hvg.hu: Hogy jut eszébe valakinek, hogy nekivágjon a Tiszának egy tutajon? Kalandvágy, beteljesületlen gyerekkori álom, kihívás?

Zakariás István: A víz szerelmese vagyok, kenutúrákat szerveztünk nyaranta, de sajnos szép lassan eltűnt a meghittség, a csillagos ég csendben bámulásának lehetősége. Azt még tudomásul vettem, hogy vadkempingezni már sehol nem lehet, az már egyre kevésbé tetszik, hogy egy szép augusztusi napon a Tisza erős hasonlóságot mutat a Nagykörút forgalmával. Az pedig már kifejezetten zavart, hogy az estéket az engedélyezett kikötőhelyen száz másik sátor társaságában, szabad WC-ért vívott küzdelmek közepette, üvöltő diszkózajban kellett töltenem. Valamit muszáj volt kitalálni.

hvg.hu: De miért épp a tutaj? Erről a szóról az ember egy sebtiben összetákolt valamire asszociál.

Z. I.: Olyan úszó alkalmatosságra volt szükségünk, ahol éjszakázni, főzni lehet, ahol másoktól függetlenül akár napokig is kényelmesen ellehetünk, amivel ott és akkor kötünk ki, ahol és amikor csak szeretnénk. A tutaj mindezen kritériumoknak tökéletesen megfelelt. Egy bohém barátommal megterveztük és megépítettük az első nyolcszemélyes tutajt, ami aztán több mint száz kilométert úszott. Teljesen jól működött, ott aludtunk a fedélzeten, bográcsban főzhettünk, deszka-födém volt a fejünk felett. Tökéletes. Az irányítás is könnyen ment kenulapátokkal. Reggel 6-tól este 10-ig folyamatosan mentünk és roppant mód élveztük.

Zakariás István

hvg.hu: Volt valami különösen kalandos történés a túrán?

Z. I.: Egy alkalommal áttértünk a folyó másik oldalán az ukrán partszakaszra és kikötöttünk. Itt a két határőrség között zajló purparlé folyományaként mindenünket lefoglalták és határsértőkként letartóztatva egy éjszakát a záhonyi kapitányságon töltöttünk. A "szabadulásunk" után a magyar határőrségnek átadták a dolgainkat, melyeket  a Tisza-part közelében felhalmoztak. A gyerekeket odavitték, minket pedig a tutajjal vontatni kezdtek a 10 km-re lévő helyszínre. Aztán gondoltak egyet és azt mondták, hogy ez így túl lassú, menjünk magunk, amiben csak az volt vicces, hogy a lapátjainktól kezdve mindenünk ott várt ránk, ahova épp tartottunk. Két, erdőből frissen vágott, 3 méteres "evezővel" vágtunk neki az irányításnak, és az épp lecsapó óriási viharban, kétórás, embert próbáló kemény munkával, bőrig ázva, egy szál gatyában érkeztünk meg.

Míg mi holtfáradtan nem akartunk mást, csak átöltözni, a gyerekek szomorú arccal elmondták, hogy nem lehet, mert mindenünket ellopták. Két turnusban akarták lehozni a partra a felhalmozott holmijainkat, egyet le is hoztak, aztán elmentek fagyizni és ez idő alatt valaki ellopta a többit. Abban a kupacban maradt minden, ami különösen fontos: ruhák, edények, szerszámok. Még egy üveg pálinkát sem hagytak, ami segített volna feldolgozni a történteket. Úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább azzal, amink van, de visszafordultunk még egyszer szétnézni, hátha találunk valami nyomot. Már épp feladtuk, mikor észrevettük a gátőrt, aki egy kerítésre támaszkodva nézelődött. Az egyetlen szemtanút sikerült megtalálni, aki nemcsak látta kik voltak, de ismerte is a szarkáinkat, azt is elárulta, merre találjuk őket.

Két rendőrautóval az adott címre mentünk, és tényleg ott volt mindenünk. Nem volt apelláta, szedtük össze a dolgainkat a fészerből, a konyhából, már mindent otthonosan használtak, éppen a tányérjainkból ettek, mikor megleptük őket. Tulajdonképpen minden meglett, de hogy ne legyen olyan egyszerű a megoldás, hála a bürokráciának, mindezt csak hónapok múltán, az eljárás megszüntettével kaptuk vissza.

hvg.hu: Visszatérve magához a tutajhoz, mi lett vele a túra végén?

Z. I.: Dolgavégeztével kikötöttük egy vitorláskikötőben, aztán a barátommal szeptemberben visszamentünk, és ez volt az igazi varázslat. Az augusztusi embertömeg helyett csak ketten voltunk, a kajakosok, kenusok, túrázók, sőt a pecások nagyrésze is eltűnt, a tutajt pedig pont úgy találtuk, ahogy hagytuk. Két fantasztikus nap következett, mikor a máskor zsúfolt vízen most egyedül hajóztunk. Egyszer mindenkinek meg kellene tapasztalni azt a már-már valószerűtlen nagy csendet és nyugalmat, melyet valóban csak itt, a "hivatalos" üdülési időszak végeztével érezhet az ember. Aztán végül útjára eresztettük a tutajt, de ekkor már mindkettőnk fejében visszavonhatatlanul kikristályosodott a gondolat, hogy ennek itt nem lehet vége.

hvg.hu: Újabb álmát is saját kezeivel valósította meg?

Z. I.: Mérnökember lévén elkészítettem az új terveket, majd a barátom kertjében építettük, teszteltük a nagy tutajt. A négy, külön-külön is irányítható, összeszerelten 36 négyzetméteres építményt csaknem teljesen ponyvatető fedte, a közepére egy hatalmas asztalt lehetett állítani, amit tizenhatan ülhettek körül úgy, hogy közben a lábukat a vízben lóbázhatták. Horgonyok, mentőmellények, alumínium szerelvények, észvesztően jól nézett ki. Úgy terveztük, hogy a későbbiekben majd ki is adjuk különféle vízitúrákra és már az első túra előtt másik kettő le volt kötve. Pünkösdfürdőn 40 fővel a fedélzetén egy óriási buli keretében debütált a tutaj. Remekül bírta a terhelést.

Zakariás István

hvg.hu: Hogyan indult az első túra?

Z. I.: A Tisza ukrán határ közeli szakaszán egy nap alatt összeszereltük a tutajt, de óriási vihar kerekedett, amely másnapra egyre erősebb széllel is társult, ezért nem indultunk neki. A fedélzeten töltött második éjszaka közepén egyszer csak az egyik tutajostársam megkocogtatta a sátram azzal a hírrel, hogy megyünk. Szürreális élmény volt, mert ahogy felugrottam és kinéztem, láttam, hogy nem egyszerűen haladunk, hanem egyenesen száguldunk.

Azon az éjszakán a Tisza vízszintje két métert emelkedett, a három horgonyból először kettőt, aztán végül a harmadikat is feltépte. A tutaj szinte irányíthatatlanul, elementáris erővel száguldott a part közvetlen közelében a koromsötét éjszakában, rajta tíz, javarészt sátrakban alvó emberrel. Reménytelen volt megállítani a viharzó 4 tonnás monstrumot.

Az elárasztott parton egyszer csak recsegés-ropogás közepette egy fának ütköztünk. Egy oszlop eltört, a tutaj eleje megsérült, de a sátrak lebontása után újra irányíthatóvá vált a szerkezet. Már pitymallott, akár ki is köthettünk volna, csak nem volt hova, hiszen minden alkalmas hely víz alatt állt. Hajnali 5 körül felhívtuk a katasztrófavédelmet, vázoltuk a helyzetünket, és segítséget kértünk. Fél 8 körül megjelent egy motorcsónakban két szerv, s miután nem tudták megoldani az egyébként magától is jól irányítható tutaj vontatását, úgy döntöttek, hogy kimentik a nőket és gyerekeket, aztán visszajöttek értünk, és a vontatás problémáját új oldalról megközelítve – az egyik rendőr a hátán átvetett kötelet a tutajhoz kötve, a motorcsónakban ülve húzta a hajót –, eljutottunk egy helyre, ahol végre horgonyt vethettünk. Minden vonatkozásban abszurd helyzet volt.

Mikor aztán lecövekeltünk, a rendőr felvett egy jegyzőkönyvet, miszerint nem történt sérülés, nem történt mulasztás, minden rendben, csak ne menjünk tovább.

Viszont a partra szállás után az első személy, akivel találkoztunk, a királyi tévé riportere volt, majd az RTL Klub, illetve a Tv2 riportere. A kikerülő anyagok igyekeztek a lehető legnagyobb “csaknem tragédiát” kihozni az esetből, aminek az lett a következménye, hogy pár óra múlva ugyanaz a rendőr, akivel korábban befejezettnek tekintettük az eljárást, már mint gyanúsítottal tárgyalt velem. Végül egy hosszú jogi procedúra végén pénzbírságot kaptam veszélyeztetésért.

hvg.hu: Nem tudom elképzelni, hogy mindez a kedvét szegte volna. Mikor jelentkezik a következő konstrukcióval?

Z. I.: Semmi nem változott a vizeken, továbbra is magunknak kell megteremteni a békés pihenés színterét. Tanultunk a hibákból, harmadjára hibátlan konstrukció születik majd. A tervek már kirajzolódtak a fejemben, ez a szezon most kimarad, de jövőre ismét tutajozunk!

hvg.hu: Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át is véghez viszi? Mit szól mindehhez a családja?

Z. I.: Kicsit szkeptikusak. Mikor elmondom, milyen új ötletem van, először arra kérnek, üljek le és próbáljam elfelejteni. De közben tudják jól, hogy lehetetlen, hiszen innentől kezdve ez számomra már feladat.