Plázs Dubrovszki Dániel 2014. szeptember. 24. 09:33

Tévéshow a szervezett csajozásról – megnéztük a Kényszerszingliket

Korábban kipróbáltuk élőben, hogy kell felülről szervezett formában párt választani, most megnéztük a tévében. Dokumentum-realityt készített a Három királyfi, három királylány program mögött álló stáb.

A Három királyfi, három királylány programmal egyszer már élesben is megismerkedtem – az, őszintén szólva életem egyik legkínosabb élménye volt, még akkor is, ha a mozgalom Facebook-oldala szerint tetszett nekem.

Most vége a finomkodásnak: a mozgalom azóta egyre nagyobb pályán játszik, a most a köztévén bemutatott Kényszerszinglik című ötvenperces „doku-reality” tulajdonképpen nyíltan a program reklámja és mission statementje. Itt a programhoz kötődő készítők (rendező a Biszku-filmmel ismertté vált Skrabski Fruzsina) három-három, elvileg különböző karakterű, valójában pont hogy néhány vázlatszerű sztereotípián túl totálisan jellegtelen fiút és lányt választottak ki, akiket aztán megpróbáltak egymással összehozni.

Borzasztóan kínos antipárbeszédek és táncpróbálkozások egy szórakozóhelyen, itt a szereplők rendre csalódnak a másik nemben. Az „összeillőbb” párok aztán azért megkedvelik egymást, de végül senki se jön össze senkivel. Végül kissé bizarr módon egyfajta pontozózsűri (tagjai a mozgalom alapítói és házi pszichológusai mellett a köztévés jolly joker, Gundel Takács Gábor) értékeli ki a fiatalok teljesítményét, és tesznek nekik bölcs, anyáskodó javaslatokat a jövőre nézve.

Az egyik fiú például kezdené közölni a lányokkal, hogy növénytermesztéssel foglalkozik, amire a lányok kórusban elkezdenek vihogni, hogy „RÉPÁT ÜLTET, HAHA”, a fiú erre csúnyán megsértődik, mert még csak nem is hagyják, hogy végigmondja a mondandóját. Neki a végén megmondják, hogy túl sokat feszeng, önértékelési zavarai vannak, próbáljon meg lazítani egy kicsit.

Kényszerszinglik

A három papírmaséfiú és papírmasélány karaktere és reakciói egyszerűen már túl általánosak és semmitmondók, hogy azonosulási alapot kínáljanak, a „szinglik” halmaza pedig természetesen jóval sokrétűbb dolog, mint az itt társadalmi helyzettől és életkortól függetlenül felvázolni próbált „rendes fiatalok családot szeretnének, csak nehéz ez manapság” kép.

A csökkenő gyermekvállalás és a szinglijelenség társadalmi okaiba pedig végképp nem mennek bele, csak párszor elmondják, hogy ezek rosszak. A Kényszerszingliség így a Fiatalság Általános Helyzetének bemutatása helyett még talán leginkább egyfajta szubkulturális dokumentumként értelmezhető, ám egy olyan szubkultúráról, amely valószínűleg nem is létezik abban a formában, ahogyan a film sugallni szeretné. Az értékrendbeli orientáció lólába végig kilóg, amikor a kerekasztalon az egyre későbbre tolódó gyerekvállalás a téma, a készítők például simán el akarják velünk hitetni, hogy a húszéves, médiaszakos jócsaj valójában már családot akar, és a bölcsen mosolygó pszichológus szerint „készen áll az anyaságra”.

A főhősöknek, illetve a nekik tanácsokat adó szakértőknek a folyamatos lelkizés közben nemigen sikerül mélyebbeket mondani, mint a hagyományos valóságshow-k szereplőinek, ám azok szórakoztató tahósága nélkül. (Ez utóbbi persze nem is cél, a koncepció szerint itt Átlagos Jóravaló Fiatalokat látunk.)

„Ha éhes vagyok és fáradt, magamfajta többet mit kívánhat” – karaokézza a film elején Károly, az izmos, lányok társaságában félszeg testőr – körülbelül ez marad a legtöbb, amit a film a szórakoztatás téren nyújtani tud. „Remélem, hogy nemsokára nem csak a macskámat fogom így ölelgetni” – dorombolja neurotikusan bemutatkozásként az újságírónak készülő huszonéves lány – így rajzolnak fel a készítők egy karaktert lazán, egy-két vonással.

Kényszerszinglik
színes, magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2014 (12)
rendező: Kopp Krisztina, Skrabski Fruzsina
forgatókönyvíró: Skrabski Fruzsina
zeneszerző: Czomba Imre
operatőr: Kiss Sándor
narrátor: Lengyel Tamás
Az első adás szeptember 23-án este volt az M1-en.

A komolyabb megfejtések terén ennél csak rosszabb a helyzet, a beszélgetések és monológok semmitmondásából néhol kifejezetten nyomasztó nihil és kommunikációképtelenség árad. „A Kingáról nem nagyon változott a véleményem, mert ő az a lány, aki nem nagyon szélsőséges” – mondja az egyik fiú a neki legjobban tetsző lányról. „ Mi neked a legfontosabb? – Egy dolgot nem tudok kiemelni, de például a kommunikáció nagyon fontos” – összegzi hitvallását egy másik. A „ Mit tartasz izgalmasnak? – Megismerni egy új embert, az csak jobb lehet, mint az előző” – párbeszéd pedig egyenesen a magyar „Life is great. Without it, you'd be dead”.

Az egész film alaphangulata szereplők és néző részéről is ama teaházi alkalmon is tapasztalt kínos feszengés, a sehova sem tartó szórakozóhelyi jelenetektől az „értékelésekig”. A poénosnak szánt lezárástól, ahol egy anyakönyvvezetőnek öltözött nő lép oda a búcsúzkodó fiatalokhoz, és fahangon előadja, hogy az önkormányzattól küldték, hogy esküvő lesz és most gyorsan házasodjon össze mindenki valakivel, pedig már babaházakat a falhoz verve üvöltöttem volna, olyan kellemetlenül éreztem magam mindenki helyett, aki ebben részt vett.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!