Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem szabad egyszerű kortünetnek betudni, ha a gyerek elkezd elfordulni a szüleitől és csak a barátaival törődik – állítja Gordon Neufeld és Máté Gábor. A család ereje című kötetük a kortárs-orientáltság veszélyeire hívja fel a figyelmet, és arra motivál, hogy igenis próbáljuk meg visszahódítani gyerekeinket a felelőtlen barátoktól, és a lélekölő digitális örömöktől.
Kötődés. E körül forog Gordon Neufeld és Máté Gábor pszichológusok világa, és a most megjelent A család ereje című könyv. Szerintük a szülő-gyerek közötti kötődés legfőbb ellensége az úgynevezett kortárs-orientáció, vagyis az, hogy a gyerek előtt nagyobb tekintélye van a társaknak, mint a szülőknek. A kanadai fejlődéslélektan-kutató intézete szülőket és pedagógusokat nevel arra, hogyan találjanak vissza a gyerekeikhez. A szobafogság például a legrosszabb büntetés, nem csupán haszontalan, de hatalmas károkat okozhat a szülő-gyerek kapcsolatban – hirdetik, hiszen az ezzel járó elidegenedés még inkább a kortársak malmára hajtja a vizet.
De miért lenne baj, hogy a kamasz saját korosztályával tölti az időt?
A szerzők szerint nem lenne baj, ha közben nem változna meg a viselkedése és a viszonya a szüleihez. Az ajtócsapkodás a kezdet, de a flegmaság elfajulhat: a gyereket, ha kizárólag a barátai érdeklik, akkor ez rá fogja nyomni bélyegét a szülők lekezelésén túl a tanulmányaira, az egészségére, de szexualitására is. Ijesztő esetekkel riogatnak a szerzők, akik arra szeretnék rávezetni az olvasókat, hogy ne engedjék el a gyerekek kezét. És ez akár szó szerint is értendő: a kötődést a fizikai kapcsolaton is fenn kell tartani, amíg lehetséges: akkor is ölelni kell a csemetét, amikor az már teljesen elutasító a közeledésünkre.
De hogyan lehet megkülönböztetni a természetes kamaszodást attól, ha a gyerek személyisége torzul a kortárs-orientáció miatt? Neufeld szerint a kortárs-orientáció annyira elterjedt, hogy mára ez számít a normának. Attól viszont még nem természetes és nem egészséges. Szerinte egészen a második világháborúig a felnőtt-orientáció volt a normális, és a szülők, illetve a pedagógusok csak nemrégiben vesztették el a befolyásukat.
A gyerekek személyiségét a kortársak formálják, ennek negatív következményei pedig – főleg az USA-ban – egyre aggasztóbbak. A fiatalok érzéketlensége vezet a növekvő agresszióhoz, egymás kíméletlen szekálásához, de szélsőséges esetben a kortársak elutasítása akár a fiatalkori öngyilkosságok előidézője is lehet. A korai szexualitáshoz pedig a meztelenül egy golyóbis láncát nyalogató Miley Cyruson, azaz a túlszexualizált popkultúrán kívül hozzájárul az is, hogy a gyerekek azért kezdenek minél korábban szexelni, hogy megnőjenek a többiek szemében.
Sokkoló példákat tálal a pszichológus, akinek praxisában olyan 13 éves lány is előfordult, aki azért részesítette orális szexben egy osztálytársát, mert iskolatársai kényszerítették rá: "Azt mondták, így tudom bizonyítani, hogy a bandájukhoz tartozom". Mire a szülők észbe kaptak, a banda befogadta a lányt. A többiek véleménye kiüt minden mást a prioritási listáról. Apuci szeme fényéből így lesz anyaszomorító.
És akármilyen fájó, a felnőttek rontják el. Hiába nő a kétségbeesés, a sértettség is nő, sőt Neufeld szerint a szülők úgy érzik magukat, mint egy megcsalt szerelmes.
Mi volt a suliban? – Semmi
Faképnél hagy, nem ül le az asztalhoz, nem csinálja meg, amit kérnek tőle. Vonogatja a vállát, visszaszól, érezteti, hogy idegesíti a szülő. Közben bújja a telefonját, a laptopot, bezárkózik, felesel. Mi volt a suliban? Semmi? Mikor jössz haza? Majd.
Neufeld praxisában vannak olyan gyerekek, akik már 7 éves korban így viselkednek, és akkor még hol a pubertáskor?
A BBC még 2008-ban indított egy nevelési valóságshow-t, The World’s Strictest Parents (A világ legszigorúbb szülői) címmel, melyben kezelhetetlen kamaszokat küldenek el szigorú pótszülőkhöz 10 napra – később egy hétre –, hogy megregulázzák a viselkedési-, drog- és tanulási problémákkal küzdő gyerekeket, akikre sem a szülő, sem az iskola nem tud már hatással lenni. A formátum olyan sikeres lett, hogy számos országban átvették. A piercinges, felismerhetetlenségig sminkelt, kirívó öltözetű gyerekek megérkeznek egy teljesen idegen családhoz, ahol a kamerák követik a hétköznapokat. A pótszülők pedig szépen lassan, de a 10. nap végére biztosan betörik a lázadó tinédzsert. Hogyan? A szigor csak egy dolog, a lényeg, hogy minden esetben az erős családi köteléket tapasztalja meg a fiatal: ahol a napi rutinon, a munkamegosztáson túl a közösen eltöltött idő, közös családi programok segítségével integrálják vissza a gyereket a közösségbe, ahol minden esetben a felnőttek adják meg az irányokat.
Bámulatos az eredmény: mire a neveletlen gyerek megkapja a hét végére a levelet saját szüleitől, már minden esetben kezes bárány, aki záporozó könnyek között sírja vissza saját ősét, akire előtte még rácsapta az ajtót.
A könnyek pedig fontosak, a hiábavalóság átélése ugyanis az, amiről egyre korábban leszoknak a gyerekek: nem merik vállalni a megkönnyebbülést okozó könnyeket, mert ciki, iskolai közegben már főleg, de sokszor otthon is már csúfondárosan kinevetik. A fiúkat végképp. Neufeld rámutat: ha a gyerek nem tudja kisírni és elengedni a bánatát, frusztrált lesz.
Minél inkább kortárs-orientált valaki, annál inkább takargatnia kell sebezhetőségét. Az osztálytársak között nincs helye pityergésnek, aki gyengének mutatkozik, az áldozattá válik: kipécézik, kinevetik, megalázzák, a legdurvább esetekben bántalmazzák, vagy saját maga kezdi el magát bántani. Az érzelemmentesség a túléléshez elengedhetetlen, aki kúl, az kúl.
Miközben pedig érzelmileg lefagyasztják magukat a gyerekek, nagyon is érzékenyen érinti őket az, hogy mit gondolnak róluk a többiek. „A kortárs-orientált gyermekek rögeszmésen aggódnak, hogy ki kit szeret, ki kit kedvel jobban, ki kivel akar lenni.” A felületes, és játszmákkal teli kapcsolatokban pedig óhatatlanul sérülnek: és közben görcsösen el kell rejteniük bizonytalanságukat.
Egy ilyen helyzet még felnőtt fejjel is megterhelő: a gyereknek pedig az összes energiáját lefoglalja, minden más mellékessé válik, és főleg a szülők követelőzései válnak terhessé. Neufeld azt mondja, a szülők ezt a csatát mindenképp elvesztik, ha a hagyományos módszerekkel próbálják jobb belátásra bírni a gyereket: a tiltások, a fenyegetések, a büntetések ugyanis csak szítják a tüzet.
Hol szúrjuk el?
A kötődés, a törődés és a türelem – olyan követelmények, melyek természetesnek tűnnek, mégis épp ellenkező stratégiákat alkalmazunk, amikor a gyerek elkezd flegmázni. Pedig csupán azt a kötődési űrt kellene újra kitölteni, ami saját elengedő nevelési módszerünk során keletkezett. Azoknak adtuk át a gyeplőt, akiknek fogalmuk sincs, mi az irány. Vak vezet világtalant, aki csak időlegesen tudja kitölteni azt a bizonyos űrt. Ahogy a Facebook, és minden egyéb üres digitális intimitást kínáló platform is.
„Amikor tápanyagban szegény ételeket eszünk, egyre többet veszünk magunkhoz belőlük… ez jól illusztrálja a közösségi hálózatok történetét” – írja, és nem csupán a Facebook azonosítható a tápanyaghiányos élelemmel, hanem minden olyan kapcsolat, ami csak ideig-óráig tölti ki a kötődési űrt.
Neufeld amerikai példákat hoz, az iskolai lövöldözések, a bandázás, a növekvő kamaszkori öngyilkosságok gyökerét a kötődési űrben látja, a gyerekek érzéketlensége szerinte ijesztő méreteket ölt. A legutóbbi iskolai ámokfutó az USA-ban múlt héten öldökölt egy portlandi iskolában, egy 14 éves gyereket lőtt le, 2012-es húsz áldozatot követelő newtoni tragédia óta pedig ez volt a 74. iskolai lövöldözés. A könyv szerzői a Legyek Ura című művet látják megvalósulni: a gyerekek egymásra utaltsága, és irányító felnőtt nélküli létük szerintük óhatatlanul ilyen tragédiákhoz vezet. Az amerikai adatok tényleg megdöbbentőek: „New York City iskoláinak igazgatótanácsa 1993-ban hatezer erőszakos cselekményt jelentett be, szemben az 1961-ben jelzett egyetlen esettel. De a kétezres években tovább emelkedtek a számok, nemcsak az USA-ban, hanem Kanadában is: az utóbbi öt évben a kanadai fiatalok által elkövetett súlyos támadások az ötszörösére növekedtek, míg az Egyesült Államokban a hétszeresére.”
Magyar helyzet: egyre nehezebb hozzájuk férni
Szerencsére Magyarországon ilyen súlyú erőszak nem jellemző, de nem dőlhetünk hátra. Bár az éves szinten csaknem húszezer agresszív bűncselekményből hivatalosan mindössze 20-30 kötődik iskolákhoz, e területen a látencia továbbra is igen magas (az iskolák nem szeretik kiteregetni az ilyen eseteket). Egy 2011-es felmérés szerint a magyar gyermekek 70 százaléka – elkövetőként vagy sértettként – ugyanis már részese volt valamilyen iskolai erőszaknak.
Edényi László 19 éve tanít, a kőbányai Zrínyi Miklós Gimnáziumnak pedig 2002 óta az igazgatója. A hvg.hu kérdésére azt mondta, hogy ő nem vesz észre nagyfokú változást a diákok viselkedésében, az agresszió nem jellemzőbb most a gyerekekre, mint régen.
Az okostelefonok megjelenése hozott változást, de Edényi László nem tartja a kommunikációs eszközöket veszélyesebbnek, mint a kilencvenes években a mobiltelefonok véletlen belecsörgését az órákba. „Mi a tanárok engedélyéhez kötöttük a telefonhasználatot óra közben, szünetben pedig szabadon bekapcsolhatják a telefonjukat a diákok, és észrevehető, hogy a kütyük felvillanyozzák őket, az üzenetváltások, a csetelések pedig állandóan leköti a figyelmüket. Ezért osztályfőnöki órákon külön foglalkozunk a digitális kommunikáció veszélyeivel” – árulta el Edényi, aki szerint a diákok szekálásának is inkább csak a formája változott, mint a mennyisége. „Míg régen élő környezetben volt észrevehető, most inkább virtuálisan folyik.” De náluk igen ritka, és kirívó esetekről nem is tudott beszámolni az iskolaigazgató, szerinte a pedagógusok segítik a közösségépítést és a gyerekek helyes szocializációját.
A közömbösség Edényi szerint inkább a tanároktól indul ki, és pénzügyi nehézségekre, politikai döntésekre vezethető vissza, de még a fejlődést gátló környezetben is úgy látja, hogy akadnak olyan lelkes pedagógusok, akik képesek motiválni a gyerekeket és nem hagyják elkallódni őket.
Egy pécsi általános iskola igazgatója, aki majdnem harminc éve van a pályán, a szelektált gimnáziumi környezetben dolgozó pedagógusnál sötétebb képet lát a fiatalokról, de Neufeld agresszió-elméletével ő sem ért egyet. „Ez az Y-Z generáció. Magányosabbak, érdekorientáltabbak, jól kommunikálnak, de inkább telefonon, PC-n. Vannak bandák, de gyorsan alakulnak-bomlanak a csapatok. A frusztráció nagy, a bűnbakkereső tendenciák tapinthatóak” – tapasztalja Odrobina Zoltán. Azt ő is érzékeli, hogy nehezebb a diákokat lázba hozni, és sok a felszínes kapcsolat, de egy geochaching csapat megalakításával sikerült megtörnie a jeget, és tartósan le tudja kötni a közösségbe járó fiatalok figyelmét. „A gond az erőteljes akceleráció, azaz, hogy a mai 12 évesek biológiailag 6-8 évvel előrébb járnak, mint a 20-30 évvel korábbi 12 évesek. Sok a felnőttes gondolkodású gyerek, és szinte alig játszanak egymással. Nem rosszabbak, mások. És baromi nehéz utat találni hozzájuk.”
Programozás
Odrobina Zoltán egy kincskereső programmal hódította vissza a gyerekeket, Neufeld pedig ilyeneket és hasonlókat ajánl a szülőknek is: minél több közös programot kell szervezni, ragaszkodni a családi rutinokhoz, az asztal körül ülős eseményekhez, és akármilyen lehetetlennek is tűnik: korlátozni a kortársakkal együtt töltött időt, méghozzá észrevétlenül, indirekt módon, nehogy a csemetét elijesszük. „Eseményeket, alkalmakat, struktúrákat kell teremtenünk, amelyek elvégzik a dolgukat anélkül, hogy lelepleznék valódi céljainkat”, tehát a kortársakkal lógásra alternatív és versenyképes tevékenységeket kell találni.
De bármi legyen is az: kutyasétáltatás, strandolás, shoppingolás, kedvenc társasjáték, a közösön és a barátságos légkörön van a hangsúly. Hiába rendeljük minden este az asztalhoz a gyereket, ha csak kukán végigüli a vacsorát, alig várva, hogy letudja a főételt, és újra csetelhessen barátaival. Az sem tesz jót, ha ilyenkor a számonkérésre és a fegyelmezésre pazaroljuk az együtt töltött, értékes perceket, mert akkor még inkább el fog vágyakozni. „A szülőknek arra kell használniuk az étkezéseket, hogy barátságosan a gyermekeik személyes terébe kerüljenek.”
Idegenkedik attól, hogy udvaroljon és cselezve csalja tőrbe a gyereket? Akkor ne csodálkozzon, ha a gyereke is idegenkedik öntől. Ez az alapvetése a Neufeld-Máté szerzőpárosnak, mert arra is felhívják a figyelmet, hogy a gyerek elfordulásának okozója sokszor a saját gondjaival, stresszével elfoglalt szülő. A dühös, agresszív gyerek általában olyan figyelemhiányos állapotot jelez a maga „rosszcsont” módján, melynek eredete egy családi trauma lehet. Neufeld találkozott olyan gyerekkel, aki a nagymama halála óta kezelhetetlen, de sokszor előfordul, hogy a párkapcsolati problémáikat asztal alá söprő szülőpáros a ludas. A kérdés, hogy a „rossz” gyereken, és annak tűrhetetlen viselkedésén túl hajlandó-e a szülő szembenézni saját felelősségével?
A gyerek nem állat
A pszichológusok a könyvben konkrét élethelyzeteket és párbeszédeket is leírnak, a negyedik fejezetben pedig hét fegyelmezési módszert ajánlanak, amivel közelebb kerülhetünk a gyerekünkhöz úgy, hogy közben a zavaró viselkedést is kordában tartjuk. Ezek között szerepel a rosszalkodó csemete jószándékának előcsalogatása, ami lehet, hogy még nem vezet automatikusan jó viselkedéshez, de „kezdetnek megfelel”. Továbbá az impulzív gyermekekhez is ad tippeket: ahelyett, hogy azt szajkóznánk, hogy nőjjél már fel, kisfiam, inkább írjuk elő konkrétan, hogy milyen viselkedést várunk el az adott helyzetben, és hívjuk elő az utánzó ösztönöket.
A pszichológiában ismert azonnaliság elvével sem ért egyet a szerző, miszerint ha a gyerek viselkedésére nem reagálunk azonnal, a tanulás lehetősége elvész, tehát, a rossztevő gyerek, ha nem kap azonnal büntetést, akkor simán megússza. Neufeldék szerint ez azért butaság, mert eleve lenézi, és állatként kezeli a gyereket: „...az állatoknak nincs lelkiismeretük, ...és nem tudnak kommunikálni. Ha a gyermekeinkhez úgy állunk hozzá, mintha lelkiismeret nélküli lények lennének, az mély bizalmatlanságot árul el, és az emberi mivoltuk semmibevételét jelenti”.
Ennek épp ellenkezőjét kellene teljesítenünk szülőként: türelmesen törődni velük és szerető felnőttekkel körülvenni. De hát ez alap!
