Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Mind idegenek vagyunk című filmet csak párszor játsszák a magyar mozik, de streamingen elérhető – és kár lenne kihagyni. Ennyire meglepő és ennyire katartikus film csak ritkán készül, nem szabad hagyni, hogy elsikkadjon a filmes kínálatban.
Amikor tíz évvel később arra ébredsz, hogy nemcsak álmodban, de a valóságban is sírsz, vagy talán inkább csak nyüszítesz, olyasvalamin, amin egészen addig nem tudtál egyetlen könnyet sem ejteni, mert nem voltál képes szembenézni vele, és azt hitted, ha a szőnyeg alá söpröd, megúszhatod az egészet. Pedig tíz évig csak úgy tűnt, hogy igazad lehet, mert az álmod arról, ami valóban megtörtént, ráébreszt, hogy a gyászt nem lehet megúszni.
Amikor évekkel később is arra eszmélsz, hogy párbeszédben állsz valakivel, és amikor már-már örülni kezdenél, hogy végre elmondtad, amit annyi éven át nem voltál képes, vagy amikor már-már örülni kezdenél, hogy a másik végre kimondta, amit mindig szerettél volna hallani, vagy azért, mert ez kellett volna a megnyugváshoz, vagy azért, mert mindig attól féltél, hogy tényleg így van, de a bizonytalanságnál még a keserű igazság is jobb – akkor rádöbbensz, hogy mindez csak a fejedben zajlott le, a másik már nem él, a válasz már soha nem fog elhangzani, a megnyugvás ezen a módon már soha nem találhat rád, és ami időben nem hangzott el, az már soha nem is fog.
Amikor felismered, hogy fejben néha még mindig gyereknek érzed magad, mert van egy részed, ami nem öregedett egyetlen napot sem, és az a kisgyerek kiabál benned évek, évtizedek óta, úgy kiabál, mint az, aki nem érti, miért nem hallja senki, amit mond, és ettől egyre dühösebb, egyre hangosabb és egyre elkeseredettebb. És megérted, hogy akármennyire is nem akarod, mégiscsak muszáj lesz elengedned ezt a részedet, továbblépned úgy, ahogy a legnehezebb, ami olyan érzés, mint elkergetni a kutyát, amely évek után is őrzi a gazdája sírját. Mert legbelül mégis tudod, hogy nem maradhatsz ugyanott egy életen át, és ahhoz, hogy magad mögött hagyhasd, amit el kell engedned, egyetlen részed sem maradhat a múltban.
Ezekről az érzésekről szól a Mind idegenek vagyunk (All Of Us Strangers). Vagy nem ezekről szól, egész másról szól, inkább úgy helyes a mondat, hogy ezeket az érzéseket hívja elő a nézőiből, már ha ezek a nézők valaha is elvesztettek valakit, aki fontos volt nekik, legyen az szülő, más rokon vagy akár egy macska vagy kutya. Ha átélték már, hogy egy kicsike részük, amelynek a létezése addig fel se tűnt, hirtelen iszonyatosan fájni kezd. (Milyen rohadt igazságtalan: amíg nincs baj, nem ad semmi jót, de ha baj van, nem is elhal, inkább üszkösödni kezd, a műtétet pedig nem végzi el senki, nekünk kell megtenni még ezt is.)
Na, ez a műtét az valójában, amiről Andrew Haigh filmje szól, mégpedig valami hihetetlenül mesteri módon. Mert hát erről a témáról, a gyászról millió és egy film szólt már, de akármilyen nagy szónak is hangzik, talán mégis meg lehet kockáztatni, hogy pont úgy, ahogy a Mind idegenek vagyunk, úgy még egyetlenegy sem. Épp ezért nehéz, szinte lehetetlen is erről a filmről kritikát írni, mert csaknem egy órán keresztül egyáltalán nem is derül ki az sem, hogy miről is szól ez a történet, pontosabban Taichi Yamada regényéből a forgatókönyvet is megíró Haigh sikerrel hiteti el velünk, hogy valami egészen másról, mint amiről valójában. Mint a Pszicho, csak melodrámában: csaknem egy óra eltelik, mire a film saját „zuhanyos jelenete” révén rájövünk, hogy semmi nem úgy van, ahogy látszott.
És épp ez a jelenet az, ami mesterművé teszi a filmet.
Amikor mindaz, amin addig gondolkodtunk, hogy mi a fenéért van úgy, ahogy, hirtelen, egyetlen percen belül értelmet nyer. Rémesen elkoptatott kifejezés, de most muszáj használni, mert pontosan erre találták fel: ami ekkor történik, az maga a katarzis. Egyetlen perc alatt új értelmet nyer minden, amit addig láttunk, minden egyes mondatnak tökéletesen új jelentése, új érzelmi töltete, új tétje, újfajta súlya és egyáltalán: épségben szinte elviselhetetlen súlya lesz, ami fullasztóan nehezedik a nézőre, mintha ez az egy jelenet a víz alá nyomott volna, miközben azt sem éreztük addig, hogy egyáltalán vízközelben vagyunk. Végigfut a fejünkben minden mondat, ami elsőre mintha megbicsaklott volna, és rájövünk, miért; minden párbeszéd, ami nem tűnt igazán hitelesnek, és rájövünk, miért nem tűnt annak; minden kérdés, amit feltettünk magunknak, és evidenssé válik a válasz.
Olyan „trükk” ez, amiért megéri filmet nézni, amiért megéri művészetet befogadni, ami felkavar, felráz és úgy gyötör meg, hogy a pillanatnyi fájdalomból végül könnyebb lélekkel jöjjünk ki, mert ráismerünk magunkra a szereplőkben, a saját lelkünkre az ő lelkükben, és ami még fontosabb, a saját megfenekléseinkre az ő sorsukban.
Nem csináltunk semmit, csak ültünk a képernyő előtt, és közben valami megoldódott az életünkben.
Ezt tudja a művészet, ha olyan hozzáértő kezek közül kerül ki, mint amilyenek Andrew Haigh-éi.
A felszínen vagy az első egy órában egyébként „egyszerű” romantikus filmnek tűnik a sztori két meleg férfi között – akik nehezen tudnak mit kezdeni a ma trendibb queer szóval, ami „ugyanaz, mint a meleg, csak illedelmesebb, mintha ennek nem lenne része a szopás” –: két magányos, párkapcsolati területen nehezen mozgó ember lassú egymásra találásáról és egy kicsit a melegként való előbújásról is. A főszereplő, Adam (a Fleabag című sorozat papjaként megismert, most a Netflix Ripley-sorozatának főszerepét játszó Andrew Scott) egy még nem is teljesen átadott londoni toronyházban egyedül élő férfi, aki egy tűzriadó közben összeismerkedik a házban lakó másik férfival, Harryvel (az erre a filmre eszközkészletében egyébként kifejezetten hasonlító Volt egyszer egy nyár vagy a Normális emberek Paul Mescalja). Adam hosszú idő után újra találkozik a szüleivel, és végre azt is elárulja nekik, hogy meleg.
Kérdés persze, minek ezt leírni: ezáltal ez a kritika is épp olyan átveréssé válik, mint a film első órája, de hát valamit csak kell mondani a sztoriról, még akkor is, ha valójában nem ez a sztori. Mert arról, hogy az micsoda, semmit nem lehet, hiszen épp a váratlanságában, feszültségében, különleges megvalósításában van az ereje. És hatalmas ereje van, akkora, hogy azt is könnyen elfelejtjük a filmnek, hogy amikor már minden egyértelmű, a kelleténél még jóval tovább húzza a játékidőt, és ezzel a csodálatos ötletet itt-ott giccsbe, túlzásba fordítja. De ha a nagy katarzisjelenet „trükk” volt, akkor ez is az: addigra a néző már annyira fel van kavarva, hogy ezt talán észre sem veszi, csak az érzelmi motivációkat érzékeli, amelyek legyenek talán giccsesek, akkor is nagyon érthetők, emberiek és átélhetők.
A „trükk” ugyanakkor el is homályosítja a film egy-két másik érdemét, például az operatőr Jamie Ramsay érzékeny, tapogatózó kezekre, homályos tükörképekre, az érzékiség szokatlanabb jeleire koncentráló képeit. Scott és Mescal játéka ugyanakkor nagyon is kiemelkedik a letaglózó sztori árnyékéból, sőt nélkülük nem is jöhetne létre a katarzis, hiszen mindketten olyan finom, visszafogott eszközökkel, minden apró rezdülésre odafigyelve játszanak, hogy elhiszünk nekik mindent, azt is, amiről később kiderül, nem kellett volna.
Igaz, a Mind idegenek vagyunk esetében nem is olyan egyértelmű kérdés, „mi marad meg belőle”. Most talán nem is a filmből magából maradnak meg dolgok a néző fejében, jelenetek, mozzanatok, hanem a saját életünkből. És nem, ez nem a film lekicsinylése. Elismerni, hogy egy mű képes erre, ennél nincs is nagyobb magasztalás – és ez a magasztalás most abszolút megérdemelt.
A filmet a következő időpontokban lehet Magyarországon moziban megnézni a Magyarhangya jóvoltából: 05.16. 20:00 Pécs, Apolló mozi; 05.26. 18:00 Budapest, Művész mozi; 06.09. 19:00 Budapest, Uránia mozi; 06.16. 19:00 Budapest, Toldi mozi. Máskülönben a Disney+ kínálatában érhető el.
