Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Huszonöt éves a világszinten is nagyra tartott Besh o droM együttes: a negyedszázados évfordulót a Hova lesz a séta? című új lemezükkel ünnepelték meg, amely máris felkerült több rangos világzenei toplistára is. Interjú a Kádár-rendszerből a mában visszaköszönő jelenségekről, kötelező sorkatonaságról és arról, milyen egyetlen nőnek lenni a turnébuszban.
A magyarországi világzene egyik legjelentősebb képviselője az 1999 óta működő Besh o droM zenekar, amely öt év várakozás után idén állt elő hetedik stúdióalbumával, a fenyegető borítójú Hova lesz a séta? című lemezzel. A zenekar egyik alapító-frontembere, Pettik Ádám régóta Bristolban, a másik, Barcza Gergő Jeruzsálemben él, míg a többi tag Magyarországon lakik, de azt mondják, ez semmilyen fennakadást nem okoz a közös munkában, igaz, a Hamász Izrael ellen indított háborúja óta Barcza nehezebben tud hazajönni a koncertekre (de a következő budapestin azért ő is itt lesz). Interjú Barcza Gergő fúvóssal és Kaszai Lili énekessel.
hvg.hu: Az új lemez borítója a címmel együtt mintha az előző rendszer karhatalmi intézkedéseit idézné fel így 2024-ben. Ez volt a cél?
Barcza Gergő: Nincs egy konkrét üzenetünk vagy állásfoglalásunk, több réteget is lehet találni benne. Mi az a korosztály vagyunk, akiket még megállított a rendőr este 11-kor, hogy „Hova lesz a séta?”, és el kellett mondanunk, honnan jövünk és hova tartunk. Elég mély nyomokat hagyott bennünk ez a világ; hát, nem sírjuk vissza, de ebben nőttünk fel, és ahogy öregszünk, egyre inkább a régi élményeink jönnek elő. A cím másik rétege, hogy a zenekar alapítói közül már ketten is elsétáltunk az országból. Én borzasztóan jól érzem magam ott, ahol vagyok, és szeretek visszajárni Budapestre is, de már tizenkét éve turistaként vagyok jelen ebben az országban, illetve a koncerteken is megjelenek, amikor tudok – amikor háború van, nem tudok.
Kaszai Lili: A cím még arra is utalhat, hogy a zenekar idén ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját: ennyi idő alatt el lehet sétálni jó néhány zenei stílushoz. Ez a magunk számára is kérdés: merre kalandozunk még, milyen zenék felé lesz még a séta? És meddig tart a séta, mi lesz a jövő? 2010 óta vagyok a zenekar tagja, de már ennyi idő alatt is rengeteg mindent kipróbáltunk. Én a fiúk mellett nőttem fel; nagyon sokat köszönhetek az együttesnek. Amikor csatlakoztam, nem tudtam, hogy tudnék én itt helytállni, hiszen a Besh o droM tinédzserként számomra idol volt. Amikor beszálltam, nem is nagyon kellett figyelnem a szövegekre, mert ugrálva énekeltük ezeket a számokat a koleszszobában anno Kecskeméten és Vácon.
hvg.hu: Arra is gondoltam a kérdéssel, talán nem véletlen, hogy épp 2024-ben lett ez a cím és a borító, nem pedig 10 vagy pláne 20 éve.
B. G.: Ha homályosan is, vagy egészen másik formában, de a mai Magyarországon azért egy csomó minden emlékeztet arra, ami a mi gyerekkorunkra volt jellemző. Nyilván össze se lehet hasonlítani, például mert van szólásszabadság, de az általános gondolkodás, a nép fejében lévő dolgok mégis olyanok, mint akkor. De ez még csak nem is magyar, inkább általánosan kelet-európai dolog.
Ha végignézi az ember Kelet-Európa történelmét, nem is csodálkozik, hogy ez egy ilyen ország, ilyen volt, és ilyen is lesz mindig.
hvg.hu: Azért volt 10-15 év, amikor azt lehetett hinni, nem lesz mindig ilyen, inkább a Nyugatra fogunk hasonlítani.
B. G.: Igen, és van is erről egy dal a lemezen, a Hidegen fújnak a szelek. Ez a dal a Muzsikástól, Sebestyén Mártával nekünk annak idején szinte már nem is népzenének tűnt, inkább metálnak, olyan stenkes volt; ez akkoriban borzasztóan megfogott bennünket, és természetesen az üzenete is. Afféle himnusz volt ez a rendszerváltás környékén, amikor azt lehetett hinni, hogy hú, most nagyon-nagyon jó lesz. Kicsit olyan volt, mint annak a generációnak a negyvenes évek végén a Sej, a mi lobogónkat a fényes szellőkről: ők tényleg őszintén hittek benne, hogy majd megforgatják a világot, aztán láttuk, mi lett belőle. Kicsiben, de pont ugyanígy vagyunk a Hidegen fújnak a szelekkel.
hvg.hu: Én már a következő generációhoz tartozom, talán ezért volt az az első gondolatom, látva, hogy a Hidegen fújnak a szelek is rajta lesz a lemezen, hogy „Ez nyilván egy gesztus, vissza akarják hódítani a szkinhedektől ezt az irredenta himnuszt”. Ezt csak én gondolom így?
B. G.: Én nem gondoltam erre, de attól művészet a művészet, hogy más és más embereknek mást és mást jelent. Örülök, hogy ezt mondja, mert mindig is nehezen viseltem, hogy amikor egy közös kulturális, nemzeti értéket – kokárdától a magyar zászlón át a magyar népzenéig – bármilyen oldal a zászlajára tűz, akkor a másik oldal ezt automatikusan elfogadja, hogy „oké, akkor ez a tiétek”. Ez volt a kokárdával is: én se hordtam kokárdát Magyarországon, amikor a kormány kisajátította. Pedig ez baromság: miért ne hordana az ember kokárdát, ha ahhoz van kedve? Ez nem jelent semmilyen politikai elköteleződést. Külföldön élve ez különösen erősen érint. Itt értettem meg, hogy az ilyesmi különböztet meg a többiektől: az én fejemben az a zene szól, amivel Magyarországon nőttem fel, ezek az enyémek, ezek tartoznak hozzám. Nem szeretném, hogy bárki is kisajátítsa ezeket.
hvg.hu: Mit jelent ma önöknek a dal legfontosabb sora: „Nem vagyok magammal szabad, kezemen, lábamon lakat”?
K. L.: Ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy nem szívesen teszi, de muszáj bizonyos dolgokat megtennie, akár a megélhetése vagy a családja miatt, az borzasztó érzés lehet. Ha valaki nem tud önazonosan élni, az elég nagy lelki büntetés. De a karma úgyis elrendezi.
B. G.: A Besh o droM-mal általában nem feldolgozzuk, hanem átdolgozzuk a számokat: az adott dal vagy népdal inkább csak kiindulópontot jelent; sokszor a szemünkre is hányták, hogy nem tradicionálisan továbbítjuk a népzenét, tiszteletlenül bánunk velük. Valóban tiszteletlenek vagyunk, de azért, mert új értéket akarunk létrehozni ezekből a népzenei legókból. Ez talán már nem is átdolgozás, hanem új dalok létrehozása, ami csak azért problémás, mert az Artisjus a jogdíjak megállapításakor nem ismeri ezt a fogalmat. Szóval ha átdolgozásról beszélünk, a szöveg nem az előadóról szól: én magammal teljesen szabad vagyok, és nincs a kezemen, lábamon lakat. De meg tudom érteni, akinek viszont van.
Nekem erről a sorról az szokott beugrani, amit a gyerekeimnek is tanítottam: lehet mozogni, lehet szabadnak lenni, oda tudsz menni, ahová csak kedved van. Baromi sok igyekezet kell hozzá, nagyon küzdelmes, általában nem sikerül elsőre – de lehetséges. Ezt sajnos olyan jól sikerült átadnom a gyerekeimnek, hogy a háború kitörése óta a négyből ketten már nem is élnek itt, Izraelben. Ezt csak azért bánom, mert nem tudnak átugrani shabbatolni hozzánk, de tény, hogy
aki máshol próbálkozik, az ettől nem kevesebb, hanem több lesz.
Mi mindig azt mondtuk a gyerekeinknek, hogy nem az új hazába hoztuk őket, hanem kaptak egy második hazát, és megtarthatták a régit is. Vannak kapcsolataik itt és ott is, azaz megduplázódtak a lehetőségeik. Nekem erről a sorról ez a szabadság jut eszembe.
És ez megint visszautal az átkosra: gyerekkoromban, ha akár csak síelni vagy nyaralni átmentünk Csehszlovákiába vagy Jugoszláviába, mindig nagy trauma volt a határátlépés, a „Hova lesz a séta?” típusú vegzálásokkal. Amikor az Európai Unióval megnyílt sok határ, az nekem a szabadság érzetét jelentette: már személyivel is lehet menni, és senki nem kérdezi, hova lesz a séta.
hvg.hu: Sokan ugyanakkor még mindig politikai állásfoglalásnak vélik, ha valaki másik országba költözik.
B. G.: Az ember nem rángat el pusztán politikai állásfoglalásból négy gyereket több ezer kilométerre. Persze bizonyos értelemben minden politika; a mi esetünkben az oktatás volt a fő kérdés. Azt akartuk, hogy a gyerekek megfelelő iskolába járjanak, de ez Magyarországon borzasztóan drága lett volna, mi pedig keveset kerestünk azzal, amit csináltunk. Nem jó, ha az ember a bevételei nagyobb részét a gyerekei oktatására kell, hogy költse. Izraelben a gyerekek jártak állami és alapítványi iskolába is, és azt tapasztaltuk, itt megfizethető a jó minőségű oktatás, az állami oktatás pedig olyan szintű, mint Magyarországon a nagyon drága alapítványiakban. De művészeti okok is közrejátszottak: azt a balkáni eredetű zenei nyelvet, amit kialakítottam magamnak, Magyarországon kevésbé, Európában pedig egyáltalán nem értik, itt viszont nagyon is.
hvg.hu: Besorolják a Besh o droM-ot az ellenzéki zenekarok közé?
B. G.: Rögtön az elején ránk sütötték, hogy balliberális zenekar vagyunk, de nem tudom, ezt honnan vették, mert sosem politizáltunk. A magyar népzenei közeg túlnyomórészt jobboldali hangulatú, és ebből a sorból talán kilógtunk, de ez sosem érdekelt bennünket: a zene nem politika, nem hitvallás. Bár Pettik Ádám, a zenekar másik alapítója, ha itt lenne, biztos mást mondana, de én sose akartam belekeverni a zenébe a politikát: a zene pont elég izgalmas önmagában is, és épp elég dolog választja szét a társadalmat. Jobb lenne, ha a magyar társadalomban – amely sokkal kevésbé megosztott, mint az izraeli – inkább azt keresnénk, mi az, ami össze tud kötni. Erre lehetne használni a zenét is. Ezzel szemben itt, Izraelben azt tapasztalom, hogy bár harminc éve zenélek együtt arab muzsikusokkal, hiába gondoltam eleinte, hogy ez majd milyen jót fog tenni a konfliktusok megoldásában, valójában egyáltalán nem számít semmit, hogy mi együtt zenélünk. Ez senkit nem érdekel, és politikai értelemben senkit nem hoz közelebb senkihez.
K. L.: Mi alapjáraton egy életvidám zenekar vagyunk, és szerintem a zenénk is ezt közvetíti. Aki eljön egy Besh o droM-koncertre, jól akarja érezni magát, és meg is érdemlik, hogy önfeledten tudjanak táncolni a zenénkre, elfelejtve az elvárásokat. Én mindig egy boldog másfél órát akarok szerezni a hallgatóinknak.
hvg.hu: Ehhez képest mégis elég volt annyit énekelni a Vaságy című számban öt éve, hogy „Valamennyi de ronda, de disznó / mind az Országházba de való”, és a közmédia az előre megbeszélttel ellentétben máris nem volt hajlandó leadni a szám klipjét.
B. G.: Az egy tanulságos történet volt. Mondtam korábban, hogy
bizonyos dolgok emlékeztetnek ma arra, amit gyerekként a Kádár-rendszerben tapasztaltam.
Ez is ilyen volt. Nem tapasztaltunk komoly, központi cenzúrát – mert nincs rá szükség, a lejjebb lévő csinovnyikok megcsinálják maguk. Ezzel az a baj, hogy ha van egy központilag kiadott leírás, hogy mit lehet, és mit nem, akkor ott egyértelműek a határok, ha viszont a különböző hivatalnokok saját hatáskörben döntik el, hogy mi veszélyes, és mi nem, mi az, amit valószínűleg támogatnának a feljebbvalók, és mit nem, akkor ilyesmik történnek: egy apróságból lett nagy volumenű dolog. Ez ivódott belénk: óvatosnak kell lenni, nem szabad jártatni a pofánkat; ez a kelet-európai túlélés záloga. És ebbe beletartozik az önkéntes cenzúra végrehajtása is.
Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy amikor egy balliberálisként elkönyvelt zenekar a balliberálisként elkönyvelt sajtóhoz próbált fordulni, hogy segítsenek terjeszteni az új lemez megjelenésének hírét, sehol nem találtunk nyitott fülekre. Ezután jött a cenzúrázás: ezt már boldogan vitte szanaszét a független sajtó, hatalmas robbanás lett belőle. Ambivalens élmény volt mindez, de jól jött ki a dolog, mert sokan meghallgatták a klipet és az albumot, jól jöttünk ki belőle.
K. L.: Egyébként a Vaságy klipjének rendezője dél-amerikai volt, Márcio-André De Sousa Haz, amitől csak még inkább nonszensz volt ez az egész. Az egész egy univerzális jelenségről szólt, dollár- és eurójelekkel játszottak benne bankárok egy képzeletbeli társasjátékkal, azaz a mi életünkkel. Még csak nem is Magyarországról szólt. Az viszont elképesztően Magyarországról szólt, hogy a szerkesztők inkább meg se mutatták a közmédiás főszerkesztőnek a klipet, mielőtt eldöntötték, hogy az nem illik a csatornához. Ezzel magukat és minket is rossz helyzetbe hoztak.
hvg.hu: Nem a Hidegen fújnak a szelek az egyetlen átdolgozás a lemezen, a Fonográf 1911 című dalát is felvették. A dal eredetileg egy Fonogram-válogatáslemezre készült – miért pont ezt választották az életműből? „Az utolsó előtti előtti békeév” sor miatt?
B. G.: Abszolút. Már két-három éve készült a feldolgozás; nekem a koronavírus óta az az érzésem, hogy
ez mindig így történik a világban: nagy járvány után jön a nagy háború, majd a hosszú békeidő után megint a nagy járvány és a háború.
A koronavírus számomra fenyegető előjel volt, bár ennél is nagyobbtól féltem világszinten, Izrael szempontjából viszont sokkal kisebbre számítottam, sokkal inkább biztonságban éreztem magam, mint kellett volna. Megint visszautalnék az átkosra, amikor a kötelező katonai szolgálat alól próbáltuk kihúzni magunkat, és milyen jó volt, hogy a gyerekeimet már nem kellett félteni attól, hogy besorozzák őket a Magyar Néphadseregbe, amiről mind tudtuk, milyen. Most viszont már kezdik pedzegetni Európában is, hogy visszahoznák a kötelező sorkatonai szolgálatot; akármilyen kellemetlen is, akármennyire nem is kívánja egy porcikánk se, ki tudja, lehet, hogy jobb félni, mint megijedni. Ki gondolta volna, hogy hamarosan ilyen kérdésekkel kell foglalkoznunk?
hvg.hu: Nem nehéz olyan együttesben játszani, amellyel, mivel mindkét vezetője külföldön él, nem lehet egyszerűen szerda esténként levonulni a próbaterembe?
K. L.: Egyébként sem volt jellemző, hogy szerda esténként levonuljunk a próbaterembe, teljesen más munkamódszerre álltunk át már régen. Szerintem nagyon izgalmas csíráját adja a zenénknek, hogy amikor összekerülünk a színpadon, sosem válhat unalmassá, mondjuk, egy szóló, mert ilyenkor mindenkiből ki tud robbanni a találkozás öröme. Nem érzem, hogy ez negatívan érintene. Pettik Ádám minden koncertünkön itt van, ha pedig Gergő is hazajön, az kifejezett örömünnep.
hvg.hu: Akkor még jobb is a találkozás öröme miatt, hogy ez a helyzet?
K. L.: Szerintem igen, mert így nem süppedünk bele egy megunt állapotba, és ez mindenképp előre viszi a zenekart. Mi nem kapunk kiütést egymástól, mint egyes zenekarokban, mert húsz éve ugyanazt csináljuk; nekem az elmúlt tizennégy évben még sosem esett nehezemre eljátszani a Tortapapírt vagy a Pipát, mert mindkettő kirobbanó energiákat hordoz magában.
hvg.hu: Azért vagyok meglepve azon, amit Gergő már sok interjúban elmondott – semmilyen fennakadást nem okoz, hogy több ezer kilométerről, hangfájlokat küldözgetve állnak össze a dalok –, mert azt hinném, pont az ilyen energikus zene csak többórányi közös örömzenélés után tudhat megszületni.
B. G.: Mindig is csak az élő fellépések alatt derült ki, hogy milyen ötletünk működik élőben, és mi nem, ez a közönség visszajelzésén azonnal érződött. Huszonöt éve csináljuk ezt: a dalok vázát, alapját persze meg kell tanulni, de ez a rövidebb idő: minden, ami a varázslat, ami a plusz, az éles helyzetben, a színpadon történik úgyis, nem a dalok írása közben.
hvg.hu: Szalóki Ági, az együttes korábbi énekesnője nyilatkozta jó néhány éve, nem véletlen, hogy az egyik lemez címe Macsó hímzés volt, nem volt mindig könnyű egyedüli nőnek lenni a zenekarban. Lili, ezzel milyen tapasztalata van?
K. L.: Nem ez az első alkalom, hogy ezt kérdezik tőlem, de mindig azt mondom, én már nagyon jó, nyugodalmas korszakába érkeztem a zenekarnak. Persze én is hallottam az ikonikus sztorikat, hogy mik történtek a turnébuszban, de ezeken ma már csak együtt kacagunk. Nincs szó arról, hogy ki kéne állnom magamért, a fiúk partnerként kezelnek. Az elmúlt tizennégy évnek is megvannak már a közös, hülye történetei, de ezeket mindig örömmel mesélem.
B. G.: Egyedül lenni nőként egy férfiakkal teli turnébuszban eltér a megszokott szituációktól, de ugyanezt a másik oldalról is érezhetjük. És nehéz is így dolgozni: nem egyszerű munkakapcsolatról van szó, mindig van valami, akár csak az agyakban, ami bezavar ebbe. Minden tiszteletem az énekesnőké, de ez a helyzet mindenkit csiklandoz. De mivel Lili annyira nyugodtan képviseli azt, ami ő, annyira jól elsimítja a hullámokat, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett a zenekarba, ez az érzés azonnal elmúlt. Mondok egy egyszerű példát: az énekesnőnek át kell öltöznie a koncert előtt. Hogy ezt az énekesnő hogyan vezeti elő, az nagyon hat a többiekre: van-e ebből konfliktus, viccelődés, mekkora felhajtás van ebből. Lili, ha szabad ezt elmondanom, bárhol, bármilyen körülmények között diszkréten át tud öltözni – gondolom, a táncos múltja miatt –, ezért az első pillanattól fogva nagyon hálás voltam neki. És ez csak egy példa a sok közül. Lili egészen különlegesen jó természettel van megáldva, és ez nagyon jót tesz az egész zenekarnak.
A Besh o droM nemrég elindította a Patreon-oldalát, a rajongók támogatásában bízva. A következő budapesti koncertre, amelyen Barcza Gergely és Pettik Ádám is színpadra lépnek, július 19-én kerül sor a Kobuciban; az összes következő koncert dátuma ide kattintva érhető el.
