A globalizációval általánossá vált a profitelvű, csak a vállalati költségeket figyelembe vevő termelés. Nem a társadalom rendelkezésére álló erőforrásokkal (így a teljes munkaidőalappal) gazdálkodnak, csak azok egy részével. A vállalat számára felesleges erőforrások kilökődnek a társadalom „holt vizébe”, a pazarlás soha nem látott arzenálját hozva létre.
 
Ennek magjában a munkaerőpiacról kiszorulók (az ipari-szolgáltatási tartaléksereg) növekvő tábora áll, nyomában az elszegényedés új és mélyülő régi formáival. A munkanélkülieken belül nő a tartós munkanélküliek aránya, a fejlett országokban is megjelent „dolgozó szegények” rétege, a jövedelmi különbségek nőnek. A társadalompolitika alárendelődött a vállalati versenyképességnek, a fukuyamai világkép megkérdőjelezte a jóléti államot, a fejlett világ munkavállalóival is megismertetve a gazdasági bizonytalanságot, amely egyébként minden négy Föld-lakó közül háromnak osztályrésze. A túlórák, a munka intenzitásának növekedése, a stressz sok és egyre több millió ember számára a mindennapok realitásává vált, de sokan szenvednek attól is, hogy messze tudásszintjük alatt foglalkoztatják őket.

A gazdasági biztonság csökkenése megszülte a globalizáció jelenlegi formájával szembeni társadalmi ellenállást. A progresszív mozgalmakra ráakaszkodtak a provokatív szerveződések, és felhajtóerejüket kihasználják a globalizációt nacionalista alapon ellenző erők is. A helyzet, az elpiacosított, és így a tömegeket a leegyszerűsített válaszokra kondicionáló kultúra és oktatás hathatós támogatásával a szélsőjobboldali eszmék erősödésének kedvez.

Az egész mai világgazdaság (-társadalom) puskaporos hordón ül. Ha egy társadalmi rendszerrel szembeni elégedetlenség a rendszeren belül nem oldható fel, akkor szükségképpen az elnyomás növekedéséhez vezet. Ennek tömegbázisát képesek megteremteni a fasizmust idéző eszmék, melyek terjedése egész Európában, de különösen annak félperifériáin és az USA külpolitikájában állami szinten is tapasztalható.

A munkavállalók növekvő kiszolgáltatottsága növeli a társadalomellenes eszmék iránti fogékonyságukat. A „szocialista” múltat szinte minden mértékadó politikai irányzat elítéli, ezért a tömegeknek a fennálló elleni lázadása nem kifelé vezet a kapitalizmusból, hanem visszafelé: jobbik esetben a jóléti állam (hiábavaló) követelése felé, rosszabb, és egyre gyakoribb esetekben azonban még visszább, a kapitalizmus legsötétebb, a feudális bornírtságot is eszközül használó 20. század közepi korszakába. Végső soron, bár akaratlanul, ez utóbbit támogatja a romantikus és türelmetlen anarchizmus is, amelyre különösen a fiatalság, annak egyre csökkenő arányú baloldali kisebbsége hajlamos.

A veszélyt csak a tömegek jólétére (gazdasági biztonságára) fordított figyelem radikális növelésével lehet elhárítani. Ennek kulcsa a foglalkoztatási helyzet, ezen belül a jövedelembiztonság és a munkavállalói érdekképviselet. A magyar kormányzatnak minden erejével azon kell lennie, hogy a legszegényebbek terheit enyhítse, a terhek viselését még elbírók elégedetlensége pedig ne a kirekesztő, antidemokratikus, fasiszta eszmerendszer felé orientálódjon. Ezt kell szolgálja külpolitikai stratégiánk is, amibe semmiképpen sem fér bele, hogy bármely, hazánkkal jó kapcsolatokra törekvő országot vezető politikusaink valamely lépése diplomáciai kapcsolatunk szintjének leszállítására kényszerítse.