Az utóbbi évek kormányai szisztematikus erőfeszítéseket tesznek a...
Az utóbbi évek kormányai szisztematikus erőfeszítéseket tesznek a látogatók érdeklődésének felkeltésére, vagyis az India-imázs intézményes kialakítására és fényezésére. Az idegenforgalmi szlogen 2006-ban: „Incredible India”, ez ötlik a szemünkbe mindenütt, ahol Indiával találkozunk. Része ez az 1991-ben kezdődött nagy liberális nyitásnak, amit jórészt a nemzetközi hitelezési feltételek változása idézett elő. Ebből adódóan a turizmus fejlesztése a nemzetközi fizetési mérleg szalonképessé tételét szolgálja.
Indiának ma országmarketingje van. A turizmus fejlesztésén fáradozó NTC (National Tourist Development) egy új, kiszélesedett vonzerejű és egy, a történelem ablakán már kidobott, imaginárius India felé tereli az érdeklődést, a beutazót lázba hozó filmsorozatokat rendel, és válogatott célzatos képekkel tölti meg az utazási irodák prospektusait. A valószínűtlenül gazdag és sok tekintetben megőrződött kulturális (elsősorban építészeti) örökséget a nagyvilág a legutóbbi időkig egyáltalán nem ismerte. A turizmus világszerte hasonló módon tematizálódik, vidékenként és országonként egy vagy kis számú „látnivalóra” koncentrál. Ez az egyetlen országba szervezett Indiának, a világ egyik legnagyobb és egyben történelmileg legdiverzifikáltabb országának mindenki másnál hátrányosabb.
Az 1947-ben ötszáz mahárádzsa állam és független terület egyesülésével létrejött mamut felé terelődő érdeklődés ugyanis automatikusan néhány központi fekvésű és különösen híres kulturális ikonra koncentrál. Ezek az elmúlt évtizedekben a Tádzs Mahal, Delhi (a Kutub Minar, Lal Qila/Red Fort és a Humájún-síremlék hármasa), Rádzsasztán egyes kiemelt pontjai (Dzsáipur, Havá Mahal), Mumbai központja és a váránaszí (benáreszi) ghátok, a hindu rituáléban máig egyetemes üdvözülést ígérő Gangá-parti bemerülés helyszínei. Ezzel szemben a világörökség részeként 27 helyet, ebből 19 archeológiai műemlékegyüttest tartanak számon.
Az indiai idegenforgalom kiszolgálására még Indira Gandhi idejében lett általános az állami vállalatok jelenléte. A turisták szállítását, szállását és irányítását is az TDC (Tourist Development Company) végezte. Az idegenforgalomban szerepet játszó valamennyi szövetségi államban hoztak létre ilyet. A másik turisztikai szuperhatalom az ASI (Archeological Survey of India). A minden bizonnyal a világ legtöbb és legértékesebb műemlékegyüttesét egy fedél alatt felügyelő óriás irányítása alá 3667 műemlékegyüttes tartozik. Minden helyszín akkor válik látogatottá, ha sor került a rendezésére. Ez legtöbbször az addig ott lakók, nyomorgók kilakoltatásával kezdődik, és általában parkosítással, állagmegóvással, újabban ledőlt épületek felállításával jár. A külföldi látogató számára ez a két szervezet teszi láthatóvá Indiát. Ahol valamit felkarolnak, hozzáférhetővé tesznek, oda a helyi TDC középosztálybeli vendégek számára elérhető szálláshelyeket épít, buszjáratokat indít, és marketingtevékenységbe kezd.
Mivel a mahárádzsák az 1947-es és 1976-os törvényeknek megfelelően korábbi korlátlan tulajdonuknak csak töredékével rendelkeznek, India épített múltját gyakorlatilag az Archeological Survey őrzi. Hatalmas felelősségi köréhez mérten évtizedeken át korlátozott erőforrásaiból csak egyes emlékek ápolására, felújítására, és csak a jelesebbek vagy frekventált helyen (nagyvárosi körzetben) levők őrzésére futotta. „Incredible India” megőrződött templomai, barlangtemplomai, kiürült városai és palotái elhagyott, nehezen megközelíthető helyeken találhatók. Tucatjával vagy talán százával találhatók itt Angkorok és Machu Picchuk. Egyeseket a nemzeti egységet hangsúlyozó törekvés, másokat a könnyű idegenforgalmi tematizálhatóság állít előtérbe. Az előbbi klasszikus példája a Tádzs Mahal, a mughal legendák legnépszerűbbje, a Khadzsuráhó (Khadjuraho), a dzsungel mélyén csodával határos módon minden muszlim ikonoklaszta rombolást túlélt templomváros, amely egyetemes hírre jutását a feltevések szerint tantrikus filozófiai fogódzókként az épületeket borító, buja testeket és szerelmi jeleneteket bőséggel ábrázoló domborműveinek köszönheti.
A Tádzs Mahal kissé szélesebb perspektívából csak egyike a nagyszámú mughal és megszámlálhatatlan muszlim síremléknek, mégis az indiai állam ma már alig képes kezelni azt a látogatóáradatot, amelyet az érdeklődés jórészt mesterséges koncentrálásával saját szervei szabadítottak el.
Khadzsuráhót még az 1980-as években kapták fel, akkor létrejött szállodasorát részben az uttar pradésbeli TDC, részben más szállodaláncok működtetik, látogatottságát pedig az akkor megnyitott repülőterének köszönheti. Ugyanakkor nagyszámú más műemlékegyüttes ma még őrizetlen, vagy mostanában teremtődnek meg az óriási területen elszórt emlékek őrzésének feltételei – ilyen például Málvá (mai nevén Mándu), Bundelkhand (ma Orcsha) vagy Daulatábád. Mindhárom együttes váratlanul tiszta, múltba repítő légkört lehel, ma még nehezen hozzáférhető, kanyargós közúton elérhető helyen. Míg Mándu bedobása a turisztikai bizniszbe közelinek ígérkezik, Bundelkhand a keselyűk tanyájaként néptelenül omladozik a folyó szigetén szétszórt óriási sziklatömbök között.
India korlátozott részvételét mutatják a Világörökség Egyezményben való részvételének arányai is. Noha száz és száz műemlékegyüttes tarthat igényt egyetemes érdeklődésre, jelenleg csak húsz épített emlék található a világlistán. India globális nyitását ezen a listán is lemérhetjük. Jól mutatja ezt a felkerült értékek száma (melynek alapján India csak a huszadik az országok között) és az évente a listára kerülő értékek dinamikája is (kettő–négy évente). Indiából a külföldi még lelkes utazóként is csak a Nyugathoz idomuló felszínt: a majom lenyírt bundáját ismerheti meg. A csupasz bőr alatt már a kulturálisan elfogadhatatlan világ: a szenny, a szegénység, a zaklatás, a reménytelenül elégtelen ellátás és szolgáltatások világa kezdődik. Nagymértékben ez magyarázza, hogy India viszonylag kis arányban részesedik a világturizmusból.
http://hvg.hu/hvgkonyvek/20071212_india.aspx