Magyarul most kiadott, Időperspektíva-módszer a gyakorlatban című könyve – melynek társszerzője kollégája, Rosemary Sword – alcímében ez áll: „Engedjük el a múltat”.  Az önök által kidolgozott terápia hogyan tud ebben segíteni?

Klinikai munkám során sokat dolgoztam PTSD-ben (poszttraumás stressz zavarban) szenvedő betegekkel: katonákkal, nemi erőszakot átélt nőkkel. A velük való munkában arra helyeztük a hangsúlyt, hogy az életükben történt és történő jó dolgokat is meglássák, sőt ezek kerüljenek a gondolkodásuk előterébe. Arra kellett rávezetnünk őket, hogy bár valóban keresztülmentek egy szörnyű traumán, de rengeteg örömteli dolog is történt velük az elmúlt években. A terápia az ő esetükben lényegében egy tanulási folyamatot jelentett: azt kapták mondjuk „házi feladatnak”, hogy a következő alkalomra gondolják végig, mi a legjobb emlékük a gyerekkorukból, vagy idézzék fel első szerelmük történetét. Ezeknek az élményeknek a tudatosítása hozzásegítette őket ahhoz, hogy a traumát csak egy dolognak tartsák a mérleg egyik serpenyőjében, míg a másikban rengeteg pozitív élmény van.

Csak az élet napfényes oldalára kell koncentrálni, ennyi az egész?

Igen, és fontos hozzátenni, ez nem jelenti azt, hogy letagadjuk a negatív történéseket. Az ember hajlamos a szomorú dolgoknak túlzott jelentőséget tulajdonítani még akkor is, ha valójában a múltjában sokkal több pozitív elem van. Egy 30 éves fiatalember esetében például harmincszor 365 napról beszélünk. Tényleg nem igazságos egy szörnyű napra koncentrálni a több mint 10 ezerből. Meg szoktuk kérni a pácienseinket, hogy beszéljenek a kedvenc tanárukról, aki nagy hatással volt rájuk, vagy idézzék fel a legjobb vakációjukat. Ezek a kérdések elgondolkodtatják az embereket. Az élet tele van jobbnál jobb dolgokkal, csak észre kell őket venni.

Ha megtanuljuk észrevenni a jó dolgokat, az megváltoztatja az időperspektívánkat is?

Igen, mert így sok ún. „múltpozitív” emlék kerül felszínre, és ez csökkenti a „múltnegatív” emlékek súlyát. A legrosszabb verzió az, amikor valaki – a negatív múltbeli tapasztalatai miatt – jelenfatalistává válik, vagyis úgy érzi, hogy mindegy mit csinál, a sorsa eleve meg van írva, azon nem tud alakítani. Ilyen esetben ezt meg kell változtatnunk, meg kell mutatnunk egy optimálisabb időperspektívát: elhalványítani a negatív múltbeli emlékeket, behozni egy kis jelenhedonizmust és jövőpozitivizmust. Mára sok kutatás bebizonyította, hogy ha valaki kiegyensúlyozottabban gondolkodik jelenről, múltról és jövőről, a teljes életstílusa megváltozik. Jobban tud koncentrálni, könnyebben megy a munka, a másokkal való együttműködés, megváltoznak a társas kapcsolatai, és nő az önértékelése is. És mindez nem valami mágikus varázsszernek köszönhető, hanem a gondolkodásunk, az időperspektívánk újraprogramozásának automatikus következménye.

Az egész életstílus megváltozik

Horváth Szabolcs

Ezt a változást bármilyen korban el lehet érni?

Én egészen különböző korú emberekkel dolgoztam eredményesen. Hasonlóan az edzőtermekben dolgozó trénerekhez, akik a testünk alakításában segítenek, mentális edzőkre is szükségünk lenne, akik a mentális átalakulás során kísérik az embereket: reggel, rögtön ébredéskor például mindenkinek azzal kellene kezdenie a napját, hogy végiggondolja, mi volt a legjobb dolog, ami előző nap történt vele, és mi várható aznap, ami izgalmas, új és szokatlan.

Lengyelországban már most megközelítőleg 100 időperspektíva-terapeuta dolgozik. Ez azt jelezheti, hogy nálunk, Közép-Európában különösen fontos a gondolkodásunknak ez az „átprogramozása”…

Mindenkinek van egy saját, személyes múltja, másrészről viszont egy adott országban, valamilyen kultúrában nő fel. Vannak olyan területek, amelyeket az átlagosnál nagyobb fokú pesszimizmus jellemez. Itt Közép-Európában a nácik, azután a szovjetek mély nyomokat hagytak, és ez valahogy negatív árnyalatot kölcsönöz az összes emléknek. Ráadásul ezt a fiatalabbak is így élik meg, akiknek nincsenek személyes élményeik ezekből a szörnyű időkből.

Amerika számára – egészen a közelmúltig – a háború „pozitív emlék”, hiszen mindig a nyertes oldalon álltunk, büszkék tudtunk lenni arra, hogy amerikaiak vagyunk. Az elmúlt néhány évtizedben ez megváltozott az iraki, afganisztáni háborúval. Még mindig büszke vagyok arra, hogy amerikai vagyok, de már kevésbé, mint 20 évvel ezelőtt.

A történeti szempontokon túl a földrajzi elhelyezkedés is fontos faktora az időperspektívának. Az Egyenlítő környékén lévő országokban az időjárás nagyjából mindig egyforma, nincsenek évszakok: az emberek hajlamosak hedonista módon a jelenben élni: élvezik a napsütést, a strandot, a szörfözést, nem gondolnak a jövőre. Ez ugyan fizikailag egészséges, de pszichológiailag nem, mert ha nincs jövő, akkor például nincs értelme képeznie magát az embernek. Hiszen elsősorban azért járok iskolába, hogy majd később jobb állásom legyen.

A pillanatnak élés a kisgyerekkor sajátja

Horváth Szabolcs

A földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül a technológia fejlődése is ráerősít erre a jelenben élésre. Az internet, a közösségi média lehetőséget adnak az azonnali „vágykielégítésre”: bármikor kommunikálhatok a barátaimmal, ha felmerül valami ismeretlen téma egy beszélgetésben, azonnal rákeresek a neten.

Pedig ez a „pillanatnak élés” a kisgyerekkor sajátja. Egy csecsemő nem tud várni, ha éhes. Amikor a gyerekek felnőnek, ki kell, hogy fejlődjön a „jövő-érzékük”. Most készül egy sokszerzős könyv Donald Trumpról, arról, hogy miért nem alkalmas amerikai elnöknek. Az általam írt fejezetben azt szeretném megmutatni, hogy Trump a legszélsőségesebb jelenhedonista: állandóan valami újdonságra vágyik, könnyen beleun mindenbe, nem vesztegeti az idejét arra, hogy szakértővé váljon bizonyos területeken. A Twitteren él, ha történik valami, nem gondolkozik, azonnal reagál, nem bajlódik a helyesírással, a részletekkel, és nem törődik a következményekkel sem. Vagyis az USA elnöke, akinek elképesztő hatalom összpontosul a kezében, pontosan úgy viselkedik, mint egy kisgyerek.

Arról mennyit tudunk, hogy az internet, a közösségi média hogyan befolyásolják a fiatalok időperspektíváját?

Ez egy nagyon fontos kérdés valóban, és még senki nem tanulmányozta teljes komplexitásában. A technológiának köszönhetően már nem is arról beszélünk, hogy a jelenben él valaki, hanem inkább a másodperc tört részében. Üzenetet küldök valakinek, és már attól is ideges leszek, ha egy perc múlva még nem kaptam választ. Állandóan elérhetőnek kell lenni, muszáj azonnal reagálni mindenre. Ha eszembe jut egy ötlet, rögtön elküldöm a munkatársamnak, és már el is kezdjük a megvalósítást. Szükségszerűen felszínesebb így minden, nincs idő nyugodtan végiggondolni és megtervezni a részleteket.

És akkor még nem beszéltünk a videojátékokat játszó kamasz fiúkról, akik végképp a mikropillanatban élnek, az újabb és újabb izgalmas kihívásokban: ez az abszolút hedonizmus világa, ahol a játékkal összehasonlítva unalmassá válik minden más. Amerikában súlyos probléma, hogy egyre több fiatal már a középiskolát sem fejezi be, és nem törődnek a következményekkel, hiszen úgy érzik, számukra nem létezik jövő.

Gócza Anita

Philip Zimbardo új könyvéről infót itt találhat, a Hősök Tere Kezdeményezésről pedig itt.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, melyben a lelkileg egészséges nethasználattal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20% kedvezményt kap vagy választhatja azt is, hogy ajándékba kapja a Pszichológia dióhéjban című könyvet.