Felcsillan a szemünk, amikor felsejlik a lehetősége, hogy valami titkos dologról, történetről szerezhetünk tudomást. A rejtett tudásról csak a beavatottak szűk köre tudhat, és mi bebocsátást nyerünk a kiválasztottak csoportjába. Akármilyen piciny, jelentéktelen rejtély tárul is fel előttünk, szimbolikus a jelentősége.

A titok két alapvető, belülről fakadó motivációs erőt szólít ugyanis meg bennünk: a kíváncsiságot és a kontrollt. A gyermekkorra jellemző felfedező ösztön, aminek köszönhetően a gyermek feltárja a világ dolgait maga körül, felnőttkorra sem vész el, csak átalakul. Szeretnénk érteni a körülöttünk zajló folyamatokat, ám bármilyen titok útját állhatja ennek a törekvésünknek. Közben kontrollálni is akarjuk a környezetünket, befolyásolni az eseményeket.

A felszín alatt

Ám amennyire izgalmas a titkok tudójává válni, annyira nyomasztó magunkban tartani a feltárt tudást. Az információk kiadásának tilalma akkora pszichés nyomással fenyeget, hogy olykor inkább lemondanánk a titok megismerésének jutalmáról, cserébe a „szólás- és gondolatszabadságért”. Miért jelent ekkora megpróbáltatást egy vacak kis titok?

George Orwellt idézve: ha az ember titokban akar tartani valamit, önmaga elől is el kell titkolnia. Így két lehetőségünk van: vagy tudatos erőfeszítéseket teszünk azért, nehogy kibökjük rosszkor, rossz helyen (ez igazán fárasztó tud lenni, leköti a figyelmünket, így kevésbé tudunk másra koncentrálni), vagy a tudatalattinkba süllyesztjük, azaz elfelejtjük. Ettől az még ott lesz, természetesen, és ha személyes, traumatikus titkot ásunk mélyre magunkban, az idővel ismét a felszínre fog bukkanni.

Ne gondolj a jegesmedvére!

Hogy mekkora frusztrációt okoz a titoktartás és a gondolatelnyomás, arról Daniel Wegner amerikai szociálpszichológus kísérlete árulkodik: 1987-ben számolt be eredményeiről a Journal of Personality and Social Psychology című lapban. A kísérlet alapjául egy testvérfogadásról szóló orosz anekdota szolgált, amelyet Dosztojevszkijhez és Tolsztojhoz is kötnek. Eszerint egy testvérpár idősebbik tagja arra kéri öccsét, üljön a sarokba, és öt percig ne gondoljon jegesmedvére. Az öcs rövid időn belül semmi másra nem tud gondolni, csak a tiltott képre.

Wegner ugyanezt a jegesmedvés, más változatokban rózsaszín elefántos módszert emelte be a laboratóriumába. Résztvevőit arra kérte, hogy öt percig öntsék szavakba minden gondolatukat, ami átfut az agyukon, s közben igyekezzenek nem gondolni jegesmedvére. Valahányszor mégis jegesmedve suhant át a fejükön, csengetéssel kellett jelezniük. Az egyértelmű feladat ellenére átlagosan percenként egyszer megszólalt a csengő, jelezve, hogy jegesmedve van a láthatáron.

Titkos tartalom

Shutterstock

Wegner ezután új instrukciót adott a résztvevőknek: szándékosan jegesmedvére kellett fókuszálniuk. A korábban tiltott és elnyomott tartalom végre utat törhetett magának, így ezeknek az embereknek jóval gyakrabban jelent meg jegesmedve a gondolataik között, mint a kontrollcsoport tagjainak, akiket a kezdetektől – mindenféle csavar nélkül – arra kértek, igyekezzenek erre az állatra gondolni..

Ha már „a ne gondolj a jegesmedvére” mentális műveletbe beletörik a bicskánk, milyen esélyeink vannak nagyobb jelentőségű elképzeléseink irányításával? Milyen akaraterőre lehet szükségünk a számunkra fontos titkaink megőrzéséhez? Mekkora kihívás letiltani agyunkban titkos tartalmakat olyan ember jelenlétében, akit érint a titok?

Egokimerülésünk is lehet

Bizony, ez a törekvésünk komoly energiamennyiséget emészt fel, és nem feneketlen kútból érkezik az utánpótlás. Gondolatainkat, érzéseinket, cselekvéseinket szabályozó kapacitásunk korlátozott ugyanis, energiakészletünk kimerülhet. Ezt a jelenséget nevezi Roy Baumeister, a Floridai Állami Egyetem neves pszichológiaprofesszora egokimerülésnek.

Akaraterőnk gyakorlásával – amikor például arra törekszünk, hogy ellenálljunk döntéshozatalnak vagy valamilyen kísértésnek, netán azt igyekszünk elérni, hogy megőrizzük a titkunkat – elhasználjuk energiáinkat, így más helyzetekben már kevésbé tudjuk kordában tartani viselkedésünket, érzéseinket, gondolatainkat. Amíg fel nem töltekezünk, ki nem pihenjük a napi megpróbáltatásokat, nem lesz erőnk erőfeszítéseket tenni. Érdemes tehát spórolnunk az energiáinkkal.

100 százalék bizalom

Adódik a következtetés, hogy ha a titkaink lekötik agyi kapacitásunkat, és tetemes energiát emésztenek fel, hát fel kell fednünk őket. Ez korántsem egyszerű feladat, ha olyan, énképünket érintő, zavarba ejtő rejtett tartalom megosztására készülünk, amely megváltoztathatja a rólunk kialakult képet a beavatottakban. Nagy visszatartó erő a félelem a nyilvános megítéléstől, főleg akkor, ha nincs körülöttünk olyan ember, akinek feltétel nélküli elfogadásában 100 százalékig bízunk.

Elfogadás vagy összetűzés

Shutterstock

Anita Kelly, az Indiana állambeli Notre Dame Egyetem pszichológus professzora évtizedek óta kutatja a titoktartás- és megosztás pszichológiai körülményeit, és állítja, hogy nem minden esetben áldásos döntés megosztani a titkainkat. Többet ártunk magunknak, ha rosszkor, rossz embernek, rossz titkot fedünk fel. Meghatározó élmény lehet, ahogyan a másik reagál a megosztott információra. Ebből akár szükségtelen konfliktus is alakulhat: a bennünk zajló önmarcangolás az ítélkező reakció miatt, vagy társas összetűzés a beszélgetőpartnerrel. Ráadásul nem kívánatos pletykákat is útnak indíthatunk.

Privát szféránk része

Az olyan titkainkat, amelyek nem kívánkoznak ki belőlünk, és megőrzésük nem okoz pszichés nyomást, nyugodtan tekintsük privát szféránk részének. Nem kell minden gondolatunkat, élményünket megosztanunk valakivel. Lehetnek olyan dolgok, amelyeket megőrzünk csak magunknak, mert úgy érezzük, hogy nem tartozik senki másra. Ezek lehetnek apróságok, például álmok, amelyek elmesélve zavarosnak, félreérthetőnek tűnhetnek, vagy jótékony gesztusok, akár komoly pénzügyi adományaink, amelyekről úgy érezzük, csak ránk tartoznak. A privát szféra megőrzése lelki egészségünk építőeleme.

Feszítő lelki tartalmainkat viszont érdemes kibeszélnünk vagy kiírnunk magunkból. Például kínzó gondolatainkat egy-egy fájó gyermekkori emlékről, mások életét befolyásoló, bűntudatot okozó tetteinket, vagy gúzsba kötő félelmeinket a jövőnkkel kapcsolatban. Beszéljünk róluk, ha van megbízható, megértő beszélgetőtársunk, aki hajlandó lesz segíteni a titok kibontásában és nyugvópontra helyezésében. Ha ilyen ember nincs elérhető közelségben, inkább írjunk a titkunkról. Már a puszta papírra vetése majd annak elégetése is megkönnyebbülést hozhat.

Pálinkás-Panyi Anna pszichológus