Életem legnagyobb válsága az volt, amikor attól féltem, hogy nem lehet gyerekem, pedig amióta az eszemet tudtam, erre készültem. Édesanyám meséli, hogy nyolcévesen a barátnőim felvilágosítottak: ahhoz, hogy valaki szülhessen, előbb le kell vetkőznie egy fiú előtt (tényleg ennyit mondtak, nem többet), és én, holott szemérmes voltam, mégis vidáman közöltem, hogy én ezt is vállalom: bármit megtennék, hogy anya lehessek. Tíz év elmúltával persze azon igyekeztem, hogy még egy ideig ne legyek, de akkor is csak azt vártam, mikor jön el a nagy pillanat.

Később aztán kiderült, hogy valószínűleg nem is lehetett volna akkoriban gyerekem. Többször voltam emiatt kórházban, és korán megtapasztalhattam a nőgyógyászati kórtermek nyomasztó hangulatát. Éppen az esküvőnk után került sor komoly műtétre, és ez teljesen felborította minden tervemet. Nem találtam a helyem, valószerűtlennek éreztem a világot, pánikrohamok törtek rám, és már egy kölyökmacska látványától is rázni kezdett a sírás. Huszonhárom éves voltam, egyetemista, kicsi, sötét egyszobás lakásban éltünk, mindketten azon küzdöttünk, hogy írók legyünk, de számomra az írás nem volt elég: úgy éreztem, nem leszek azonos magammal, ha nem szülhetek, ha nem nevelhetek fel egy gyermeket.

Számomra az írás nem volt elég

Shutterstock

Ha ekkor a férjem nem segít rajtam, elvesztettem volna vagy az eszemet, vagy a házasságomat. Pszichológusra nem lett volna pénzünk, de nem is volt rá szükségem végül, mert ahogy ott feküdtem a kétségbeesés és a depresszió sarában, az életem párja, akinek volt elég baja a maga küzdelmeivel, megérezte, hogy segítenie kell: megfogott és felemelt a földről, talpra állított, kiemelt a női sóvárgások sötétjéből. Itt nem csak arról volt szó, hogy rögtön az esküvő után a műtét miatt kard volt közöttünk a nászi ágyban, és nem csak arról, hogy lesz-e gyerekünk valaha – most rólam volt szó, az én testi-lelki épségemről, és ezt világosan felismerte.

Napokon át olyan intenzíven és odaadóan foglalkozott velem, mint egy lélekgyógyász: intuíciója és írói látása átvilágította az életemet, és racionalizálta a problémáimat. Sürgető testi vágyból, zavaróan fájdalmas szükségből így lett józan terv, elszánt kitartás, okos türelemgyakorlat. Most már tudom: jó, hogy nem ebben a heves és sóvárgó időszakban, ebben a mohó kétségbeesésben születtek meg a fiaink. Volt idő napsütötte új lakásra, volt idő pénzt keresni, de legfőképpen arra volt idő, hogy megtanuljam, ki vagyok. Egymást támogatva és segítve megtanultunk írni, megtanultunk fordítani, megtanultuk a közös életet, egymást, megtapasztaltuk és érteni kezdtük a világot. Megharcolt velem, megharcoltam vele, megharcoltunk egymásért. Egyezséget kötöttünk: soha nem fogunk egyszerre belehullni a szomorúságba, kétségbe, félelembe. Valakinek mindig ott kell állnia a parton, és kihúznia azt, aki feladná.

Ha akkor nem támogat, nem áll mellettem, nem érti meg a rettegésem és a fájdalmam, ha nem lát ki a saját küzdelméből, akkor már nem lennénk együtt, és nem születtek volna meg a fiaink sem. Külön fájdalmainkon át vezetett az út a közös örömhöz.

Érdekli, mit válaszolt költő felesége írására Dragomán György író, neki mit jelentett egymással gyógyulni? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, mely a trauma, terápia, gyógyulás témáival foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk A terapeuta esetei sorozat egyik kötetével, Szondy Máté Olvadás című könyvével. Aktuális számunkat meg is rendelheti.