Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hercsel Adél újságíró Láthatatlan pokol című új könyvében olyanok osztják meg a múltjukat, akiknek sikerült kiszabadulniuk egy bántalmazó kapcsolatból. A kötetből a 38 éves Nóra történetét választottuk.
Én huszonkilenc voltam, ő harmincnyolc, amikor egy netes fórumon megismerkedtünk. Ami ott elindult köztünk, odáig vezetett, hogy megcsaltam vele a férjemet. A válás után, alighogy elment a férjem, ő meleg váltással hozzám költözött. Már a kezdetek kezdetén megállapodtunk, hogy a kapcsolatunk csak akkor fog működni, ha mindenki szeretne, és viszonylag hamar szeretne gyereket. Ehhez azért is ragaszkodtam ennyire, mert a férjem, akivel kilenc évig éltünk együtt, nem akart gyereket, én pedig nem tudtam elképzelni, hogy gyereket szüljek neki.
Három évvel később megszületett a lányunk. Már terhes voltam, amikor kiderült, hogy alkoholproblémái vannak. Klasszikus módon bukott le, megtaláltam a tévé, a kanapé, és a függöny mögé rejtett whiskey-s üvegeket. Amikor jeleztem neki, hogy látom ám mit művel, az volt a válasz, hogy ő ugyan nem alkoholista, csak az íze miatt issza.
A gyerek nagyjából négy hónapos lehetett, amikor elkezdte mondogatni, hogy velem nem lehet együtt élni, ezért el fog hagyni. Ilyenkor mindig zokogni kezdtem, mert el sem tudtam képzelni, mihez kezdek egyedül egy gyerekkel, nem mellesleg nagyon szerelmes voltam. Közel fél évvel később bejelentette, hogy a válság miatt tönkrement a vállalkozása, ezért mostantól nem járul hozzá a közös kiadásokhoz.
Az anyagi terheink már eleve nem voltak egyenlőek, mert az én házamban laktunk, ami után egyedül fizettem a hiteleket. Neki esze ágában nem volt beszállni, mondván ez az ingatlan sosem lesz az ő tulajdona. Végül kénytelen voltam a másfél éves gyerek mellől visszamenni dolgozni, mert a lakáskölcsön mellett a százezres gyesből egy három tagú családot lehetetlen eltartani.
Ahogy visszaálltam a munkába, ő pedig otthon maradt a gyerekkel, kezdtek eldurvulni a veszekedések. Ezekben visszatérő elem volt, hogy egy „ostoba picsa” vagyok, aki lenézi őt. Valahol érthető a frusztrációja, mert neki nincs diplomája, miközben nekem kettő is van, de akárhogy is magyaráztam neki, nem volt hajlandó megérteni, hogy okos, művelt, tájékozott embernek tartom, ha nem így lenne, sosem szülök neki gyereket.
Miközben állandóan szidalmazott, nem egyszer pénzt kért tőlem, amiből persze egy fillért sem adott vissza. Olyan is előfordult, hogy egyszer csak felhívtak a munkahelyemen, hogy hat havi számlaelmaradás után épp mennek hozzánk kikapcsolni az áramot, viszont ha most bemegyek az irodájukba, és gyorsan kifizetem a tartozást, a hatvanezres visszakapcsolási díjat megspórolhatom magamnak. Mint kiderült, az történt, hogy nem fizette be a közművektől érkezett csekkeket, amit persze eltitkolt előlem.
Közben a veszekedések egyre kegyetlenebbek lettek. Gyanakvásra hiába nem adtam semmi okot, egy adott ponton megvádolt, hogy megcsalom. Például egy céges karácsonyi buli után hajnali kettőtől hajnali négyig álltam a szőnyeg szélén, és magyarázkodnom kellett a Facebookra felkerült csoportkép miatt, amin az egyik kolléga keze rajta van a vállamon.
Eléggé zokon vettem, amikor rájöttem, hogy kémprogramot telepített az eszközeimre. Miután olyan helyen dolgozom, ahol rendkívül szigorúak a biztonsági szabályok, az informatikusok mindent látnak, és minden helyiségbe kizárólag kártyával lehet belépni, elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az életem összes területe megfigyelés alatt áll.
Hét év után nagyrészt a túlélési ösztöntől vezérelve léptem ki a kapcsolatból, ami a végére már maga volt a földi pokol. Módszeresen alakította ki bennem azt a meggyőződést, hogy képtelen vagyok bármit is egyedül, pláne nélküle megoldani. Éreztem, nem bírok tovább így élni, és azt sem akartam, hogy a gyerekem olyan végtelenül alárendelt és kiszolgáltatott idegroncsnak lásson, amilyenné a kapcsolatban váltam.
Utólag belegondolva tökéletesen abszurd, hogy mindezt egy olyan ember érte el nálam, aki például nem volt hajlandó vezetni. Szemrebbenés nélkül nézte végig az autóból, ahogy megtankolok, majd fizetek. Valójában éveken át „kitartatta” magát, bár még ebben sem tudtam jól teljesíteni. Ha vettem neki egy csíkos inget, akkor miért nem kockásat? Ha kapott egy pizsamát, miért nincsen zsebe?
A hétköznapok többnyire azzal teltek, hogy még haza sem értem, már telibe is kaptam az aktuális szidalmakat. Ha túlóráztam, és este fél kilenckor értem haza, leszúrt, hogy miért nem hoztam neki abból a kenyérből, amit kért. Hiába próbáltam védekezni, hogy nem végeztem időben, már zárva volt a pékség, amit szeret, ezért máshol vásároltam be, egész este ezen ment a veszekedés. Utána fölmentem, megfürdettem a gyereket, elaltattam, mesét olvastam neki, majd este tíz óra magasságában végre én is eljutottam a vacsoráig, de még mindig ment a puffogás a kenyéren.
Majd elmentem aludni, ő pedig nekiállt inni. Fogalmam sincs, hogy éjszakánként mennyit piálhatott. Számtalanszor kértem, hogy szokjon le, ha kell, forduljon szakemberhez, mire rendszerint azt hajtogatta, hogy ő csak este iszik, vagyis nem alkoholista.
Napközben a szó szoros értelmében lyukat ült a kanapéba, és egy idő után az egész napos semmittevéstől, az elhízástól és az alkoholizmustól a trombózis mellett merevedési zavarai is lettek. Persze erről is egyedül én tehettem, mert a szülés után a testem már nem volt az igazi. Mivel egyedül ő volt a hiteles forrás, sok időbe telt, mire rájöttem, hogy ebben is átvert.
Többen kérdezték, miért nem raktam ki korábban. Egyrészt sokáig úgy gondoltam, hogy kötelességem segíteni a gyermekem apjának, aki tönkrement. Másrészt a végére már semmi lelki erőm nem maradt, hogy a sarkamra álljak. A legsúlyosabb belső vívódást mégis az okozta, hogy hol van a határ: meddig a pontig áldozza föl magát az ember annak érdekében, hogy a gyereke teljes családban nőhessen fel.
Ahhoz képest, hogy évekig masszívan zsarolt az elköltözéssel, amikor megkértem, hogy költözzön el, az arcomba üvöltötte, hogy én őt innen úgysem tudom kitenni. Majd egy vasárnap írt egy e-mailt, hogy kiugrik valahova. Soha többé nem jött vissza.
Leirtottam a kémprogramot, lecseréltem minden számítógépet, tabletet és telefont, majd válóperes ügyvédhez fordultam, és megindítottam a pert ellene. Az ügyvédnél kiderült, összetehetem a két kezemet, hogy elköltözött, mert ha nem megy el magától, hiába az enyém a ház, hiába mindent én fizetek, mivel én mentem vissza, hogy eltartsam a családot, a bíróság könnyen neki ítélhette volna a gyereket, hiszen úgy tűnhetett volna, hogy ő van vele többet. A szélsőséges verzió szerint még az a forgatókönyv is elképzelhető lett volna, hogy nekem kell elköltöznöm a saját házamból.
Erre az gyerekelhelyezési perben eljáró ügyvédem azt tanácsolta, forduljak pszichológushoz vagy pszichiáterhez, és kérjek útmutatót azzal kapcsolatban, mit tegyek, hogyan kommunikáljak ezzel az emberrel, hogy végre leszálljon rólam. Addigra már a szüleim és a barátaim is javasolták, hogy a lelki épségem érdekében forduljak szakemberhez.
Végül felkerestem a barátnőm pszichiáterét, aki a történeteim alapján arra a következtetésre jutott, hogy ennek az embernek nárcisztikus személyiségzavara van. Amikor ez kiderült, először kétségbe estem, vajon a gyerek örökölhette-e a betegséget. A pszichiáter szerencsére hamar megnyugtatott, hogy ez nem így működik, ez nem pszichopátia, a nárcizmus kivétel nélkül gyerekkorban gyökerezik, amikor a személyiségfejlődés elindul egy kóros irányba.
A következő kérdésre, hogy a személyiségzavaros apja tönkreteheti-e a gyereket, már nem feltétlenül érkezett megnyugtató válasz. A pszichiáterem és a szakirodalom szerint nem, mert én vagyok a projekciója tárgya, nem pedig a gyerek. A rosszindulatú nárcisztikus abból indul ki, hogy az élete szörnyű, ő a legnagyobb senki a világon, és ezt a belső meggyőződést azzal kompenzálja, a szörnyű érzés csillapodását attól várja, hogy lenyomja a másikat. Tudom, hogy szereti a gyereket, az viszont riasztó, ahogy próbálja megvenni a szeretetét, és az apai nagyszerűségének visszatükrözését várja tőle.
Rengeteget köszönhetek a pszichiáteremnek. Leginkább akkor tudtam újból összerakni magam, amikor valaki végre elmondta, hogy mi ment végig rajtam. Az ismerkedés elején, a kezdetekkor a nárcisztikus feltérképezi, letükrözi a másik vágyait, és ennek megfelelően felépít egy személyiséget. Amikor összejöttünk, tényleg azt hittem, hogy most végre megkaptam, amire vágytam. Fokozatosan állt csak össze, hogy évek kitartó aknamunkájával elintézte, hogy elszálljon az összes önbizalmam. Nem túlzás azt állítani, egy roncs lettem a végére. Meggyőződésemmé vált, hogy nem vagyok jó semmire, nem kellek senkinek, és semmi szerethető sincs bennem.
(…)
A pszichiáter azzal kapcsolatban is megnyugtatott, hogy ne emésszem magam, a nárcisztikus személyiségzavar alattomosabb annál, hogy felismerjem, ezt az egészet nem láthattam, senki sem láthatja előre. Cserébe viszont évekig tart, amíg egy ilyen kapcsolat után felépül az ember. Akármennyire közhelyes, a gyerek adja a legtöbb erőt nekem. A szüleimnek és a barátaimnak is rengeteget köszönhetek, akik maximálisan mellém álltak a nehéz helyzetben. Elképesztő óraszámú beszélgetés van amögött, hogy az utóbbi időben kezdek egészségesebb jelleget ölteni.
Az elmúlt két és fél év során nagyrészt sikerült visszaépítenem az önbecsülésemet. Még mindig vannak dolgok, amikben az ő örökségét ismerem fel. Próbálok belekapaszkodni a jó helyen, jó időben jövő bókokba és a kis részsikerekbe. Ha valamit megoldok egyedül, vagy ha valami jobban megy, mint korábban, gondolatban mindig megveregetem a vállamat, különösen akkor, ha valami olyat érek el, amiről korábban azt állította, teljességgel alkalmatlan vagyok rá. Múltkor például szépen kifestettem a fürdőszobát, és megengedtem magamnak azt az érzést, hogy nagyon büszke legyek magamra. Ha véletlenül mégis elkeseredek, a környezetem jelzi vissza, milyen hosszú már a sikerlistám.
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, mely érzelmeinkkel, az érzelmi intelligenciával foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, 20 % kedvezményt kap, vagy megkapja ajándékba a Most élj! című könyvet. Aktuális számunkat meg is rendelheti.
