Mielőtt az ortodox Barca-hívek a pisztolyukhoz kapnak: a címben szerepelhetne a „hová” mellett a „mikor” kérdése is, mert egyáltalán nem gondoljuk, hogy a Barcelona sikeredzője mindenképpen távozik a katalán csapattól szezon végén. Benne van a pakliban, hogy más funkcióban marad a klubnál, ahogyan az is, hogy újabb évekre meghosszabbítja edzői szerződését. De vitathatatlan, hogy ha valamikor, most érdemes eljátszani a gondolattal, hová léphetne tovább.
Indítsunk kicsit messziről, mert a példa szerintünk releváns. A kaposvári színház nagy felfutásáról szóló könyvben van egy igen tanulságos gondolat. Zsámbéki Gábor, az ország egyik legrosszabb, eldugott vidéki színházát tíz év alatt a szakma „bezzeg”-műhelyévé alakító fiatal rendező a hetvenes évek végén otthagyta a jórészt általa felépített társulatot és visszatért Budapestre. Sportnyelven szólva az új kihívások miatt. De volt más oka is a döntésnek: tisztában volt vele, hogy addigra neki Kaposváron mindig kényelmes helye lesz, a városban elismerik, a színházban megrendezheti, amit akar, a szakmai renoméja kialakult – és épp emiatt félt, hogy kényelmessé válik, hogy a rutinba belecsontosodik egy idő után. Mert az alkotói munka legfontosabb feltétele, hogy valami bizonytalanság, valami keresési vágy mindig hajtsa az embert. Csak a leghitelesebb alkotók teszik maguk elé ezt a mércét, a soha hátra nem dőlés premisszáját.
Van-e szemléletesebb példa Pep Guardiola helyzetére és a – talán valóban őt magát is foglalkoztató – dilemmára? Mostanra Guardiola „intézmény” lett Barcelonában, szobra előbb-utóbb ott áll majd a Camp Nou előtt, nevét alapítványok, házi kupák és lelátórész fogja őrizni, mint az edzőét, aki játékosként is a Barcelona legendája volt, aztán mesterként mindent megnyert, amit nyerhetett, a világ legjobbjává tette az FC Barcelonát. Nevére 0,2 másodperc alatt hét és fél millió találatot ad ki a Google, a futballedzők közül csak Mourinho és Ferguson „brandje” mérhető az övéhez, a többiek nagyon-nagyon messziről követik. Ám Guardiola e két másik zseninél is rövidebb idő alatt építette fel ezt a nimbuszt.
És Guardiola még mindig csak 41 éves. Vagy fogalmazzuk így: DE Guardiola még csak 41 éves…? Lehet, hogy épp ez a kulcs: korán van még hozzá, hogy a katalán futball élő legendájává merevedjen. Az igazi művészek sosem akarnak megmaradni a kész műnél, akkor sem, ha mindig új országban keresik az új alkotnivalót, mint Mourinho, és akkor sem, ha ugyanannál a klubnál mennek vissza az alapokhoz évtizedenként, mint Ferguson. Mi lehet Pep Guardiola útja?
Vegyük a Ferguson-modellt: Guardiola maradhat a Barcában és elkezdheti építeni egy új Barca alapjait (már tett efelé lépéseket, a taktika megújítását illetően éppúgy, mint a játékosok felhozatalában). A mostani csapat sztárjai még nem öregek, valamilyen sikert mindig garantálhatnak. Kérdés, ez még motiválja-e az edzőt? Főleg, ha idén sikerül a BL történetében először megvédeni a címet és ezzel tényleg minden létező futballhőstettet végrehajtani.
Ha Guardiola nem kap rengeteg pénzt erősítésre (a hírek szerint nem fog), akkor kezdheti építeni a legendás utánpótlás bázisból a jövő Barcelonáját. Vagy pedig, és itt kezdődik a találgatások izgalmas része, meghajol a tomboló közönség felé, veszi a kalapját és továbbáll. (Egyébként jelen pillanatban ugyanilyen izgalmas Mourinho esete, kb. ugyanezek miatt.) Nézzük meg tehát, milyen kihívások csábíthatják valóban más pályákra a Barca edzőjét.
Először is: a saját edzői teremtőképességének bizonyítása. A Barcelona zsenik gyülekezete, szólt évek óta az „ítélet”, amit elért, ahhoz legalább „felesben” a kivételes csillagzat alatt összejött csillagok képességei is kellettek. Guardiolát Messi, Xavi és a többiek tették azzá, aki (miközben a Barcelonát meg ő rakta össze azzá, ami lett) – lássuk, mire megy nélkülük.
Ha Guardiola valóban a „bele nem lassulás” céljából keresi az új impulzusokat, remek célállomás lehet számára London. A Chelsea-nél nyilván nem lennének anyagi határok és igen hasonló modell várna rá, mint a Rijkaard-éra végére elfásult és megváltóra váró Barcelonánál: egy részben kiöregedett, kevéssé motivált keret, néhány új ásszal, akiket esetleg új rendszerben játszatva lehet csapattá formálni. Az igazi kihívás mégsem szakmai lenne: hanem a holtbiztos és alá dolgozó barcelonai környezet után zsoldosként alkalmazkodni egy szeszélyes tulajdonoshoz és elvárásaihoz, cserébe persze fontmilliókkal megtámogatottan lerakni egy új klub alapjait. Izgalmas lenne az Arsenalnál felváltani a már régóta saját kettős pedagógusi-közgazdász énjébe borult Wengert, és a Barcelonáéhoz hasonló filozófiára fogékony állományt újra győzni képes csapattá tenni. (Netán visszavinni Fabregast, hogy kacaghassunk egy jót.) De Guardiolát el tudjuk képzelni a Manchester City dicsőség kapuja előtt toporgó, de még mindig nem elég nagy csapatánál is, ahol szintén a korlátlan anyagi lehetőségek közepette cáfolhatná, hogy csak az alulról építkezés barcelonai klubmodelljében találja fel magát.
Olaszország más irány. Guardiola futballozott egy keveset ott is, vannak vélemények, melyek szerint taktikai felkészültségébe ez a kitérő is belejátszott. Az olaszoknál – talán az egy Milant leszámítva – ma nincsenek olyan csapatok, ahol a kispadon is világklasszisok tapossák egymást, viszont épp ezért élheti ki magát jobban minden olyan edző, aki a csapathoz épít taktikát és nem fordítva. Márpedig Guardiola progresszív edző, a Barcelonánál sem bújt be a kialakult és működő játékok mögé, valamit mindig újított. Szinte halljuk, ahogy Milánó kék-feketébe bújt fele sír egy igazi megváltóért: az Inter kerete mindenre alkalmas, de most éppen semmire sem képes. A taktikus futball hazájában egyszersmind a motiváció felől közelíteni egy sokra hivatott csapatnál: ez a kihívás már Mourihónak is nagyon bejött. Abban nem hiszünk, hogy Guardiola a kockázatkeresést a bukás kockázatával tekinti egyenlőnek, ezért olyan klubhoz, amellyel valamit nyerni (BL-ben szerepelni) kevés az esély, nem fog menni, de ha mégis, választhatná a Romát, az olasz futball örök „majdnem” csapatát, felváltva a volt barcelonai Luis Enriquét.
A világfutball gazdasági hajtásai mutathatnak új irányt, például a Paris Saint Germain újgazdagok klubjába igyekvő társaságát (kicsit félrevonulni a topligák reflektorfényéből?), azt viszont kizártnak tartjuk, hogy kizárólag pénzügyi megfontolásokból menjen valamelyik egzotikus vidékre „szakítani”. Egyetlen lehetőség van még, ami nem elvetemült gondolat. A spanyol válogatott kispadján a nyári Eb után (vagy legkésőbb 2014-ben) felváltani a mélyen tisztelt Del Bosquét, továbbra is győzelemre ítélt vezetőként és Barcelona-maggal indulni új csatákra. És ismét megütközni az előbb-utóbb angol vagy portugál vagy olasz vagy brazil vagy holland vagy katari szövetségi kapitánnyá előlépő José Mourinhóval.
Kettejük mentalitását ismerve a párharc folytatását borítékoljuk, a „nyugisabb” és unalmasabb kapitányi feladat elvállalását nem annyira.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
