Hampel Katalin és Takács M. Zsuzsa neve összefonódik a jobboldallal, pedig nem politikával, hanem ruhatervezéssel foglalkoznak. Megkerestük a leghíresebb bocskaiárust és a Magyar Gárda ruhatervezőjét, hogy kiderítsük, mi fontosabb számukra, az eszme, az üzlet vagy a kreativitás?
Ha a nemzeti divat kutatására indulunk, két ruhatervezőbe botlunk, akik valahogy részesei lettek a politikának, pedig elmondásuk szerint a színekről csak saját szakmájuk terén szeretnek diskurálni. A Magyar Gárda megalapításánál asszisztáló Takács M. Zsuzsával beszélgetve az derül ki, hogy a kezdetekben még minden más volt a "fekete seregnek" csúfolt mozgalom körül: közösségteremtés, konzervatív hagyománytisztelés és a magyarság értékeinek közvetítése voltak 2007-ben a Gárda alappillérei. És bár a mozgalom fennállása során átalakultak a hangsúlyok, amivel aztán sem ő, sem élettársa, Bencsik András nem tudtak azonosulni, a Gárda egyenruhájának megtervezését nem rejti véka alá, sőt büszke munkájára. A sajtó szerinte félreértelmezte az összeállítás mondanivalóját, különösen csalódott volt az öltözet színvilágának kritikája miatt: „Kedvenc színem a fekete, látható ez az üzletem dizájnjában is. Ez a sötét szín a fehérrel párosítva számomra ünnepi, előkelő hangulatot áraszt, mely méltó volt az 56-ok esküjéhez akkoriban.”
Takács saját forrásból finanszírozta az első egyenruhák elkészítését, a gárdások azonban egy üzleti vállalkozást akartak a gyártásra építeni, amihez már nem igényelték az egyedi ruhakészítéshez ragaszkodó iparművész közreműködését. A tervező ma már szeretné távol tartani magát a politikától, a nemzeti identitástudat felöltésével foglalkozik, apró budai boltjának kirakatában lévő magyar zászló is ezt fejezi ki: „Az jöjjön be ide, akinek magyar a szíve!” – mondja Takács, aki csupán pár éve csöppent vissza a divatszakmába.
Piaca szűk, a Demokratán és Echo televízión kívül nem reklámozza magyaros ruháit, a vásárlók elégedettségében bízva szeretné elterjeszteni a nemzeti divatot. Vevőinek a polgári középosztályt tekintené, de ez szerinte most hiányzik a társadalomból, illetve nem képeznek fizetőképes keresletet a válság nehézségei közepette.
Missziója az ősi magyar motívumok, díszítő elemek megjelenítése kreációiban, melyek a testet fedő anyagon üzenethordozókká válnak. A keresztény értékek, nemzeti történelem emlékezete főleg pólóin jelennek meg, nem nélkülözve a kreativitást. A matyóhímzés szerinte idejétmúlt, a pesti oldal turistaövezetének üzletei pedig színvonal nélküli kínálatukkal szégyent hoznak a magyar hagyományra. A Nemzeti Múzeum honfoglalás-kori kiállításából ugyanúgy merít ötletet, mint a jelenlegi trendekből.
„Miért ne lenne különb a strasszkövekből kirakott Szent Korona egy fekete felsőrészen, mint azok a mindennapos, ízléstelen pólónyomatok, melyeknek eredetéről fogalma sincs viselőjének?” – kérdezi Takács, akiről a beszélgetésünk alatt kiderült, hogy Jean-Paul Gaultier-t kedvenc külföldi divattervezői között tartja számon.
Kérdésünkre, hogy hogyan fér bele egy konzervatív ember (ízlés)világába a nyíltan homoszexuális dizájner iránti rajongás: „Engem ez eddig nem foglalkoztatott, a szexuális identitásnak ugyanis semmi köze a művészi teljesítményhez” – veti ellen, aki Lakatos Márkot ugyanolyan szívesen látná üzletében, mint Morvai Krisztinát. Azzal a különbséggel, hogy az előbbi stílusába nem tudna és nem is akarna belekötni, a Jobbik politikusasszonya részére viszont lenne pár jó tanács a tarsolyában.
A 25 éve a szakmában lévő Hampel Katalin kedves ismerőse Takács M. Zsuzsának. A paszományok, bocskaik és attilák kereskedője már megélte azt is, hogy csurkaistának, vagy fideszesnek titulálják. Ő azonban teljes mértékben elzárkózik attól, hogy politikai színezetben tűnjön fel munkássága. A váci utcai haute couture szalonban nem láthatók politikai jelképek, az üzletasszony – aki soha nem tanulta a divattervezést - nevet a rágalmakon. Zsinóros zekéje alól kikandikál derekát átfogó öve, mely színében harmonizál a kabáttal, márkája: Louis Vuitton. Kérdésünkre széttárja a karját: ő sem érti, miért csak jobboldali képviselők merik felhúzni a ruháit, melyek 500 éves magyar történetre tekintenek vissza.
„Való igaz, hogy akkor kapott főleg hangsúlyt, amikor a nemzeti érzet előretört, először a reformkorban, majd 1948-ban, aztán kiegyezéskor” – meséli Hampel. A múlt század első felében, a milleniumi fellendülés után a 30-as évek végén virágzott fel utoljára a bocskai-viselet a külföldi elnyomók ellen, a második világháború előtt éppenséggel antifasiszta tüskékkel hordták, méghozzá a németeket pocskondiázva. Az ötvenéves diktatúra alatt a szekrény aljára került a nemzeti divat, a kacskaringós díszítéseket belepte a por. Hampel 1986-ban népi ruhák felújításával kezdte meg tevékenységét, kereskedőként pedig 90 százalékban külföldi vásárolókat szolgált ki. Örömmel vágott bele termékskálájának átszabásába, amikor a rendszerváltás után a Nemzeti Múzeumban is látható, tradicionális motívumokról lekerült végre az inkább tiltó, mint tűrő láthatatlan lepel.
A tradicionális elemekkel díszített öltözet legújabb-kori sorsa azonban már a kilencvenes években megpecsételődött, amikor a MIÉP megkülönböztető viseletévé vált. Ezzel maga Hampel is tisztában van: „Vélhetően ezért hordják csupán a jobboldali politikusok a hagyományőrző kabátokat”. Sajnálatára. Ahogy azt sem értette, miért kritizálták Schmitt Pált 2005. március 15-ei fellépésekor viselt dolgai miatt. Szerinte azért kellene hordani a nemzeti öltöztetet, mert a kulturális örökségünk része, egy négyszáz éve változatlan tradíció.
Az új államfő már régebben felkarolta a nemzeti viselet ügyét a maga sportos módján: a melbourne-i olimpián Hampel emlékezete szerint már díszelgett egy paszomány a kabátkáján, a MOB elnökeként pedig ő is arra szavazott, hogy az ifjúsági olimpikonok ünnepi meze a zsinóros legyen. A fiúk kékben, a lányok fehérben indulhattak Szingapúrba. Hampel pedig szívesen vállalta a csapat felruházását a „gyönyörű kultúrkinccsel”, amit szerinte két dolog miatt is szerethető: „mert magyar, és mert szép.”
Az üzletasszony arra törekszik, hogy ruhái elhagyják a jelmezszerű jellegüket és akár a hétköznapi ruhatár részeként helyt álljanak. Manapság főként esküvőkre, bálokra keresik az emberek, a politikusok (a jobboldaliak) pedig diplomácia utakon, külföldi kongresszusokon bújnak bele a régi stílusú új ruhákba. Amint pedig kiperdül a viselet a határon túlra, úgy fordul a fogadtatása: levetkezi magáról a politikai sallangot, és tisztán esztétikai szempontok alapján ítélkeznek viselői felett. Így lehetséges, hogy érkeznek vevők Belgiumból, vagy Japánból, akik kuriózumként tekintenek a ruhadarabra.
A vevőkör egy másik szelete ugyancsak határon túli, méghozzá a Magyarországot elhagyó arisztokrata családok sarjai, akik a hagyományaikat ápolva és a gyökereikre emlékezve rendelnek a kézműves munkákból. Hampel keresztény-konzervatív családból származik, elmondása szerint az értékmentés a missziója, de szívesen szolgál ki minden réteget és bármely pártállású érdeklődőt.
Kérdés, hogy le tudja-e vetkezni egy magyar az előítéleteit, amikor felöltözik? Feledhető a viseletek politikai hozománya, vagy kénytelenek vagyunk olvasni a zsinórok között?
Videó a Gárda-mellényes Morvairól: kapával, kaszával a "megszállók" ellen
