Harry Harrison képregényrajzolóként kezdte a pályafutását, többek között a kultikus Flash Gordon példányain is dolgozott. (Érdekességként megemlítendő, hogyha nincs a Flash Gordon, akkor nincs a Csillagok Háborúja sem, Lucas saját bevallása szerint nagyon nagy hatással volt rá a képregény-sorozat). 1951-ben jelenik meg Rock Diver című első elbeszélése. Hat évvel később megalkotja James Bolivar diGriz figuráját, aki Rozsdamentes Acélpatkány néven válik leghíresebb regénysorozatának főhősévé, a tízkötetes széria megalapozta Harrison hírnevét. Bár a humor nagyon fontos eleme alkotásaink, elég csak A technicolor időgépet említeni, de azért megjelennek a regényeiben komolyabb témák is, így például az 1969-es Captive Universe egy generációs csillaghajó utasairól szól, az 1976-os Skyfall pedig eposzi-léptékű katasztrófaregény. Az alternatív univerzumok 80’-as évek közepétől, az Eden-trilógiával jelennek meg az alkotásaiban. A ’90-es években íródott The Hammer and the Cross-trilógiában szintén alternatív történelmet ír tesztoszteronszagú viking hódítókkal a középpontban. Szerkesztőként több antológia és antológia-sorozat került ki a keze alól, és magazinok kiadását is irányította. Életművéért az Amerikai SF- és Fantasy-Szerzők Szövetsége Nagymesterré választotta.

Az Éden trilógiával, amelynek a második kötete cikkünk tárgya Harrison új ösvényt vágott a tudományos fantasztikum műfajában és trendteremtővé vált, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy megelőlegezte a kilencvenes évek dínó mániáját. A nyolcvanas évek közepén azzal a feltételezéssel nekikezdeni egy dinoszauruszok és emberek élethalálharcát leíró regénybe, hogy az valakit is érdekelhet, igen bátor tett lehetett. Harry Harrison alaposságára jellemző, hogy több évet szánt kutatómunkára és sorra vette fel a kapcsolatot a témában jártas szakemberekkel (nyelvész, történész, biológus, antropológus sinológus, fizikus, filozófus), akik segítettek neki eligazodni a történelem előtti korban, és kialakítani az alternatív Földet és lakóit. Ebben a világban a dínókat elpusztító meteorit becsapódása nem történik meg és mindez megváltoztatja a történelmet.

A trilógia második részében beköszönt a jégkorszak, ami gyökeresen megváltoztatja az erőviszonyokat, hiszen a hidegvérű hüllők egyértelműen hátrányba kerülnek az emberekkel szemben. A kőkorszaki vadászok a tűz és nem kevés szerencse segítségével ugyan egy teljes hüllő-várost pusztítanak el, de Kerrich a regény tanak (ember) főhőse tudja, hogy győzelmük nem lesz hosszú életű és hogy a hüllők (jilanék) visszatértük után, véres bosszút állnak az elszenvedett vereségért. Kerrich, aki gyermek és ifjúkorát az intelligens és fejlett városi kultúrával rendelkező hüllők között töltötte, miután tudatosult benne emberi eredete – ez volt az a rész, amiről egy kicsit elbeszélgettünk volna az íróval – harcba vezeti embertársait a nevelői ellen. Hősünk legnagyobb előnye, hogy beszéli a hüllők nyelvét és ismeri szokásaikat, társadalmi berendezkedésüket és viselkedésüket.

A regény alapképlete kristályosan tiszta élethalálharc. A dínók között vannak elvetemülten gonosz háborúpártiak és a béke spirituális révületében élő jók is, de azért a többség nem szereti az embert. A regény alapkonfliktusa és a rajzokon látható dínók is kicsit hasonlítanak az 1985-ös Kedves Ellenségemre (Enemy mine), igaz ott nem párhuzamos világ dínójával, hanem az űrből érkezett, bár szintén pikkelyes lénnyel kell a főhősnek megküzdenie és végül megbarátkoznia.

A regény egyik legérdekesebb része a hüllők társadalmi berendezkedése, az amazon nőuralom – harcos és kemény nőegyedek uralkodnak, egy csapat hereként és megtermékenyítő-egységként funkcionáló, a világtól hermetikusan elzárt hímen – sokkal inkább analóg a patriarchális társadalommal, mint a matriarchátus békés gyűjtögető, igaz a technikai fejlődést nem inspiráló berendezkedésével. Az azonban az olvasó fantáziájára lett bízva, hogy vajon miért fejlőnek a dínók? Mi sarkalja őket az evolúciós ugrásra, hiszen amíg az ember nem jelenik meg ellenfélként, csak néhány testesebb, de csekélyértelmű hüllővel kellett felvenniük a harcot.

Az elképesztő háttérmunka sajnos azzal a hátránnyal járt, hogy bár a stílus behízelgő és a cselekmény is izgalmas, leginkább a William S. Burroughs által jegyzett Tarzan-könyvek lebilincselően filmszerű világára hasonlít, de kénytelenek vagyunk olvasás közben rengeteg új szót és fogalmat megtanulni, és ez egy idő után nagyon fárasztóvá tud válni. De azért az a veszély szerencsére nem fenyegeti az olvasót, hogy miután sikeresen elsajátította a tájékozódás tudományát az „Éden” világában, az képes lehet annyira behúznia magába, hogy kicsit értetlenül álljon egy szürke hétköznapon, egy állatkerti terrárium előtt és várja, hogy a kéknyelvű szkink végre megszólaljon.