Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Évek óta járják Budapest utcáit a Budapest Street Photography Collective tagjai, hol egyedül, hol csapatban, keresve, hogyan lehet képekbe sűríteni a főváros karakterét. E képeket most albumba gyűjtötték, és a végeredmény mindenkinek ismerős lehet, még akkor is, ha eddig soha nem figyeltünk fel rájuk.
Az 1,6 milliós főváros még azok számára is tartogat meglepetéseket, akik tősgyökeres budapestiek. Elég az egyik kereszteződésben másfelé fordulni, kicsit letérni a megszokott útvonalainkról, és egy teljesen új világ tárulhat elénk.
Emiatt nem is könnyű feladat bemutatni, milyen is ez a város valójában, főleg, ha csak néhány oldal áll a rendelkezésünkre. Talán hálásabb, ha nem szavakkal akarjuk leírni, hanem fotókon keresztül, mert – bármennyire is elcsépeltnek hangzik – azok néha sokkal beszédesebbek. Főleg, ha nem a kozmetikázott valóság szerepel rajtuk, hanem olyan egyszerű, spontán, hétköznapi jelenetek, amelyek történeteket mesélnek el.
A Budapest Street Photography Collective (BPSPC) csapata évek óta járja a várost, de saját bevallásuk szerint még ők is csak sejtik, hogy mi is Budapest. Viszonylag új felfedezés számukra, hogy azért készítenek képeket, hogy egyszer megfejtsék, mit is fotóznak.
“Budapest lomokból kinövő fa, bokára tetovált kutyanév, mintás ruha a villamoson, összeöltözött néni és bácsi, kocsma előtt felejtett guminő, fürdőgatyára irányított uszodai hajszárító és lemondó tekintet a páracseppes BKV-ablakok mögött. Ennél pontosabbat nem tudunk; lehet, hogy ez így van jól. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy ha az utókor kíváncsi lesz, milyen volt az élet Budapest utcáin az ezredforduló után, ez a kötet fontos forrás lesz” – ajánlják frissen, a Boook kiadó gondozásában megjelent, Budapest Street című fotókönyvüket, amelyben 150 párba állított kép segít nekünk és – ahogyan írják – az utánunk következő generációknak közelebb kerülni a válaszhoz.
A téma az utcán hever
Az utcai fotók tényleg egyfajta kordokumentumok, és szerencsére van miből válogatni, hiszen ha úgy vesszük, akkor csaknem kétszáz év képei állnak rendelkezésünkre. Mint a Fortepan írja, Louis-Jacques-Mandé Daguerre, a dagerrotípia megalkotója 1838 tavaszának egyik napján három utcaképet is készített a Boulevard du Temple sugárútról. Ezután persze még hosszú idő telt el addig, amíg a sokak által utcai fotózás atyjaként emlegetett Henri Cartier-Bresson is kamerát ragadott, és a műfaj fejlődni kezdett. Ugyan itthon a street photo még sokáig nem volt ismert, a magyarországi fotósok közül azért voltak, akiknek képeit bátran sorolhatjuk ebbe a kategóriába, vegyük például a budapesti utcákon az 1970-es években fényképező Kereki Sándort vagy Balla Demetert.
A Budapest Street Photography Collective ehhez képest friss kezdeményezésnek mondható, hiszen mindössze négy éve jött létre. Bár magányos műfajnak gondolnánk, külföldön egyre több utcai fotós döntött úgy, hogy csapatba állnak, és egy séta alkalmával felmerült, itthon is létre kellene hozni egy ilyen kollektívát, egy kellemes kocsmázás során pedig az alapítók meg is fogalmazták, hogy mik a célok. Fontos szempont volt, hogy mivel – főleg az okostelefonoknak és a közösségi oldalaknak köszönhetően – berobbant az utcai fotózás is, ne vesszen el a lényeg, ne tagozódjon szét teljesen a közösség, legitimálják azt, amit csinálnak.
Akárcsak Budapest, maga a csapat is nagyon sokszínű, van, aki hivatásos fotós, van lelkes amatőr, van, akiknek a neve különböző online újságokból lehet ismerős, van, aki a közösségi oldalakon szerzett sok ezer követőt. Az évek során voltak persze változások, most nyolcan vannak, név szerint Bódis Krisztián, Chripkó Lili, Erdős Dénes, Juhász Jácint, Neményi Márton, Rácz Dominika, Soós Bertalan és Szabó Bálint.
És hogyan kell elképzelni a közös munkát? Volt, amikor meghatároztak egy havi témát, de ezt nehéz volt keresztülvinni, hiszen változó, ki mennyire ér rá, és ez pedig csak egy hobbi számukra, egy olyan hobbi, ami nagyon sok energiát igényel. Az persze sokat segít, hogy a csapat tagjai jó barátok. És ugyan – ismeri el Soós Bertalan, a Lefotózlak! projekt létrehozója és Chripkó Lili, a Boldogan éltek míg nevű Instagram-oldal elindítója – a legjobb képek nem akkor születnek, amikor együtt róják az utcákat.
De ez talán nem a tökéletes fényképekről szól, így kicsit kevésbé magányos, unalmas járni az utcákat. Emellett nyilván sokat is lehet tanulni egymástól, mind az utcán, mind amikor megmutatják egymásnak a képeket, és esetleg olyan helyeket is felfedeznek, ahol külön-külön még egyikük sem járt vagy élt.
Ugyan lassan mindent képernyőkön és kamerákon keresztül tapasztalunk meg, más, ha valaki tényleg fotózással foglalkozik, és van egy téma, amiben nagyon elmerül. Vajon mennyire alakul át az ember képe a városáról, ha egy kamerán keresztül szemléli? “Megváltozik az ember agyának a huzalozása. Felfedezed, hogy mennyi szépség és csúnyaság van azokban az apró pillanatokban, amik mellett még egyébként elsétálsz. Emellett az utcai fotózás hatással van arra, hogyan élsz a városban, én sokkal nyíltabbá váltam, megszerettem a számomra idegen embereket is, sok előítélet eltűnt belőlem azzal, hogy kíváncsian fordultam az utca emberéhez” – mondja Neményi Márton, az nlc.hu fotóriportere.
Erdős Dénes, aki az emberközpontú képek helyett inkább absztraktabb fotókat készít, más megközelítést alkalmaz, ő úgy csinál, mintha turista lenne. “Hiába mentem már el ötvenezerszer a Kálvin téren, megpróbálok úgy nézni rá, mint hogyha most járnék itt először. Ez nagyon nehéz, de vannak jó praktikák, például, hogy hajnalban mész ki, akkor mások a fények, másféle emberek mozognak.”
A sokszínű főváros esszenciáját persze még számukra is nehéz megfogni. Ha valamelyik másik európai nagyvárosról van szó, akkor igenis él a fejünkben egy egységes kép, de csak amiatt, mert a mindennapjainkat nem ott töltjük, nem vagyunk helyi lakosok.
Ez persze fordítva is igaz, hogy milyen Bécs vagy Prága, azt mi talán könnyebben definiáljuk magunk számára mint azok, akik ott élnek. “Minden városban van valami, ami csak arra a városra jellemző. És Budapestre is tudnék biztosan jelzőket mondani, például azt, hogy keserédes, vagyis egyszerre frusztrált és kedves. Amikor elkezdtem fotózni az embereket, kiderült, hogy sokkal kedvesebbek, mint amilyennek gondoltam őket. De ez egy kicsit fura kedvesség, ami csak akkor bukkan felszínre, ha interakcióba kerülsz velük” – vallja Neményi Márton.
Budapest objektíven (keresztül)
Az, hogy a BPSPC tagjai idővel a képeiket egy fotóalbumba rendezik, már viszonylag korán felmerült, de csak most öltött testet a gondolat. “Idővel rájöttünk, hogy valószínűleg nem kell koncepció, van annyi képünk, hogy össze tudjuk hozni a Budapest best ofot, és hogy a koncepció az nem más, mint maga a város, és ez most ilyen nagyon negédes mondat lesz, de egyszerűen van annyira menő Budapest, hogy összefogja a képeket magától” – magyarázza Neményi.
A közös munka pedig még barátok között is járt némi vitával, veszekedéssel és megalkuvással, és talán emiatt még nagyobb öröm volt látni, hogy mindez megérte. “Az, hogy nyolc embernek nyolcféle véleménye van arról, hogy milyen könyvet szeretne, az azzal jár, hogy mindenkinek egy kicsikét kellett engedni az egójából, de nagyon fontos, hogy ezt meg tudtuk csinálni, hiszen igazából az tart minket így össze, amiatt vagyunk barátok, mert szeretünk az utcán fényképezni.”
De min lehet vitatkozni? Például azon, hogy mi is a street fotó, hogy ha valakiről közeli portré készül úgyhogy telibe van vakuzva, az vajon annak számít-e, hiszen sokak szerint az utcai fotó akkor a legjobb, ha vagy nem vesznek észre, vagy csak utána vesznek észre. “Nagyon jól meg kell indokolni, hogy miért kérsz meg valakit, hogy nézzen a kamerába, de ha csak esztétizálsz, ha egy szűk kivágásban fotózol le valakit, aki valamiért megtetszett, majd villogsz vele mondjuk TikTokon, az nem street fotó, de még csak nem is street portré” – válaszol Erdős Dénes arra a kérdésünkre, mit gondolnak a közösségi oldalakon egy egyre jobban egyre trendről.
@iamjeanblack #art #fyp #photography #photographer #streetphotography ♬ original sound – Jean Black
Hozzátette, ők teljesen más vonalat képviselnek. Itt azonban felmerül az utóbbi évek egy nagy problémája, a keretek, amiket az általános adatvédelmi rendelet (General Data Protection Regulation, GDPR) – jelölt ki. “Ugye jogilag ez nonszensz, mert a magyar jogi szabályozás szerint, most előre engedélyt kell kérni, de megölné a street photo lényegét, ha betartanánk” – véleményezi a fejleményeket a BPSPC tagja, aki szerint sokszor előfordul, hogy csak utólag, a képek válogatásakor veszik észre, hogy egy pillanatban milyen erő rejlik, de hogyan kér engedélyt napokkal, hetekkel később valaki a zebrán egy reneszánsz festmény idéző formációban átkelő embertömegtől?
És nemcsak a jogi környezet okozhat fejfájást, megváltozott a fotózáshoz való viszonyunk. Egyre több képet készítünk magunkról és egyre jobban szeretjük mi meghatározni, milyen is legyen a végeredmény, hogyan jelenjünk meg az online világban, szeretnénk, ha minden a lehető legtökéletesebb lenne, és nem szívesen adjuk ki a kezünkből az irányítást. Emiatt pedig érzékenyebbek vagyunk arra, ha látjuk, hogy valaki fotóz minket, és visszakanyarodva az előzőekhez, most már biztosított, hogy megvédjük a képmásunkhoz való jogainkat.
Ez kicsit megnehezítette az utcai fotósok munkáját, de azért általában jó tapasztalataik vannak. “Ami konfliktus volt, az mindig abból ered, hogy nem tudják, hogy mit csinálunk. De ez a reakció nem felháborodás, hanem őszinte meglepődés, nem értik, hogy mit és miért fotózunk. És ilyenkor el kell mondani, hogy mit is csinálunk. Van, aki utánam futott, és miután megmutattam neki a képet, imádta. Vagy volt a Soós Bercinek egy kiállítása, ami autósokról szólt és nem feltétlenül hízelgő formában. Itt felbukkant valaki, meglátta magát az egyik képen és megvette” – meséli Neményi Márton.
Ugyan sokszor előfordul, hogy a képeken szereplő emberek nem a – fogalmazzunk úgy – legkedvezőbb színben vannak feltüntetve, sok az abszurd, furcsa, bizarrnak ható pillanat, és biztos van, aki egy-két fotó láttán bedobná a trash szót, ők kerülnék ezt a kifejezést, mert az rájuk és a képeken felbukkanó emberre nézve is sértő, ítélkező, gúnyolódó.
“Talán a nyers a megfelelő kifejezés. És fontos leszögezni, ez nem arról szól, hogy egy embert kipécézünk, csak megörökítünk egy jelenetet, ami szerintünk mesél Budapestről, a mai valóságról, hogy az hogyan néz ki” – tette hozzá Erdős Dénes fotóriporter, ráerősítve arra, ami a kollektíva a bemutatkozásában is olvasható, miszerint nem akarnak ítélkezni, gúnyolódni, ártani, ők csak torzításmentes képet akarnak adni az utcai hétköznapokról Budapesten.
Ha pedig valaki most fedezné fel magát az egyik képen, ami a könyvben vagy a hozzá kapcsolódó, a Főfotóban megrendezett kiállításon szerepel, annak megígérik, hogy adnak ingyen egy albumot. Ez pedig idővel nagy kincs lehet, mint Zubreczki Dávid, az egykori Urbanista blog szerzője írja az előszóban, ez a könyv a “lezárása egy olyan korszaknak, amikor még meg lehet örökíteni a valóságot”, és nemcsak azért, mert hiúságból cenzúrázzuk azt, hanem a mesterséges intelligencia miatt, hiszen annak terjedésével a vizuális kultúra megváltozik majd. Vajon a gépi modellek is meglátják, mi lehet érdekes az erkélyen kisnadrágban nézelődő bácsiban, a galambok felröppenő rajában, az omladozó falakban, az utcán heverő, viseltes paplanokban, a cipekedő vagy a Duna partján napozó emberekben, hogy milyen érdekes mintázatok bukkannak fel az utcán várakozó, álldogáló tömegben?
–
