Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Mivel műtöttek ezer évvel ezelőtt?
Már a régi görögök és a rómaiak is használtak a maiakhoz kísértetiesen hasonló orvosi eszközöket. Az olló, a csipesz, a fogóműszer, a szonda, a varrótű, sőt a csontfűrész formája nem sokat változott az eltelt évezredek alatt. A Doktor Plusz cikke ebbe a titokzatos világba kalauzol el.
© Doktor Plusz |
Az eszköz fontos követelménye a célszerűség. A mai eszközök végtelenül egyszerűek és célszerűek. Érdekes, hogy a legegyszerűbb eszközöket az ókorban használták, később bonyolódtak, „szépültek”, formatervezetté váltak, s mára megint egyszerűsödtek.
© Doktor Plusz |
A legrégebbi magyarországi útleírások egyike Jakob Toll (Jacobus Tollius) tollából származik a XVII. század végéről. Érdekessége, hogy a magyarországi városképeket tehetséges németalföldi festőművész készítette. Ebben a könyvben sebészeti műszereket ábrázoló rézmetszet is található.
Az eszköz régen az orvos ujjainak nemcsak rabszolgája, hanem munkatársa is volt. Abban az értelemben is, hogy a sebészt gyakran egész pályafutása alatt elkísérte, részben drágasága, részben kiváló megmunkálása miatt. A régiek megbecsülték műszereiket, nevüket sokszor meg is őrizte az általuk kigondolt, sokszor műgonddal kiötlött, dédelgetett eszköz: Kocher, Lumnitzer, Péan.
Kisded sebészi eszköztár
Az orvosi eszköztárak – a folyamatosan megjelenő kézirat- és könyvillusztrációk révén – a középkortól kezdve jól rekonstruálhatók. Hazánkban az első, Kisded sebészi eszköztár címen Bugát Pál és Flór Ferenc fordítói tollából csak 1837-ben jelent meg. Az első műszergyártók a reformkorban jelentkeztek Pest-Budán, Dreher Ignác és Fischer György személyében.
A használt orvosi eszközt megbecsülték, nem „egyszer használatosak” voltak. A régi kor emberének fontos volt a tetszetős kivitel. Sokszor szép, de mindenképp tartós fa- vagy papírdobozt, később vászonból, bőrből vagy éppen acélból készített tokot az eszköznek. Fontos volt a tárgy esztétikuma, úgy tűnik, kissé fontosabb, mint manapság. Néha kifejezetten a titok árnya lengte körül a műszereket, családon belül szállt nemzedékről nemzedékre például a fogós műtét műszere, akár több változatban is. A titkolózásra – a tulajdonos szerint – azért volt szükség, mert az eszköz használata nagy gyakorlatot és finom, de határozott kezet igényelt. Valójában inkább szakmai féltékenység és üzleti megfontolások játszhattak szerepet a titkolózásban. Az emberi gyengeségek miatt persze e titkok nem maradhattak rejtve túl sokáig, és kétszáz év elmúltával, a XX. században már minden kórházban alkalmazták a fogót, bár addigra a vákuumos módszer az esetek többségében feleslegessé tette használatát…
Évszázadokon át fennmaradt és sokat emlegetett, néhol népi gyógyászati eszköz a szülőszék. Már a legnevesebb ősrégi német bábakönyvben is találkozhatunk vele (Rosengarten), illetve ábrázolásával: az 1513-ban megjelent könyv bemutatja a szépen, reneszánsz divat szerint felöltözött bábát, amint a szülőszéken ülő anyából a szoknya diszkrét felhajtásával, mintegy szoknyája alá nyúlva vezeti a szülést. A szülőszék ugyan széles körben sosem terjedt el, de évszázadokon át újra meg újra megjelenik a szakkönyvekben. Ez az eszköz a hazai szülészeti irodalomban jóval később bukkan fel illusztrációként lugosi Fodor András Szülést segítő tudomány és mesterség című, 1817-ben megjelent munkájában. Olyan részletekbe menően írja le megépítését és minden pici részletét, hogy a ma embere is könnyűszerrel rekonstruálni tudná.
© Doktor Plusz |
Régi sebészeink kevéssé ismerték a varrás módszerét, a korábbi munkák a XVIII. század végéig nem is említik. Ekkor viszont Rácz Sámuel pesti professzor már a sebészek számára tankönyvül szolgáló első magyar nyelvű munkájában említi a drótvarratot is. A következő évszázad főbb varróanyaga a selyem, de már viszonylag korán felismerték a catgutot, sőt annak krómsavas változatát is. Emellett csak kuriózumként érdemel említést az ökörérfalból, lószőrrel vagy bálnaszilával készült varrat.
A varrathoz fonal, tű, a későbbiekben tűfogó volt szükséges. A varrótű érdekes históriájából csak egy kuriózumot említek: különleges fajtája volt a karlsbadi (gombos) tű, mely igen szellemes és hazánkban sokáig divatos varrásmódot tett lehetővé. A sebeknek ezt a fajta egyesítését már a Bugát Pál fordításában megjelent első magyar sebészeti műtéttani tankönyv is bemutatja: a lándzsavégű, gombban végződő tűféleséget, melyet az egyesítendő sebszéleken átszúrva – a hajózásban gyakori nyolcas hurkok sorozatával – rögzítettek, esetleg sorozatban alkalmazva ezt a technikát. Könnyen el lehetett távolítani, mivel varrófonál nem jutott a sebbe. A kivétel mindössze annyiból állt, hogy a tű végét kihúzva, a fonal egyszerűen lehullott.
A régi magyar műszerkatalógusok a tűfogót tűtartónak nevezték. A német Nadelhalter kifejezés teszi érthetővé e régi elnevezés okát. A legrégebbi konstrukciók zárszerkezet hiányában valóban nem fogták be a tűt, melyet így a sebész csak tartott vele. Ilyen volt Langenbeck és Diffenbach korai tűtartója. Roux bonyolult tűfogójában egy csavarszerkezet rögzítette a varrótűt, de csak egy szára lévén, meglehetősen célszerűtlen eszköz volt. Hamarosan felismerték a zárszerkezet jelentőségét. Rainer kezdetben külső zárat alkalmazott, de ennek zárása, nyitása külön mozdulatot igényelt, ezért további módosításokra került sor. A zár alulra került, ám az így készült Weber-féle tűfogó még mindig nehézkesnek bizonyult. Keleti műszerkatalógusa már nyolcféle ilyen eszközt említ, 1900-ban Garay csúcsminőségű orvosi műszereket, segédeszközöket taglaló katalógusa pedig húsz különféle eszközt. Köztük van már a Mathieu-féle is, amely napjainkig megfelelő zármegoldást kínál.
A sebészet korszerűsödéséhez a narkózis bevezetésén át jutunk. Meglepően gyorsan reagálunk az új felfedezésre, rövid hónapokkal az „ether day” után már nálunk is megjelenik az altatás, és nemcsak a közismert Balassa János, hanem az orvosi diploma nélkül tevékenykedő sebészmesterek némelyike is hamar felismeri és alkalmazza műhelyében az éternarkózist.
© Doktor Plusz |
Dr. Back Frigyes
Doktor Plusz/2006/5.
