Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Pintér Béla új előadásával, az Idegen testtel folytatja végletesen kiábrándult, a legaktuálisabb közéleti odaszúrásoktól sem ódzkodó „sorozatát”: ezúttal a jobboldali, úgynevezett nemzeti-konzervatív oldal képmutatását és az LMBTQ-közösséget vizsgálja, egész máshogy, mint amit ez után a mondat után bárki várna tőle. Kritika.
Hogy kifordítva minden ember egyformán rózsaszín, azt mind tudjuk, de Pintér Béla új előadása, az Idegen test hozzáteszi: belül mindenki egyformán rohad.
Az Idegen test épp ugyanannyira állít hízelgő, megnyugtató és kellemes dolgokat általában az emberekről és konkrétan a magyar politikai elitről, mint előző két előadása, az Az imádkozó és a Réka és az oltatlanok: semennyire. Kőkemény ítélet ez is a rohadó morálról, a képmutatásról, a hazugságokkal felfújt légvárakról és az önérdek uralmáról mindenek felett, és ahogy azt már Pintér Bélától megszoktuk, ezúttal sem csak a sokszor név szerint emlegetett NER-tagok, de a liberálisok is megkapják a maguk lesújtó pillantásait. Az Idegen test két órányi lesújtó pillantás, égető tekintet, ami elől nem tudunk félrenézni Pintér huszonhat éve hatásos fegyvere, a humor miatt.
„Eredetileg a Mások munkacímet adtam készülő darabomnak, bízva abban, hogy az előadás után így sóhajt majd fel a néző: »Lám, ők sem mások!«” – írja a színlapon Pintér Béla, ami egyrészt szinte a művész ars poeticájának is beillik, másrészt utal a mostani előadás primer témájára, az LMBTQ-közösség mindennapjaira is a huszonegyedik századi Magyarországon. Azon a Magyarországon, ahol a NER nemcsak politikailag, de gazdaságilag is úgy bebetonozta magát az elmúlt másfél évtizedben, hogy „jöhet bármilyen kormányváltás, ez már akkor se fog változni” – jelenti is ki az egyik szereplő, aki a Miniszterelnöki Kabinetiroda Tanácsadó Testületének megbízott igazgatóhelyettesét játssza. Mert Pintér, ahogy például a Marshall Fifty-Sixben is, most sem az elit tetejéről beszél, a nagykutyákról, hanem azokról a talán szánandó, de még inkább megvetendő haszonélvezőkről, akiknek annyira távolról kapcsolódnak a parlamenthez, hogy már semmi igazán komoly hatalmuk nincsen, a való életükben nem is kell, hogy azonosuljanak a kormány jelszavaival. Hogyan is azonosulhatnának, ha egyszer ők maguk is melegek vagy transzneműek – csak feltételek és erkölcsök nélkül azt kell mondaniuk, hogy így tesznek, már ez is elég az anyagi gazdagsághoz.
Az anyagihoz, de a lelkihez semmiképp sem: tulajdonképpen (megint) ezt bizonygatja az Idegen test. Azt bizonygatja, amit már Shakespeare is, például a III. Richárddal: hogy az ilyesfajta megalkuvások, mint féreg az almát, törvényszerűen rohasztják a lelket. De Pintér továbbmegy: ebben az előadásban a „Lám, ők sem mások!” korántsem az az elfogadó, befogadó felkiáltás, aminek ez a mondat normálisan hangzana, inkább az ellentéte. Lám, lehetsz te a társadalomból kivetni próbált, üldözött közösség tagja is, még ez sem ad elég empátiát ahhoz, hogy ne viselkedj morális hullaként: nem csak a fideszes megbízott igazgatóhelyettes képes pillanatok alatt feláldozni bárkit a saját érdekeiért, de a gyerekvállalásért hihetetlen erőfeszítésekre hajlandó, a saját egyenlőségét gesztenyeként a föld alól is kikaparó transznemű férfi is.
Aki sokat él a gyűlölködés tüzében, annak végül csak korom marad a lelke helyén,
sugallja az előadás. Az újabb kori Pintér Béla-daraboknak hol nagyon jót tesz ez a szókimondó, elkeseredett, fulladozó ordításra emlékeztető hangvétele, hol kevésbé, és az Idegen test ezúttal az utóbbi kategóriába esik. Mert akad benne néhány halk, lemondó sóhaj, amin érződik sok év visszanyelt keserűsége, de a nagy része mégis ilyen ordításokból áll. Pedig úgy tűnik, az igazán nagy, gyomorszorító drámák a sóhajokban lettek volna – amelyeket elnyom a hangzavar, pedig követhette volna őket mély, fájdalmas csend is.
Harsány:
ez talán a legpontosabb szó erre az előadásra. Pintér elsősorban karikíroz és sarkít: nem „egyszerűen csak melegeket” ír színpadra, hanem például szakállas, macsó és terhes transznemű férfiakat vagy magukat meleg férfiként meghatározó, hatalmas felcsatolható műpéniszekkel a színpadon végiglejtő, női testben élő embereket.
Nem az általánosról akar beszélni, hanem a szélsőségekről, a millióból egyről, és a millióból egyen belül is a legszélsőségesebb lehetőségekről, ám hogy pontosan mi a célja ezzel, azt nehéz megfogalmazni. Hiszen, mint kiderül, végső soron általános, emberi drámákat akar megmutatni, sorstragédiákat, mint szinte minden előadásában. Ezeket azonban nem erősíti, sokkal inkább gyengíti ez a harsányság és a rengeteg sarkítás, hiszen jóval nehezebb – ha lehetséges egyáltalán – az ilyen extrém karakterekkel mélyen együttérezni, hiszen még a cselekedeteik is inkább a röhejességüket, nem az emberiességüket húzzák alá. (Spoilerek nélkül nem lehet többet írni ezekről a bizonyos cselekedetekről, de tény, hogy Pintér minden helyzetből a lehetséges legextrémebbet hozza ki.)
Ahogy probléma az is, hogy minderre szinte csak rá van aggatva a Fidesz: hogy a karakterek egy része a gyűlölködő hatalmat szolgálva végső soron saját maga ellen szít gyűlöletet, ezúttal nem ad hozzá többet ennek a rövid mondatnak a tartalmánál, vagy még annál a felkiáltásnál: lám, ezek is képmutatóak. Ezek a szélsőséges figurák csak önmagukat jelentik, pedig mintha az lett volna a feladatuk, hogy annál többet mondjanak el az országról, amiben élünk: de ennek megint csak ellene dolgozik az extremitás. Bár konkrétan nem jelenik meg a darabban a melegellenes alaptörvény megírása után egy melegpartiban tetten ért, fideszes Szájer József sztorija, de a szereplők egy része ezt az életutat modellezi, azonban Pintér csak felmutatja, hogy van ilyen és hogy ez mélyen megvetendő, de elemezni már nem elemzi az efféle sorsokat.
Mintha nem egy mondat lenne felkiáltójellel a végén, csak egy nagy csomó felkiáltójel egymás után.
És bár viccelni mindennel lehet, a már sokat emlegetett extremitás felvet azért morális kérdéseket: vajon nem válik-e akaratlanul is homofóbbá egy végső soron nagyon is humanista szándékú előadásban, ha egyértelműen „na ez a hülyeség már mindennek a teteje” kicsengésű, röhögtető poénként hangzik el, hogy egy nő által játszott szereplő transznemű férfiként, ám melegként, tehát női testével férfiakhoz vonzódó emberként definiálja önmagát? Az az igazság, hogy ugyanez a jelenet ugyanezzel a felhanggal változtatás nélkül megjelenhetne egy szélsőjobboldaliak szimpátiájára apelláló előadásban is. És csak azért nem gondolja a közönség, hogy ilyesmit lát, mert erősen valószínűsíti, a humanista Pintér Béla biztosan nem gondolja úgy, hogy ki kellene röhögni a szokatlanabb nemi identitású embereket, és nyilván nem azért csinál ez a szereplő megengedhetetlen dolgokat a nemi identitásából kifolyólag, mert Pintér szerint egy ilyen ember hajlamosabb ilyesmik elkövetésére, hanem csak mert ebben az előadásban amúgy is nagyítóval kell keresni az erkölcsileg rendben lévő karaktereket.
A karikírozás természetszerűen az árnyaltság ellen hat, pedig ebben a témában nem ártana az árnyaltság.
A harsányság a színészi játékra is rányomja a bélyegét: bár illik a felkiáltójelekből álló mondatok nagy részéhez, a kiabálva, veszekedve elmondott részek kevésbé teszik láthatóvá a mélységeket, de persze ilyenekből is akad azért bőven. Péter Kata nemcsak fizikailag, de lelkileg is olyan, mintha a minden oldalon bezárt színpadon kóvályogna (míg egy ismét kiabálva előadott nagyjelenet el nem nyomja a sóhajait). Adorjáni Bálint tökéletesen sűríti negyven másodpercre az erkölcsi romlottság pszichopátiába hajló önigazolásának folyamatát, Takács Géza pedig technikai tudásával brillíroz részeg nagyjelenetében, ahogy Gálvölgyi János is kiváló fideszesnéni- és fideszesbácsi-karikatúrákat rajzol fel sok finoman kidolgozott vonással.
A Gergely-Farnos Lilla által tervezett színpadkép az egyetlen, amire nem a harsányság nyomja rá a bélyegét, hanem a valós magyar kormány, amely a kivéreztetéshez közeli állapotban tartja Pintér Béla társulatát: a korábbi két előadás Gellért-hegyet formáló díszlete már a korábbiaknál is stilizáltabb, ezen kívül csak néhány műanyag ülőke került a színpadra, de mindez nem ad hozzá az előadáshoz, a hiánya kifejezőbb lenne.
Kifordítva mindenki egyforma, de jaj annak, aki belenéz a magyar néplélekbe, mert a morális züllés nem ismer pártállást
– mondja az Idegen test. A legjobb Pintér Béla-előadások elkeseredettségéből katarzis születik. Ezúttal az elkeseredettség nem szült mást, mint kiábrándultságot és fekete epét. Az íze keserű, de nem húzza össze a gyomrot.
