Nem hisztériát, nem neurózist, nem legyengültséget, nem kimerültséget, hanem egyenesen patologikus vonásokat fedez fel a magyar demokrácia és a magyar társadalom természetét vizsgálva Körösényi András politológus és Miszlivetz Ferenc szociológus. Előbbi a Kommentárban publikált tanulmányt, utóbbi a Kritikának adott interjút. A „válságdiskurzussal” érintkező szövegeiknek eltérő a végkövetkeztetése, míg Körösényi alapjában pesszimista, és azt érzékelteti, a politikai rendszer betegessége valójában „normalitássá” vált, addig Miszlivetz a hasonlóan sötét diagnózis ellenére is („a jelenlegi helyzet nem stagnál, hanem romlik”) látja lehetőségét a „gyógyulásnak”, a terápiás javaslatát nevezi ő „új társadalmi szerződésnek”, „új reformkornak”. 

Testbeszéd

A politikáról meg a társadalomról való gondolkodás szerves hagyománya, hogy a politikai rendszert és a társadalmi struktúrát valamiféle testnek (corpusnak) fogja fel. „Már a régi görögöknél is”, de különösen a középkorban dívott ez az elképzelés. Vitathatatlan, hogy mindkettőnek vannak – mint minden szisztémának – organikus vonásai, s ha így van, akkor elképzelhetőek torzulások és „betegségek” is. A magyar politológia olyan óriása, mint Bibó István, magától értetődően fordult a hisztéria fogalmához társadalmi és politikai állapotleírásra, ami arra sarkallhatja a mai elemzőt, ne habozzon, ha „úgy látja”, használja bátran az orvosi kifejezéseket. Erre csábít az ábrázolásnak a hasonlatban és a „testközeliségében” rejlő plasztikussága, drámaisága is.

Ám éppen ebben rejlik használatának veszélye is: az ilyesféle minősítés minden körülményt maga alá gyűr, olykor magukat a neki ellentmondó tényeket is. A tudós társadalombúvárnak tehát óvatosan kell eljárnia, ténybeli bizonyítékokkal („tünetekkel”) kell alátámasztani orvosi diagnózisát. Valójában a két tudós közül leginkább Körösényi bontja ki részleteiben a magyar (politikai) való patologikus vonatkozásait. Miszlivetznél a „patológia” szó csak az interjú címében szerepel, a szövegben már nem. Ezzel együtt mégsem mondhatjuk önkényesnek a Kritika címadását, mert az interjúalany az uniós csatlakozás mérlege örvén „extra válságról”, „gondosan felhalmozott válságokról” beszél.

Jelen időben, a társadalmat vagy a rezsimet vizsgálva a „betegségeket” megtalálni nem is annyira könnyű. Még abban az esetben sem egyszerű bizonyítani, ha, mint nálunk, mindenki tudja, hogy az országgal baj van. Az efféle erős minősítés teli van bizonytalanságokkal. Körösényi András is bizonytalan, csak miután kivesézi a 2006 ősze óta felerősödő „válságdiskurzus” (sokszor válságlocsogás) fő tételeit, lyukad ki oda, hogy „intuitív módon mégis érezzük, hogy a magyar demokráciával valami baj van, a legitimitása mégis mintha meggyengült volna”. A politológus azonban nem politikai válságról ír, hanem még annál is rosszabb helyzetről.

Tiszteletreméltó, hogy Körösényi nem elégszik meg, mint annyian mások, intuíciója dagasztásával, megpróbálja összeszedni demokráciánk patologikus vonásait, sőt, magyarázatokat is keres rájuk. Az argumentumait gyengíti, hogy szinte mindegyikük a szocialisták 2002-es kormányra kerülése utáni időszakból való és majd mindegyikük a kormányerők ténykedéséhez kötődik. Ebben nem az a hiba, hogy a kutatónak valamiféle álobjektivitástól vezérelve egyenlő távolságot kellene tartania a két politikai tábortól. Nem. Az MSZP és SZDSZ-es szövetségesei kormányzati teljesítménye valóban rossz, sőt, pocsék, a közérdekkel ellentétes. A politikai felelőtlenség vagy a korrupció valóban a torát ülte a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány alatt, és Bajnaiéknál sem szűnt meg a folytonosság.

Csakhogy ha csak ennyi lenne a baj, akkor a kormányváltás, a parlamenti ellenzék kormányra kerülésével minden probléma megoldódna, „helyrebillenne a rend”. De – láthatóan – Körösényi nem gondolkodik így, ennyire szimplán. Ő maga írja, nem egyszerűen a kormányzás krízise (politikai válság) foglalkoztatja, tölti el aggodalommal, hanem a demokrácia patologikus vonásai. Márpedig azok (politikai felelőtlenség, pártokrácia uralma, korrupció, az alkotmány, illetve az egész rezsim legitimitásdeficitje) nem 2002-ben kezdődtek, és nem csak a kormányerők sara. 

Bíborban, bársonyban

Körösényi az okokat is kutatja; és – az efféle számbavételeknek már csak ez a természete – vannak, amikkel egyetérthetünk, másokkal meg nem. Mély igazsága van például abban, hogy gyenge, hagyományok nélküli demokratikus politikai kultúra képtelen ellensúlyozni a felelőtlenség politikáját. Miszlivetz is idézi Ralph Dahrendorfot, miszerint a politikai rendszer átalakításához elég hat nap, a piacgazdaságra való átálláshoz hat hónap, de hatvan év is kevés a társadalom mentalitásának és gondolkodásmódjának megváltoztatásához.

Vitathatatlan az is, hogy a hazai politikai vezetőink erkölcsi állapota (Körösényi szerint „hanyatlása”) éppenséggel táplálják a felelőtlenség politikáját.

De nehéz azzal mit kezdeni, hogy az elemző által felsorolt patológiai magyarázatok többnyire velünk élő társadalmi adottságok. Kossuth Lajos sokat idézett józan mondása szerint a politika az egzigenciák tudománya. Még profánabbul, a politikus csak abból főzhet, amit a konyhán talál. A körülmények, a lehetőségek „bírálata” botor dolog.

Körösényi szerint „a rendszerváltás felemássága, »bársonyos«, elitista–tárgyalásos jellege” is elősegítette a patologikus vonások kialakulását. Mert vajon, ha nem így ment volna végbe, akkor az jobb lett volna, és ma biztosan minőségi lenne demokráciánk? A szerzőnek azzal is baja van, hogy a későkádári elit nem tűnt el, hanem „pozícióit átmentette vagy konvertálta valamely más területre”. Miért, a civilizáció normái szerint hogyan alakulhatott volna másképpen? Köztudott, az elit – leszámítva néhány „sikeres” népirtást – nem vész el, csak átalakul. A hetvenes–nyolcvanas évek posztsztálinista maradékainak az csípte a szemét, hogy – hiába volt kulákprés meg kollektivizálás – mégis a magaura középparasztok gyerekei, unokái vezették a tsz-eket, uralták a falvakat. Na, most ők korunk zöldbárói, akik a rendszerváltást követően „átmentették vagy konvertálták pozícióikat”. Most meg az „antikommunistáknak” van bajuk velük.

– A teljes elitcsere nyilvánvalóan nem egyedül csak előnyt jelentene – véli Miszlivetz Ferenc, de ő sem tartja jónak, hogy a rendszerváltás ellenére „gyakorlatilag mozdulatlanok maradtak a vezető pozíciók”. Nem tudni, mire gondol. Azoknak a vezető pozícióknak (párt-, szakszervezeti, mozgalmi tisztségeknek, állami vállalatirányítói, tsz-vezetői posztoknak) híre-hamva sincs már, amelyekben egykor pöffeszkedett a pártállami nómenklatúra. Vagy a személyekre gondol? A Kádár-korszak vezetői – már csak az öregedés miatt is – eltűntek a színről. A sokadik vonalbeli apparátcsikok előrelépését vagy a gazdasági életben való boldogulását jogállami eszközökkel aligha lehetett korlátozni. A gyerekek vagy unokák B-listázásáról pedig (nagyon helyesen) szó sem lehetett.

Egy politikai közösségben több módon lehet vezető (elit) szerephez jutni, például a szülők státusza, kapcsolatok vagy képességek alapján. Egy demokráciában azonban a politikai elit elsősorban választások révén jelölődik ki. Mondhatjuk, persze, hogy rosszul döntött a magyar nép, amikor az egykori MSZMP utódpártját bízta meg a kormányzással, amelyik a maga, sok esetben az előző rendszerhez kötődő embereit helyezte azokra a polcokra, amelyekre befolyása volt. De milyen volt a választék? (És ez „strukturális” probléma!) Vajon az elmúlt húsz évből abban a nyolcban, amikor nem a „posztkádáristák” kormányoztak, a „pozícióosztást” vagy a helyzetbe hozást egyedül csak a rátermettség, a hozzáértés, a felelősségtudat és a közszolgálat ethosza szabta meg? Miről szólt a nagy telefonkönyvcsere, az országról vagy inkább a koncról? A hivalkodó, kérkedő feudalista minták, amelyeket Miszlivetz jó okkal kárhoztat, vajon akkor nem voltak láthatók a „hibátlan” pedigréjű (azaz „nem komcsi”) homo novusoknál?

A reményhez

Körösényi meggyőzően ír arról, mennyire terméketlen, hogy a politikai tagoltság alapja máig a kommunista rendszerhez való viszony. (Nem csak impotens, de hazug is ez egy olyan kis és zaklatott országban, ahol közös családi asztalnál ül az egykori üldöző és üldözött, ráadásul a szereposztás is többször változott.) Így aztán végképp nem érthető, mi a baj a rendszerváltás „bársonyos” jellegével.

Amennyiben tényleg az alapoknál romlott el minden (zárójeles megjegyzés: én nem gondolom ezt), úgy biztos indokolt lenne Magyarországot a reménytelenség demokráciájának tekinteni, amely csak arra vár, hogy újra beteljesedjen rajta a turáni átok (lásd Darvas Iván alakítását a Tizedes és a többiek című klasszikus filmremekben). De tán Körösényi se ennyire pesszimista, a magyar demokrácia jövője nem ennyire sorsszerű, hiszen cikkében teljes joggal a politikai vezetők és az elit felelősségéről beszél.

Miszlivetz Ferenc sem gondolja másképpen: „egy demokráciában azoknak a felelőssége, akik a hatalomért versengenek, elsőrendű”. Úgy érzékeli, nagyobb a probléma annál, mint hogy baj van a politikával meg a médiával – mintha csak azokkal lenne baj. A demokráciát ugyanis nem lehet úgy fenntartani, hogy a politikai közösség tagjai nem viselkednek demokratikus módon, márpedig – a szociológus úgy látja – az elmúlt 10 évben a demokratikus viselkedésminták nemhogy erősödtek, inkább visszafejlődtek. A társadalom az 1989-es fordulatot nem tudta katarzisként megélni, ahogyan az uniós csatlakozást sem, mindig valahogy „belecsúszott” a lehetőségekbe, éppen ezért nem tudja kellőképpen értékelni azokat. „A demokratizálódás nem érte el a mélyebb társadalmi rétegeket” – állítja Miszlivetz. – Úgy tűnik, az eliteket sem igazán – tesszük hozzá mi.

A gazdasági válság sem kedvez a civil társadalomnak, a demokráciának és általában a demokratikus normáknak. De hiába is várnánk rá, nincs ideális állapot, most kell cselekedni. A rendszerváltás előtt a „civil társadalom szervezőjeként” is ismertté vált szociológus szerint pozitív forgatókönyv is lehetséges: „ha szerencsénk van – Magyarországon most lesz vége a kádárizmusnak”. Így legyen.

(Kritika, 2009/10; Kommentár, 2009/5)

Zádori Zsolt