Oláh-Paulon Viktória: Kislányként nagyon sok gyereket szerettem volna, és amikor nagyobb lettem, és az is összeállt a fejemben, hogy a gyerekek az ember hasából születnek, egy kicsit megrémültem, hogy nem lesz könnyű megszülni annyi gyereket. A 70-es években kiadott ifjúsági könyvekben meglepően sok örökbefogadás-sztori volt, és máig emlékszem, milyen nagyszerű volt ráeszmélni, hogy akár örökbe is fogadhatok. Az első házasságomban nem születtek gyerekeim, a férjem számára pedig az örökbefogadás igazából nem volt járható út. Én meg valahogy nem hittem el, hogy lombikban kezdődhet az élet. A kapcsolatunk rá is ment a gyerekvágyra. A mostani páromnak sem született az első házasságából gyereke, és ő is szeretett volna örökbe fogadni, de ők sem tudták ezt megvalósítani. Így természetes volt mindkettőnknek, hogy már a közös történetünk elején elindítottuk az örökbefogadási folyamatot, és semmilyen félelem nem volt bennünk ezzel kapcsolatban.

hvg.hu: Az is tudatos „vállalás” volt, hogy cigány gyerekeket fogadtak örökbe?

O. V.: Nem, de mivel nem zártuk ki ezt a lehetőséget, ez Magyarországon gyakorlatilag azt jelenti, hogy cigány gyereked lesz. A rendszerben 70 százalék fölötti a cigány gyerekek száma, az örökbe fogadni szándékozóknak pedig kb. 80 százaléka őket nem vállalja.

hvg.hu: Életkorban sem kötöttek ki semmit?

O. V.: Mindig meg kell adni felső határt, mi a nyolcéves kort jelöltük meg. Ráadásul azt is beleírtuk, hogy akár három gyereket is vállalunk. Nagyon hamar megtaláltak minket Szandrának és Csabának. Ők egy öt- és hatéves testvérpár voltak, akiknek éppen akkor hiúsult meg az örökbefogadása: meggondolták magukat a szülők, visszavitték őket az intézetbe, és felbontották az örökbefogadási eljárást. Ilyen nagyon ritkán szokott megtörténni, mert a hazavitelt komoly előkészítő munka, többhetes „ismerkedés” előzi meg. Szandra viszonylag gyorsan feldolgozta, Csaba még ma sem, magyarázatokat akar kapni arra, hogy miért nem kellett.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ráadásul Szandra korábban nevelőszülőknél élt, az örökbefogadás miatt hozták el onnan, és ismertették össze a két gyereket...

O. V.: Igen, és a kudarc után már nem lehetett visszavinni őt a nevelőszülőkhöz sem.

hvg.hu: Ha megpróbálom beleképzelni magam a gyerekek lelkiállapotába és az önök helyzetébe, amikor megérkeztek a gyerekotthonba, hogy megismerkedjenek velük, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebből jól ki lehet jönni...

O. V.: Nem volt egyszerű. Ez olyannyira kísért a mai napig, hogy hetente kétszer előkerül a téma. Ilyenkor azt szoktam mondani Csabának, hogy az örökbe fogadó szülők rájöttek az alatt a hétvége alatt, hogy mégsem akarnak gyereket, van ilyen. És erre Csaba, aki másfél éve a mi gyerekünk már, mindig megkérdezi: "Ti biztos akartok?". És ez persze rettenetes neki, másrészt én is elvárnám már, hogy ez ne legyen kérdés. De kérdés, és türelmesen meg kell őt erősíteni újra meg újra, hogy igen, mi akarunk, mi vagyunk a szüleitek, ti a mi gyerekeink vagytok, és ez így van jól.

hvg.hu: Erre is számított egyébként, ez is benne volt a pakliban?

O. V.: Arra nem, hogy a sikertelen örökbefogadás másfél év után is téma lesz. De arra azért számítottam, hogy ők életük végéig mindenben „bizonytalanok” lesznek.

hvg.hu: Jól gondolom, hogy az a 3-4 hónap, amíg várták, hogy megismerkedhessenek velük, főképp róluk szólt?

O. V.: Onnantól kezdve, hogy tudtuk, van egy kislány és egy kisfiú – még a nevüket se árulták el, csak azt, hogy 5 és 6 évesek –, egy pokol volt addig, amíg nem találkoztunk. Folyton csak róluk beszéltünk, hogy vajon hogy nézhetnek ki, és hogy kiderülhet-e róluk bármi az ismerkedés során, ami miatt úgy dönthetünk esetleg, hogy mégsem jöhetnek. De nem tudtunk kitalálni egy ilyen okot sem. Azután egy nap alatt megtörtént minden: megismertük az irataikat, mutattak róluk egy fotót, és bementünk hozzájuk az otthonba. Ilyenkor úgy kell megnézni a gyerekeket, hogy ők nem tudják, mi kik vagyunk, és miért jöttünk. Azért, hogy ne fájjon nekik, ha esetleg nem jövünk többet. De ők pontosan éreztek mindent: beléptünk a szobába, akkor keltek a délutáni alvásból, ránk bámultak, azután Szandra elbújt. Kezdődik minden elölről, gondolta, Csaba pedig elrohant néhány óriáskockáért, odaszaladt velük a férjemhez, és elkezdte magyarázni, hogyan tud belőlük garázst építeni.

Megpróbálta rögtön „eladni magát”, és nemcsak magát, hanem még Szandrát is: megmutatta, milyen babája van, mit szokott játszani. Csabán látszott, hogy már az ördöggel is elmenne.

Azután Szandra is előkerült, és első látásra „egymásba szerettünk”, pedig felkészítettek minket, hogy vele nehéz dolgunk lesz. De sok mindenben nagyon hasonlítunk egymásra, és ettől persze nem könnyű az élet manapság, de akkor sokat segített, hogy „nem voltunk idegenek egymásnak”.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az ismerkedés időszaka azt is jelenti, hogy minden este ott kellett hagyni őket...

O. V.: Ez nagyon nehéz volt, nekem nem is jó emlék az a négy hét. Szörnyű volt elbúcsúzni, iszonyúan vártam, hogy hazajöjjenek már. Nem találtam a helyemet azokon a délutánokon, és ők is meg voltak kergülve, azt hiszem. Nehéz időszak volt a gondozónőiknek is, hatalmas stressz és eufória egy ilyen ismerkedés.

hvg.hu: Milyen volt az első nap otthon?

O. V.: Alaposan körülnéztek a lakásban, mindent megfogdostak, megnéztek, és azután elkezdtek ténferegni, hogy akkor most mi lesz? Csaba vissza szeretett volna menni a gyerekotthonba, Szandra pedig a nevelőszülőkhöz, akiknél akkor már régen nem volt. Hatalmas zokogásba torkollott a délután, de erre lehetett számítani, nem voltak illúzióink.

hvg.hu: Azért más, amikor tudja ezt az ember, meg más, amikor megéli, nem?

O. V.: Ez így igaz, de azzal is tisztában voltunk, hogy mindez elmúlik. Szerettük őket, és a találkozásaink során ők is elfogadtak minket. Lehetett számítani rá, hogy hozzászoknak majd az új élethez, mindenki megnyugszik, és tényleg így is lett. A nagyon nehéz időszak néhány hétig tartott, de nekem akkor rengeteg energiám volt. Nem ijedtem meg, nem keseredtem el egyetlen pillanatra sem. Most nyáron, amikor Dzseni megérkezett harmadiknak, már nem volt meg bennem ugyanez az energia. Ráadásul még nem lehet biztosan megmondani, hogy az ő mentális lemaradása behozható-e. Ettől most egy kicsit tényleg félek, kimerítő iskolai évek várhatnak ránk.

hvg.hu: Az sose volt kérdés, hogy ő is bekerül-e a családba?

O. V.: Már az elején is tudtuk, hogy ő van, de akkor még nem volt örökbe adható. De az, hogy ő hazajön hozzánk, sose volt kérdés, hiszen mi három gyerekre mondtunk igent. De ki kellett járnunk, hogy örökbe adható legyen. Mi kértük, hogy vegyék elő Dzseni aktáját. Millió formai, adminisztrációs hiba, törvényértelmezési bizonytalanság miatt húzódott egy teljes évig mindez, ami azért egy nonszensz.

Fülöp Máté

hvg.hu: A többiek közben tudtak róla, és várták haza? Ettől sem félt, hogy mi lesz, ha a már kialakult életükbe belép még egy gyerek?

O. V.: Más családokba is szoktak érkezni testvérek, és ők is meg szoktak birkózni ezzel. Lehetnek persze szélsőséges indulatok, de ez is normális, gondolom. Januárban mondtuk el nekik, hogy van egy testvérük, mert akkor azt hittük, hogy Dzseni most már tényleg mindjárt hazajöhet. Teljesen természetesen fogadták. Sokat beszélgettünk róla, a közös sorsukról. Tényleg népmesei történet ez az egész: hogyan lett a semmiből három gyerekem. Ők a rendszer rút kecskebékái.

És ha most előveszem a korábbi szakvéleményeiket, azt kell mondjam, ami ott olvasható, az mind igaz, pedig elég sok rossz dolgot írnak le róluk. De azzal, hogy mi elfogadtuk őket, „átváltoztak”. És ez a mesei elem.

Az új élethelyzet tett csodát velük: ezek a gyerekek már nem ugyanazok többé, a tekintetük is más lett. Más az arcuk, máshogy csillog a szemük.

hvg.hu: A blogot miért kezdte el írni?

O. V.: Nagyon egyszerű a válasz: azért, hogy minél több, nagyobb gyereket fogadjanak örökbe, ne csak kisbabákat. Naplót mindenképpen akartam írni nekik, hogy később majd elolvashassák, hogyan kezdődött a közös életünk. De ehhez nem kellene közzétennem a szöveget. Viszont az is eszembe jutott, mennyi erőt adhat az nekik a későbbiekben, ha látják a reakciókat, hogy mennyi ember szurkolt és örült nekik. Nagyon fontos, hogy nem csak egy szülőpárt kaptak az örökbefogadással, lett baráti körük, rokonságuk, lakókörnyezetük, a társadalom részévé váltak újra. Az árva gyerekek ugyanis senkinek sem fontosak, a társadalmon kívül léteznek.

Ismeretlen emberektől kapunk ajándékokat, és rengeteg szeretetet. Ezt látni utólag is nagyon erős élmény lesz nekik abban a bizonytalan kamaszkorban, amikor újra minden felborul és megkérdőjeleződik. A másik fontos dolog pedig az, hogy én sok nagyszerű embert látok, akik szeretnének örökbe fogadni, és tudom, hogy képesek lennének megbirkózni ezzel a 4-5 éves korosztállyal is, de nem mernek belevágni, mert nincs tapasztalatuk, és nem ismernek jó példákat, sikeres egymásra találásokat, amelyekből erőt lehetne meríteni. Nekik szeretnék segíteni. Többen megkerestek már a blognak köszönhetően, beszélgettünk, és néhányan azóta már egy vagy több óvodás boldog szülei.

hvg.hu: Több kommentelő is megfogalmazta a blogon, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a történéseket. Ebből a nézőpontból egy sor helyzet nagyon viccesnek látszódik, de amikor ugyanezek a dolgok velem is megestek, nem volt kedvem nevetni, az biztos.

O. V.: A vér szerinti gyerekeivel, ugye? Pont ezt akarom megmutatni, hogy nincs különbség. Ez is csak annyira nehéz, amennyire úgy általában nem könnyű gyereket nevelni. Én egyébként nem tudtam, hogy ennyire nem könnyű...

Fülöp Máté

hvg.hu: Puttonya meg előbb-utóbb minden gyereknek lesz úgyis?

O. V.: Azért ők sokkal nagyobb terhet cipelnek, de bámulatos erő van bennük. Nekem például onnantól könnyebb, amikor megértettem, hogy ezt a terhet ők viszik. Ez az ő harcuk, de sose vesznek a hátukra többet, mint amennyit éppen akkor elbírnak. És mindig egy kicsivel többet bírnak. Az, hogy Csaba most annyit beszél a sikertelen örökbefogadási történetben szereplő apáról, azt jelenti, hogy most már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy rendbe tegye ezt a részét az élettörténetének. Ráadásul rajtuk dupla stigma van a cigányságuk és az örökbefogadottságuk miatt.

hvg.hu: Örökbefogadott gyereknek lenni még mindig stigma?

O. V.: Abszolút. Amikor kiderül, akkor általában eggyel hátrébb lépnek az emberek, megijednek. Valahogy ez még mindig nem normális dolog. A jóérzésű ember szánalmat érez irántuk, de a szánalom távolít, nem az elfogadás felé visz.