Az új egyházfővel kapcsolatos elképesztő mértékű várakozások érthetők. Más kérdés, hogy teljesíthetők-e.
Ha valamiben széles körű egyházi és világi egyetértés van, akkor az az, hogy a római katolikus felekezet megújulásra szorul. Ez pedig nem csupán az egyház belügye – ahogy gyakran és tévesen elhangzik – mivel hatalmas kulturális és politikai hatással bíró szervezetről van szó. Az, hogy a Vatikán miként vélekedik háborúról és békéről, Közel- és Távol-Keletről, gyerekekről és nőkről, gazdaságról, egyéb felekezetekről és vallásokról, filmekről, médiáról, bármiről, az százmilliók mindennapjait érintheti. Egyébként: az egyház „belügyeivel” való érvelés teológiailag is tarthatatlan, hiszen az egyház – a dogmatikai hagyomány szerint – Krisztus misztikus testeként szolgál a világban.
Szent Péter utóda a Pride-on?
Abban már messze nincs egyetértés, hogy a változásoknak miben is kellene állniuk. A konzervatív álláspont szerint az egyháznak csupán hangvételében, hangsúlyaiban, színeiben kell változni; korszerűsíteni kell, hogy „maibb” nyelven képviselje a lehető legtöbb téren ugyanazt, amit eddig. Ferenc ennek az igénynek a kielégítésére tökéletesen alkalmas. A habitusa úgy tűnik újnak, hogy valójában nem újat, hanem a katolikus hagyomány egy kissé elhanyagolt elemét, a derűs, közvetlen „barát” képét mutatja fel. Érdemes megfigyelni, ahogy például a „mai szentekről” nyilatkozik: legyenek lazák, járjanak moziba, sörözzenek a hétvégén, pizzázzanak és viseljenek farmernadrágot. Csupa külsőség, ami ráadásul mára evidens. Hiszen miért is ne enne egy pap pizzát, vagy sörözne a barátaival? Ferenc ugyanebben a nyilatkozatában szenvedélyesen hívja föl a figyelmet, hogy egy nem házasságban élő asszony gyermekét is meg kell keresztelni – ami akár forradalmi is lehetne, ha nem volna jelenleg is így. Ami azonban üdítő, hogy a szegények szolgálatára helyezi a legfőbb hangsúlyt.
Általános a várakozás a tekintetben is, hogy Ferenc számolja fel az egyházi berkekben elterjedt pedofil bűncselekményeket. A pápa idén áprilisban meghirdette a zérótoleranciát ez ügyben, ami nagy üdvrivalgást okozott, de azért érdemes kicsit óvatosan örülni. Ugyanezt a gesztust ugyanis már II. János Pál is megtette 2006-ban – anélkül, hogy számottevő és látványos eredmény követte volna. Mindenesetre biztató, hogy nem kezeli többé az egyház saját ügyeként az ilyen eseteket, hanem – ahogy azt Robert W. Oliver vatikáni főügyész állítja – bevonják a világi hatóságot, és minden esetet a nyilvánosság elé tárnak. Mindenesetre hosszú és kemény harcot kell még vívni addig, hogy a gyermekek megerőszakolása az egyházban éppúgy a múlt bűnei közé tartozzék, mint a keresztes háborúk vagy az eretnekégetések.
A liberálisok – egyházon belül és kívül is – ennél is sokkal többet várnak. Kissé egyszerűsítve: a kötelező papi cölibátus eltörlését, nők pappá szentelését, a melegházasság engedélyezését és megáldását, más vallások mélyebb elismerését, az egyéb keresztény egyházakkal való szentségi (eucharisztikus) közösség gyakorlását. Igen sokan szeretnék, ha a pápa a Pride-on vonulna. A liberálisok liberális egyházra vágynak, ami persze szívük joga, de egyáltalán nem valószínű, hogy ez a vágyuk teljesül. Két okból. Először is, egy pápa nem csinál nyarat. Voltak pápái a történelemnek, akik nagy dolgokat értek el – ilyen volt például a múlt században XXIII. János – de azért a fundamentális teológiát ők sem forgathatták fel, és etikai kérdésekben sem változtathatták meg gyökeresen a tanítóhivatali álláspontot. Bár a pápai hatalom elvileg korlátlan, a dolog mégsem úgy működik, hogy Ferenc fogja magát, és – mondjuk – eltörli a cölibátust. Olyan erős ellenállásba ütközne a püspöki szinódus, a bíborosi kollégium, a római kúria, meg egyháztagok tömegeinek részéről, amibe pillanatok alatt belebukna. A római egyház hatalmas és bonyolult szerkezet, s mint ilyen, nem képes elviselni túlságosan rapid változásokat.
Egy igazán nyitott konzervatív
Az egyház lényegénél fogva olyan intézmény, amely sosem kívülről befelé, vagyis a cselekvéstől az elmélet felé változik. Előbb mindig az elméleti teológiai fejlődésnek kell bekövetkeznie, amit aztán az úgynevezett gyakorlati teológia változása, majd a külső, látható megújulás követ. Ez így történt középkor végén, a reformáció, majd az ellenreformáció idején, és a modern kor végén, a XX. században is. Sokak reménye, hogy ma, mikor nagyjából már a posztmodern tapasztalatot is összegezhetjük, újabb lépések történhetnek. De a változás mindig csak olyan lehet, ami nem ellentétes a szentírási hagyománnyal, mégpedig abban a sajátos formában, ahogy azt a katolikusok vallják. Az egyház újraértelemezheti, ezáltal aktualizálhatja a saját hagyományát, de nem tagadhatja meg, sem egészében, sem elemeiben.
Ez nem az jelenti, hogy ne történhetnek óriási lépések. A XX. század például jócskán megváltoztatta a katolicizmus egyházképét, Róma lényegében – teológiailag mindenképp! – feladta a korábbi antijudaista és antiprotestáns hadállásokat is. Odáig azonban nem jutott el (gyors beismerés: e sorok szerzője protestáns), hogy ne tartsa önmagát többé az üdvösség egyedüli letéteményesének – ha eljutna, valószínűleg be is csukhatná a boltot. Ahhoz például, hogy ténylegesen együtt vegyék az eucharisztiát reformátusok és katolikusok, valamelyiküknek olyan komoly teológiai engedményt kellene tennie, amivel a saját identitását kezdené ki.
Mindenesetre Ferenc igen nagyot tekert a kormánykeréken. A Vatikán pénzügyeinek átvilágítása, a túlhierarchizált szervezet elleni demonstrációk, az önkritikus hang: ezek a jelek az igazi, nemes értelemben vett kereszténység felé mutatnak. Bátorság is kell hozzá, hiszen az ilyen nyilvánvalóan reformer vezető már önmagában megtestesíti az előző időszak radikális kritikáját. Tudatosítani kell, hogy Ferenc ambivalens személyiség, és messze nem liberális, sőt, kifejezetten konzervatív felfogású pápa, aki egyébként osztja a társadalomra veszélyes meleglobbiról meg a szabadkőműves-összeesküvésekről szóló mítoszokat is, ugyanakkor a nyitottsága már-már lenyűgöző: „a meleg személyeket sosem szabad marginalizálni, és integrálni kell őket a társadalomba”, mondja, sőt hangsúlyozza, és ez talán a legtöbb, amit egy katolikus egyházfő ma tehet ebben az ügyben.
Ami várható, és ami nem
A pápa igen fontos döntése az is, hogy jövő ilyenkorra, vagyis 2014 októberére püspöki szinódust hívott össze, amelynek témája a család. (Pontosabban: „A családpasztoráció az evangelizáció összefüggésében”, jelentsen ez bármit is.) A pasztorális szinódus igen nagy horderejű esemény, aminél már csak a zsinat fontosabb. Az előkészítéssel Erdő Péter bíborost bízta meg a pápa. Az elváltak és újraházasodottak kérdése már biztosan napirendre kerül (egyes, túlzott vélekedések szerint erről szól az egész). Itt a legvérmesebb remények szerint arról is hozhatnak döntést, hogy az elvált vagy újraházasodott személyek részesülhetnek az eucharisztiában, ami eddig nem volt lehetséges. Ez egy egyházon kívüli embernek kicsi és jelentéktelen lépésnek tűnhet, valójában azonban áttörést és szemléletváltást jelentene. A kedélyeket Ferenc némiképp lehűtötte ugyan azzal a nyilatkozatával, hogy e problémát nem szabad az „áldozhatnak-e, vagy sem” dilemmára szűkíteni, amivel nyilván kitért a valódi kérdés elől; de ennek oka nyilván csupán az, hogy egy évvel a szinódus előtt nem akart annak eredményéről egyértelműen nyilatkozni. Mindenesetre: ha ez a változás „átmegy”, az utat nyithat egyéb szexuáletikai kérdésekben is a megengedőbb álláspontnak.
Ami mindenképp túlzott várakozás Ferenc pápaságával kapcsolatban: jelentős engedmény az olyan klasszikus témákban, mint a melegházasság, a nők pappá szentelése, az abortusz, az eutanázia. Ami viszont várható: egy olyan katolikus egyház kiépítése, amely kész ténylegesen leszámolni az antijudaizmus és antiszemitizmus, általában a rasszizmus minden formájával; igazi és hatékony küzdelem a gyermekek molesztálása ellen; átlátható és átvilágítható pénzügyek; az anyagi javakról való lemondás, az „evangéliumi szegénység” éthoszának újraélesztése; feltétlen pacifizmus. És nem csak ennyi. Ferenc legnagyobb ambíciója – úgy látszik – hogy a triumfáló, hatalmaskodó egyház történelmi képzetét végképp lebontsa, a romjait eltakarítsa, és ehelyett a szolgáló egyház hiteles (mert eredeti) képét alakítsa ki. Ha ebben sikerrel jár, az aztán tényleg mindenki nyeresége.
