"Összetört öregasszony vonszolja magát a tér felé lábának megmaradt csonkjain. Ujjai mind egy szálig leestek már. Egy másik nő vállába kapaszkodva araszol felénk. Vak lehet, szeme fénytelen, mindkét szemhéja leszáradt... Élő halott, elevenen rohad szét a teste, iszonyatos kínok között." A részletes leírás Vujity Tvrtko Tizenkét pokoli történet című könyvéből való, amely a tv2 számára készült riportfilm alapján íródott a romániai leprakolóniáról.

A lepratelep egyik lakója. Megpecsételt sors

Andrei Pungovschi/esquire.ro

A magyarországi tévénéző először a tv2 riportfilmjéből láthatta igen közelről a Duna-delta közelében még ma is működő lepratelepet. A betegeknek otthont adó falu, Tichileşti sokáig a román Egészségügyi Minisztérium szigorúan őrzött objektuma volt, mára eltűntek az őrök, bárki szabadon jöhet-mehet – számolt be egy korábbi cikkében az Adevarul bukaresti napilap. Románia szégyenéről – a kommunista vezetés ekként kezelte az ügyet – nem tudhatott a világ. Az egykori román kormánynak még arra is volt gondja, hogy erdőt telepítsen a falu köré, hogy illetéketelenek ne találjanak rá a leprások kórházára. Aki megbetegedett, azt ide deportálták, a kórlapjára pedig ráfirkantottak valamilyen általános betegséget. Az a néhány orvos is, aki tudott a telepről, mélyen hallgatott róla. 

"A hetvenes években vendégmunkások érkeztek Brăilaból. Néhányuknak hiányzott egy-egy ujja. Másoknak kocsonyásodni kezdett az arca, száradni a szemhéja. Jeleztem, hogy mire gyanakszom. Még aznap megjelentek nálam. Elvitték a papírokat, a szövetmintákat. Másnap a munkásokat is. Soha többé nem hallottam róluk" – mesél a ripotfilmben megszólaltatott Péter Mihály marosvásárhelyi professzor.

Térképrészlet. Lepratelep a Duna-deltánál

A közösségnek a riport idején 28 lakója volt, az azóta eltelt néhány évben tovább fogyott a telep, ma már  kéttucatnyi, jellemzően 60-70 évnél idősebb ápolt lakja. Mivel új betegek – az utolsó leprás esetet 1981-ben regisztrálták a román hatóságok – már nem érkeznek, halálukkal a telep megszűnik és idősek menhelye lesz belőle. (A falu egyetlen orvosának elmondása szerint korábban voltak vagy kétszázan is.) Az átalakulás már elkezdődött: nemrégiben megkezdték az otthon új részének építését, ahol már nem leprás idősek élnek majd.

Az utolsó európai leprás közösség kihalása, illetve bezárása jól jelzi a trendet: a középkorban rettegett betegség mára világszerte visszaszorulóban van, és néhány ország kivételével szinte teljesen eltűnt (lásd keretes írásunkat). A 20. században a higiénés viszonyok ugrásszerű javulása, majd a negyvenes években egy, a betegséget gyógyító szer felfedezése volt az első komoly fegyver a rettegett kórral szemben, a jelenleg végsőnek tűnő csapást pedig a nyolcvanas években egy három antibiotikumból álló gyógyszer kifejlesztése adta meg, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1995 óta ingyenesen biztosít minden fertőzött beteg számára.

Csak tartós kontaktussal fertőzött

A kutatók körében nincs konszenzus a kór pontos eredetéről, a párizsi Pasteur Intézet néhány évvel ezelőtti kutatása azonban amellett tör lándzsát, hogy Kelet-Afrikából terjedt el, Európába pedig a keresztes háborúk idején jutott el.

A lepra kórokozóját a 19. század végén felismerő tudós után Hansen-kórnak nevezett betegséget baktériumfertőzés okozza, s elsősorban cseppfertőzés útján terjed. Fontos jellemzője, hogy nem fertőz agresszívan, átadásához mindenképpen tartós kontaktus szükséges. Tünetei típustól függően változhatnak: jellemzőek lehetnek a bőrben, nyálkahártyákon, zsigerekben képződő daganatos sejtszaporulatok, illetve előfordulhat a bőr foltos elszíneződése, érzéketlenné válása, perifériás idegrendszeri bénulások, szövetelhalások, valamint a végtagok és az arc megcsonkulása – utóbbi típus produkálja a lepra köztudatban élő tipikus tüneteit. Hosszú, akár több évtizedes lappangási idő jellemzi a betegséget, emellett sajátosságai közé tartozik az is, hogy a páciensek hosszú ideig élhetnek együtt a fertőzéssel és a tünetekkel – a tichilesti-i leprás közösséget is éppen ezért alkothatják akár több évtizede bent élő páciensek.

A Bibliától Hollywoodig

A betegség rengeteg történetben köszön vissza, a legrégebbi forrásoktól kezdődően. Máté evangéliumában Jézus nem restell megérinteni egy gyógyításért könyörgő, az emberek többsége által undorral megvetett leprást, és ókori görög és római szerzők is gyakran említik az "elephantiasis"-t. Külön szakirodalmat lehet összeállítani a történelem során felmerülő különböző kezelési módszerekről: a római Plinius arról ír, hogy a leprás betegre kígyókat kell ereszteni, és meghökkentő módon még közel kétezer évvel később, a 19. század végén is próbálkoztak kobrák mérgével, gyógyítás címszó alatt. Voltak, akik kígyók helyett skorpiókat vagy békákat vetettek be, nem is olyan régen, mintegy száz évvel ezelőtt pedig előfordult méhcsípéssel történő kúra is. Több időben és helyen felbukkan az emberi vagy állati eredetű vér, mint gyógyír: a különböző elméletek szerint belsőleg használva, magyarul elfogyasztva, vagy fürdő formájában járult hozzá a lepra kezeléséhez.

Részlet a Ben Hurból. Csodás gyógyulás

YouTube.com

Bár nem "főszereplőként", de az elmúlt évtizedekben a filmes popkultúra is bemutatott leprával fertőzött karaktereket. A Ben Hurban Charlton Heston figurájának kell szembesülnie azzal, hogy anyja és húga elkapja a betegséget, Mel Gibson ma már szintén klasszikus Rettenthetetlenjében pedig Robert the Bruce, a skót trón várományosa apjának arcát csúfítják el a film előrehaladtával egyre rondább tünetek. Érdekes a talán szándékosan az Újtestamentum fent említett mozzanatára rezonáló jelenet a Che Guevara: A motoros naplója című filmben. A Gael Garcia Bernal által alakított fiatal Ernesto Guevara dél-amerikai utazásai közben találkozik és fog kezet egy leprás öregemberrel: a későbbi forradalmár, az orvostanhallgató Che tudhatta, hogy a baktérium csak tartós érintkezéssel fertőz, így nyugodt szívvel tehette meg a krisztusi gesztust, azaz érinthette meg a betegség árnyékában élő, világból kivetett emberi lényt.