy ez az idény volt eddig a leghosszabb, és hogy március közepétől november végéig összesen 20 futamot versenyzett egymással - az elemekkel és a technikával - a világ Top24 pilótája (plusz D'Ambrosio, aki igaz, csak egyszer volt a pályán verseny idején, de meglehet, hogy jövőre Grosjeannal egész szezonra helyet cserél). A tudományosabb igényű, éppen ezért kicsit szárazabb összefoglalóhoz pedig elég megnyitni a Wikipédia ide vonatkozó szócikkét.
Abban szerintünk van némi tűz is, ha az alapján értékeljük a pilótákat, hogy ki milyen nyomot, emléket hagy hátra a rajongókban 2012-ből.
Ez alapján Hülkenberg és Di Resta közé lehet emelni azt a válaszfalat, ami a mezőny két nagy kategóriáját elválasztja egymástól. A győzteseket a vesztesektől. Kettejük mögött sorakozik fel a mezőny; a német mögött (fölött) a felsőházi győztesek, a skót mögött (alatt) az alsóházi vesztesek találhatók. Hülkenberg és Di Resta közt kicsi a különbség, mivel mindketten csak kétszer estek ki a versenyből az egész szezonban, de míg a kényszerű parkolópályáról új csapathoz visszatérő német akár futamgyőztesként is zárhatta volna az évet (és a szezon végén már egyértleműen lelépte a csapattársát), a Mercedes-kegyelt skót menő a tavaszi eredmények után egyre inkább beleszürkült a mezőnybe.
Az év egyik nagy vesztese Rosberg, aki bár futamot is nyert már végre, de a Mercedes olyan kétségbeejtő helyzetbe hozta, hogy a szezonban a 9. futamtól még csak pontszerzési lehetőséget sem kapott. A kínai győzelem mámora mára keserűséggé aszalódott, és innen Rosbergnek nehéz lesz kivánszorognia. A sikeréhesen és bizonyítási kényszerrel érkező Hamilton miatt is, meg azért is, mert Schumacher a szerényebb pontszáma ellenére is képes volt mélyebb, maradandóbb nyomot hagyni. A hétszeres bajnok 2012-ben a monacói edzéselsőséggel és a valenciai dobogón a harmadik helyének őszintén örülve, érzelmei őszinte kimutatásával szinte képes volt feledtetni a műszaki problémákat, és még a látványos, de kissé érthetetlen karamboljait is. (Egyszer pedig talán az is a Schumacher-történet ismert részévé válik, hogy most már azért nem marad tovább, mert eltaktikázta magát a szerződés hosszabbítás halogatásával, vagy mert tényleg elege lett a sikertelenségből.)
Vesztes Webber is, aki (a kétségtelen győztesek közé száguldó) Raikkonen visszatérése előtt rendre celebrálója tudott lenni a hétvégi showknak, az idén viszont az ausztrál annak ellenére is a szürkezónában maradt, hogy két futamot is megnyert. Vesztesek, persze, a kiscsapatok is, all in, mert bár Karthikeyan képernyős megjelenése kiváltott némi borzongást (vagy még inkább: félszt), de a HRT De la Rosával együtt is láthatatlan volt; ahogyan Glock is, Pic is, Petrov is, Kovalainen is. Lényegesen nagyobb fájdalom e sorban látni Sennát és Kobayashit, mivel lehettek volna éppen a másik oldalon is. Feltéve, hogy előbbinek nem a magát mégiscsak futamgyőztesnek mondható Maldonado lenne a viszonyítási pontja. És utóbbinak pedig, ha a Saubernél nem adák volna ki az útját, azt is bizonyítva, hogy pénz nélkül az ma a Forma-1-ben nem elég nyomós érv a marasztaláshoz, hogy a japán pilóta odahaza úgy állt dobogóra, hogy a fanatizált tömegnek megfelelve, még a győztesnek járó showt is kisajátította.
A győztesek sora is, indoklása is kurtább, mert Vettel, a jövőre már új kihvásokat kereső Hamilton és az első és utolsó futamot nyerő Button esetében nem kell magyarázni, miért a Hülkenberg feletti csoportba tartoznak. Ahogy a csúfos kiebrudalást végül megúszó, "A Ferrari csapatjátékosa" felirattal újabb évre érvényesített jogosítványt kapó Massát sem. Az pedig a Lotus finnjének itteni létjogosultságától is nyilvánvalóbb, hogy noha nem ülhetett fel a sokak szerint őt megillető trónra, az idei évben Alonso volt a legharcosabb, a pszichológiai hadviseléstől - de a nyílt sisakos támadástól és a szívós ostromlástól sem tartó király.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
