Mélypont érzés 

Ez a díjnyertes dokumentumfilm két felépülőben lévő függő első drogmentes évét követi nyomon. Boróka szerhasználó szülők gyerekeként nőtt fel, anyja szeretetét sosem tudta kiérdemelni. Szilveszter toxikus maszkulinitást közvetítő apaminta árnyékában nevelkedett, így képtelen volt rá, hogy felvállalja homoszexualitását. Megoldatlan belső feszültségeik miatt fordultak mindketten a kábítószerekhez, mert úgy érezték, a használat közben kiúszhatnak egy biztonságos és nyugodt szigetre életük zavaros folyamából. 

„Az ürességben van a legnagyobb kérdés: ki vagyok én? Miért nem tudom elfogadni magam? Miért cuccozok?” – így vezetik rá a Megálló Házba járó szenvedélybetegeket életük legfontosabb megoldandó talányára. Főhőseink ide járnak csoportülésre és egyéni mentorálásra, ahol többek között olyan innovatív módszereket alkalmaznak terápiás céllal, mint a sziklamászás. Kezdeti kétségeik ellenére idővel rájönnek, hogy a sziklamászás tökéletes analógiában áll az életükkel – a felépülés metaforájaként is lehet rá tekinteni. A mélység vonzása és a magasságtól való félelem közt egyensúlyozva egyre nagyobb falakat másznak meg, egyre nehezebb terepen, egyre kevesebb kapaszkodóval. Fokról fokra megtanulják, hogyan tartsák meg és fenn magukat, mind a mászókötélen, mind az életben. És akkor, amikor a többiek biztatására a sokadik sikertelen próbálkozás után sem adják fel, a csúcsra érve megtapasztalhatják saját kitartásuk erejét – egy okot, amiért végre tisztelhetik magukat.

KIX 

„Engem nem érdekel, azt csinálsz, amit akarsz” – legtöbbször ezt a választ kapja anyjától Sanyi, a KIX főhőse. Majd amikor tényleg azt csinál, amit csak akar, megbüntetik. Ki érti ezt? Sanyi szeretné, de nehezen boldogul ebben a világban. Otthona a Családi tűzfészeket idézi: három generáció van összezárva egy néhány négyzetméteres, összkomfort nélküli lakásban, ahol a törékeny pszichék között oda-vissza pattog a feszültség, és mindennapos kisülésekhez vezet. Sanyi világában a traumatizáltság a norma, és az agresszió a legfőbb szeretetnyelv. 

Csillogó szemű, értelmes tekintetű kisfiúként látjuk először, akinek zseniális dumája bizonyos tekintetben koraérett személyiségre utal, máskor viszont a gyermeki naivitás sugárzik belőle. Nem véletlenül lóg el mindig otthonról – anyja egyedüli keresőként rengeteget dolgozik, hogy eltartsa gyerekeit, munkakerülő, alkoholista férjét és idős anyósát, így nincs ideje rá. Apja, noha otthon van, de csak a tévét bámulja, és a legnagyobb atyai tanács, amit tanít neki, az az, hogy „legyen erős” – olyan erős, amilyenné neki soha nem sikerült valóban válnia. A már nem gyerek, de még nem is felnőtt Sanyi az utcán aztán mindenféle emberekkel találkozik, és deviáns mintákat választ követendő példaképül. Ebből a filmből kristálytisztán meg lehet érteni, hogy minden betört üvegablak, minden felgyújtott kuka egy segélykiáltás. Kiváló arányérzékkel nyomasztó és felemelő, nyers és lírai – de mindenekfelett igazi. 

Ezek nem a mi emlékeink

Mit tenne akkor, ha találna az utcán egy dobozt tele családi fotókkal? Sorsára hagyja vagy erősebb lenne a kíváncsiság, és hazavinné, hogy nyugalomban át tudja bogarászni idegen emberek emlékeit, sőt megpróbálná meg is találni azokat, akik a képeken szerepelnek, és visszaadni nekik a múltjuk darabkáit? Utóbbi elhatározásra jutott két filmes, Aseneth Suarez Ruiz és Patrick Alexander miután Budapesten egy családi fényképekkel, illetve személyes dokumentumokkal teli kidobott dobozra bukkantak, és azt egyfajta szuvenírként magukkal vitték Kolumbiába, és rövidfilmjük főszereplőjévé tették. 

A talált fotó egy létező műfaj. Egyik legismertebb alakja a magát vizuális régészként emlegető holland művész, formatervező, kurátor, gyűjtő, Erik Kessels, aki ha régi, már senkinek nem kellő fotókra bukkan egy bolhapiacon, tudományos, nyilvános- és magángyűjteményekben, esetleg az interneten, minták után kutatva történetet kanyarint köréjük, új kontextusba helyezi azokat. És nem kell szégyellni, mindannyian szeretünk voyeurködni, meglesni másokat. Az Ezek nem a mi emlékeink című filmben nagyon érdekes látni, hogy milyen következtetésekre jutnak azok, akiknek a filmes páros odaadja a fényképeket és dokumentumokat, egyúttal minket, nézőket is arra invitálva, hogy kutassunk egy kicsit az emlékeink között. Talán nem mondunk újat azzal, hogy a mai digitális világban nagyon megváltozott az, hogy hogyan örökítjük meg életünk pillanatait, hogyan gyártunk emlékeket. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenkinek magának kell eldönteni, de tény, a közösségi oldalak segítenek megtalálni végül annak a fotókon szereplő családnak az egyik tagját, akivel a szemünk előtt veszik fel kapcsolatot, és velük együtt izgulhatjuk végig, hogy mit szól a különleges megkereséshez.

Test 

Urska Ristic teste egykor a munkaeszköze volt, modellként dolgozott, a kifutó volt az élete. Az a test, amely egykor a fiatalság és a szépség két lábon járó reklámja volt, majd kihordott és világra hozott két gyereket is, egyszer csak önmaga ellen fordult, és olyan erővel támadt, amely kirúgta a talajt ez alól az életvidám nő alól. Közeli barátja, Petra Seliškar rendező két évtizeden át követte a küzdelmét, a megbékélését és az együttélését ezzel a kiszámíthatatlan autoimmun-betegséggel, a vele járó mélypontokkal és a mindennapi élethez szükséges képességek visszaszerzésének apró győzelmeivel. Urskának meg kellett tanulnia újra beszélni, járni, megismerni saját magát, megérteni, elfogadni és szeretni a saját testét, amelyik fellázadt ellene. 

Miközben Urskával és a kezét fogó, mellette álló rendezővel együtt utazunk az immunrendszere rejtelmes zugaiba, addig újra meg újra lehengerel ennek a nőnek az életigenlése, az élethez való fékezhetetlen kapcsolódása. A története bensőséges beszélgetéseken, archív felvételeken keresztül elevenedik meg, az önmaga ellen forduló test misztériumát pedig kreatív vizuális megoldásokkal idézi meg a rendező. A film nemcsak egy személyes küzdelem krónikája, hanem nagy eséllyel felhívja a figyelmet arra is, hogy az autoimmun betegségek becslések szerint ma már világszerte az emberek 10 százalékát érintik valamilyen formában. A Test középpontjában egy rejtélyes betegség áll ugyan, de ez ne tévesszen meg senkit: ez a film az élet szeretetéről és az emberi kapcsolatok megtartó erejéről szól. 

Síró gleccser

Lutz Stautner rendező filmje mindössze 14 perces, de sok száz-, sőt ezeréves perspektívából szól hozzánk, és szerencsétlenségünkre egy ennél sokkal rövidebb távú összeomlást is megelőlegez. A látszólag békés atmoszférájú filmben Ludwig Berger hangművész az idegenvezetőnk, akinek az az első látásra, pontosabban hallásra furcsa, nehezen értelmezhető szívügye, hogy érzékeny mikrofonokat küld le a gleccserek réseibe, és rögzíti a mélyben hallható hangokat, mielőtt azok örökre eltűnnének. A hangokat tulajdonképpen apró, több száz éve a gleccserben megbújó légbuborékok adják ki, amelyek kiszabadulva pukkannak egyet, mielőtt végleg eltűnnének. 

A minket körülvevő folyamatos zajban a hallásunk hajlamos lehet eltompulni, és Berger olyan finom hangokat hoz a felszínre, amelyeket nagy eséllyel a civilizációs zűrzavarban meg sem hallanánk. Innen nézve olyan, mintha egy párhuzamos univerzumot szólaltatna meg, csakhogy a gleccserek állapota nagyon is hatással van a mindennapi rohanó világunkra. A légbuborékok „sírása” kíséri ugyanis a gleccserek olvadását, a klímaválság egyik nagyon is mérhető következményét, így Berger annak a tudatában is konzerválja a természet hangjait a svájci Alpokban található Morteratsch-gleccsernél, hogy ez egy hamarosan letűnt kor éghajlatának a lenyomata is. Az Alpok fenséges látványa mellett szembesít a természet törékenységével, a hangok pedig egy idő után egy sziréna sürgető erejével tudatosítják a nézőben, hogy baj van.

A Verzió részletes programja itt érhető el.