Háborúban, vészhelyzetekben, természeti katasztrófáknál az emberek gyakran félreteszik a nézetkülönbségeiket, konfliktusaikat, és összefognak. Így történik ez sok párkapcsolatban is. Ha van „közös ellenség”, amely ellen küzdeni kell, mint a járvány volt – és jöhet még –, a belső problémák helyett a külsőkre koncentrálás kerülhet előtérbe.
A külső ellenségre fókuszálás kifejezetten összekovácsoló erővel bír, növeli a „mi” érzését, és hosszú távon is pozitívan hat a kapcsolatra, mert a közösen harcolóknak lesz narratívájuk arról, milyen eredményesen küzdöttek, és hogy közös erővel sikerült valamit elérniük.
Ez történik, amikor jól alakulnak a dolgok. De történhet épp ellenkezőleg is. Ha a nyomás túl nagy, vagy ha a kapcsolat erőforrásai teljesen elapadtak, akkor a járványhelyzet okozta nehézségek centrifugális erővel hatnak, és nem összekovácsolják, hanem szétcincálják az amúgy is viharvert párost.
Hajlik vagy törik?
Minden rendszer teherbíró-képességét próbára teszi, ha kibillen az egyensúlyi állapotából, ha a megszokottól nagyon eltérő körülmények közé kerül, ha az életfeltételek lényegesen megváltoznak. Jól megfigyelhető ez a jelenség a természetben és általában az élővilágban, de megjelenik az ember pszichés rendszerében is, bár ennek nincsenek olyan egyértelmű jelei. Pedig aki nagy terhelésnek van kitéve, akinek hirtelen és negatív irányba megváltoznak az életkörülményei, akkor is stresszt él át, ha ez kívülről nem látszik.
Így van ez annak a középkorú párnak az esetében, amelyik a karantén előtt már hosszú ideje latolgatta, hogy együtt vagy külön folytassa az életét. Két felnőtt gyerekük már nem volt befolyásoló tényező a kérdésben, az életkörülményeik pedig megengedték, hogy különköltözzenek, de a döntést mégsem tudták meghozni, valami egymás mellett tartotta őket.
Menekülőutak nélkül
A kényszerű összezártság nem tett azonban jót az amúgy is döcögő házasságnak. Egy hónap után a feleség konzultációra jelentkezett a párterapeutánál, akihez korábban a férjével együtt is járt. Elmondta, hogy amióta nem tud otthon szeparálódni, és nincsenek azok a menekülőutak, amelyek elviselhetővé tennék számára az együttélést, szinte az őrületbe hajszolja a férje.
Nem azért, mert bántja, nem azért, mert megváltozott, hanem azért, mert ugyanazok a dolgok, amelyek korábban napi pár órában csak idegesítették, most napi 24 órában már az „agyára mennek”, szinte az idegösszeroppanás szélére sodorják. A barátnőivel nem tud találkozni, közösségi eseményekre nem jár, nincsenek külön töltött órák, szinte csak a férje van, és azok a „gyári hibák”, amelyek mindig is kódolva voltak a kapcsolatukban, és a karantén miatt szinte egyszerre aktiválódtak.
Felelősségteljes terapeuta ilyenkor nem ad tanácsot, nem bátorítja a hirtelen felindulásból születő döntést, inkább abban segít, hogy a krízis elviselhetővé váljon, és csak a kényszerhelyzet elmúltával kerüljön elő újra az „együtt vagy külön” kérdése. Ebben az esetben is így történt. Az asszony azon dolgozik, hogy átlássa, és reálisan tudja értékelni az elmúlt hónapok történéseit, és ne a düh, a menekülési vágy késztesse lépésre ebben a nagy horderejű döntésben.
Érdeklik további történetek? Olvassa tovább Megyeri Zsuzsanna pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melynek témája: újrakezdés a bizonytalanság korában.
A szerző könyvét itt rendelheti meg.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.