© hvg.hu

A nemzektözi trendeknek megfelelően a magyar könyves sikerlistákon – a szerző ellentmondásos megítélése ellenére – megjelenése óta remekül teljesít Dr. Csernus Imre „A Nő” című kötete. Mert „A Csernusról” nem csak jót szoktak mondani. A szakma jelentős része minimum fenntartásokkal kezeli munkásságát, de önmagában ez nem jelent túl sokat, mivel a pszichiáterek közössége szinte minden alternatív hajlamú tagjának tanait szereti elbagatellizálni. Csernus doktor a médiában folytatott tevékenysége azonban garantálja, hogy a nézők, olvasók odafigyeljenek arra, amit mond és ír, így véleménye semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül.

A Nő tipikus önsegítő könyv, mégpedig azok között is a legpopulárisabb fajtából való. Csernus, a tévéből már ismerős, lazán trágár nyelvezete ismét visszaköszön, ami sokakat elriaszthat, holott még a legérzékenyebbeknek is érdemes ezen túljutni, mert, bár valóban zavaró időnként, de nem az a lényeg. A lényeg az a szenvedélyes segíteni akarás, amely áthatja az egész könyvet, a kemény szeretet, amelyet Csernus a női nem iránt érez. Ahogy a szerző maga megfogalmazta, ő a szike híve, nem a párakötésé, úgyhogy pusztán jóindulatból számos alkalommal belevágja a kést az olvasó lelkének eltitkolt sebeibe, de ez a sokk terápia valószínűleg jóval hatékonyabb, mint a hónapokon át tartó forró kása kerülgetés.

Elvileg tehát azzal nincs gond, amit Csernus mond, sem azzal, ahogyan, legalábbis minket a káromkodások nem zavartak. A problémát az, hogy A Nő egy lelkesen áradó monológ, amelynek nincsen valódi szerkezete. Van ugyan tartalomjegyzék, a témák körülbelül meg is felelnek a feliratoknak, de a klasszikus pszichológiai témájú könyveken felnőtt olvasók számára igen nehezen követhető és zavaróan terjengős. További nehézséget jelent a gondolkodó olvasó számára, hogy a szerző állításai, amelyekkel egyébként szinte minden esetben tökéletesen egyetértettünk, nincsenek megfelelően alátámasztva, szakmai érvek pedig még kevésbé szerepelnek a könyvben.

Nyilván sokak számára jóval könnyebben emészthetőbbé és akár elfogadhatóbbá is válik a téma, csakúgy Csernus doktor javaslatai a személyes stílusnak és a közvetlen hangnemnek köszönhetően, és bizonyára a legtöbb olvasó a szerkesztettséget sem hiányolja túlságosan. „Az entellektüeleknek írjon könyvet Popper Péter, én mindenkihez akarok szólni” – mondja a szerző.

Nekünk tehát nem tetszett „A Nő”, de a szándékot mindenképpen értékeljük és abban egészen biztosak vagyunk, hogy ő aztán igazán szereti a nőket. De nekünk ez sajnos nem elég.

KM