Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A fiatal holland Wim Aloserijt 1943-ban felkapta a történelem forgószele, és a poklok poklába repítette. Holland és németországi koncentrációs táborokat is megjárva látta, hogy semmi biztosíték nem volt arra, hogy aki emberként ment bele ebbe a történelmi darálóba, az emberként is jön ki belőle. Ő elképesztő erővel ragaszkodott nemcsak ahhoz, hogy túlélje a borzalmakat, hanem ahhoz is, hogy közben ember maradjon. A történetét évtizedekkel később tudta csak elmesélni. De elmesélte.
– Tudjátok, hová mentek? – kérdezte az őr.
– Fogalmunk sincs – felelte Wim.
– Megsemmisítőtáborba.
Amikor 1945 májusában a brit hadsereg első felderítő osztaga elérte a Hamburg mellett fekvő neuengammei koncentrációs tábort, a németek gondosan eltüntették a halál, az erőszak és a pusztítás minden nyomát. Semmi sem utalt arra, hogy az utolsó három hétben 16 ezer fogoly halt meg a lágerben. A fennállása alatt összesen 46 ezer fogoly vesztette itt életét, több mint a felük névtelenül halt meg.
Évekkel később egy emlékoszlopot is emeltek a tiszteletükre, a táborból pedig emlékhely lett, de egyetlen emlékmű sem tudja visszaadni azoknak az embereknek a történetét, akik itt az élet és a halál legiszonyatosabb poklát járták meg. Ezért is felbecsülhetetlen az értéke annak, hogy 73 évvel a felszabadulása után a holland Wim Aloserij elmondta a saját és a sorstársai történetét, Frank Krake Az utolsó túlélő című könyvében pedig nemcsak lejegyezte ezeket az emlékeket, hanem fényképekkel, dokumentumokkal, térképekkel is kiegészítette, így tették ők ketten semmissé az SS egykori próbálkozását arra, hogy eltüntetesse a történelmet.
A gyerekkora nem kényeztette el Wim Aloserijt, egy szadista és alkoholista mostohaapa árnyékában kényszerült felnőni, aki alaposan megedzette a kisfiú túlélési ösztönét, és egy olyan országban lett nagykorú, amely a második világháborúban nagyon rövid idő alatt a Wehrmacht uralma alatt találta magát. Ami azt is jelentette, hogy amint betöltötte a 18. évét, jelentkeznie kellett, hogy a Nagynémet Birodalomnak dolgozzon. Ezzel kezdődött el az a felfoghatatlan pokoljárás, amelynek során három koncentrációs tábort is megjárt, és még a náci börtönhajó, a Cap Arcona bombázását is túlélte.
Wim élete a kemény gyerekkor ellenére a lehető leghétköznapibban alakult volna, hentesnek tanult, szorgalmas volt, a tervek szerint boltot nyitott volna, még egy lánnyal is megismerkedett, táncórákat vett, az élet a maga békés múlásában állt előtte. A háború azonban hirtelen úgy sodorta magával, mint egy falevelet. Ő pedig, mint valami mesebeli királyfi, addig harcolt a sárkánnyal az utolsó utáni erejével is, amíg le nem győzte.
A megpróbáltatásai a braunschweigi Arbeitseinsatz-cal (ipari munkával) kezdődtek, ahol fémmunkásnak tanították be és villamosalkatrészeket javított. Amikor sejteni kezdte, hogy innen munkatáborba fogják átszállítani, inkább a szökést választotta, és néhány hónapig Hollandiában bujkált. A pajták és a szénakazlak menedéke jelentette a szabadságot. A landwachtosok (a holland nácik paramilitáris szervezetének emberei) – és a saját lelkiismerete – elől azonban nem tudott elmenekülni. Hogy pontosan hol kezdődött a borzalmak sorozata Wim Aloserij életében, azt a borzalmak széles skálája miatt nehéz belőni, de az biztos, hogy az egyik meghatározó fordulópont az a pillanat volt, amikor a fegyverrel fenyegetőző landwachtosok előtt nem akarta magára hagyni a vele bujkáló társát, és felemelt karral ő is megadta magát. Abban a pillanatban tudta, hogy rossz döntést hozott.
Amszterdamból előbb az amersfoorti táborba szállították, ahol egy SS-es azzal köszöntötte, hogy „Isten hozott a paradicsomban!” Az emberi méltóságuktól fokozatosan fosztották meg a rabokat, ennek az első, szembetűnő jele az volt, hogy mindenki kopaszra volt nyírva, és senki nem viselt a méretének megfelelő ruhát – azt kapták, ami épp volt. Miközben az emberi kommunikáció vezényszavakra zsugorodik (Mützen auf! Mützen ab! Augen links! Augen rechts! Wegtreten! Marsch! Schnell!), Wim, azaz most már a 6178-as számú fogoly megkezdte saját maga kiképzését a túlélésre.
Megtanulta például, hogyha nem akarja, hogy megverjék, észrevétlennek kell maradnia. Hogy a foglyok között rangok és státuszok egész rendszere működik. Felismerte, hogy a szökés életveszélyes, és meg kellett tanulnia, hogy mikor van teljesen kiszolgáltatva, és mikor lehet ura a cselekvéseinek. És azt is, hogy az ember mindenre képes.
Wim elképesztő lelkierejének a dokumentálása mellett a könyv krónikája annak is, hogy az elnyomás hogyan fordul át szadizmusba, hogy az emberek hogyan veszítik el az emberségük és az empátiájuk utolsó cseppjeit. Ahogy annak is, hogy a túlélésért folytatott harcban semmi biztosíték nincs arra, hogy, aki emberként ment bele ebbe a történelmi darálóba, az emberként is jön ki belőle.
Ez a lecke már az ammersfoorti táborban nyilvánvalóvá válik a kápók bemutatásánál, akik a jobb ételért, a melegebb ruháért, és a lelki és fizikai bántalmazás elkerüléséért cserébe segítettek az SS-nek a foglyok elnyomásában és dolgoztatásában. „Tudták, hogy ha nem elég kemények a foglyokkal, elveszítik a kivételezett helyzetüket, és ismét a közönséges foglyok közé kerülnek. A rabok persze nem felejtették el, hogy a kápók hogyan bántak velük. Így a rendszer önfenntartóan működött, és az SS-nek kevesebb őrre volt szüksége.”
Ez a beteg rendszer a lehető legállatiasabb viselkedést jutalmazta, itt szadista élvezetet jelentett másoknak szenvedést okozni vagy mások agonizálást végignézni, a kápók és az SS-esek egyik pillanatról a másikra képesek voltak kéjes élvezettel gyilkoló gépezetté válni. Wim felismerte a rendszerben a játszmát is: „Minél előbb meg kellett törni a foglyok lelkét és testét, mert így származhatott a legtöbb haszon a kényszermunkájukból és a legkevesebb teher emberi mivoltukból.” A fiatal holland egyik legfontosabb felismerése lesz, hogy a rendszert úgy cselezheti ki a leginkább, ha ember marad.
Csakhogy a koncentrációs táborokban az élet és a halál közötti választóvonal is elvékonyodik. Itt élő halottak azok is, akiknek a hullákkal megpakolt kocsit kell húzniuk, „eleven csontvázak”, ahogy a könyvben megjelennek, akik „a végállomás előszobájában” dolgoztak. Ezeknek a jeleneteknek a befogadhatatlan látványa, a gyomrot felforgató, émelyítő bűz, ennek a pokoli rémálomnak a valósága lesz Wim Aloserij legfontosabb mozgatórugója, Ammersfoortban ugyanis valamit szentül megfogadott: „soha nem lesz belőle csont és bőr élőhalott. Nem hagyja magát!” És mivel egyes foglyok már évek óta ott raboskodtak, abból leszűrte a következtetést: ezeket az embertelen körülményeket is túl lehet élni.
Bár a Frank Krake közvetítésével megszületett megrendítő tábori napló ritkán utal rá, néha mégis felsejlik, hogy a koncentrációs táborok mintha egy párhuzamos valóságban léteztek volna, és a két világ között, ha lett is volna átjárás, az egyik oldalon ezt büntették, a másik oldalon hárították. „Amikor bevonultak Husumba, a kellemesnek tetsző kisváros lakói elhúzták a függönyöket. A meleg nappaliból figyelték az elvonuló kényszermunkásokat.”
A hárítás viszont a propaganda hatására nagyon gyorsan aktív cselekvéssé vált, a helyi lakosság egy idő után már szidalmazta, gúnyolta és kinevette őket, a felsőbb emeletekről éjjeli edények és szemetesvödrök tartalmát öntötték a már lesoványodott és csak vánszorogni bíró foglyok fejére. A foglyok reakciója erre az ellenséges gesztusra legalább olyan megdöbbentő, mint a helyiek tette. „Amikor ők ezt felfogták, rávetették magukat a krumplishéjra, a rohadt almára, a száraz kenyérre és mindenre, ami ehetőnek tűnt, mielőtt a kápók még visszaverhették volna őket a sorba.” A szerző rámutat a folyamat öngerjesztő jellegére is, hiszen a náci propaganda által agymosott helyieket ez a jelenet is csak megerősítette abban a hitben, hogy itt bestiális gonosztevők csoportjával van dolguk, akik joggal bűnhődnek.
Wim Aloserij történetét naplószerűen adja vissza a szerző, a történések nem hagynak sok helyet az érzelmeknek, és a főhős belső munkája egyébként is csak egyetlen gondolat körül forog: túl kell élni. Az elképzelhetetlen megpróbáltatásait olvasva azonban újra meg újra felvetődik a kérdés: meddig lehet ezt bírni? Hiszen amikor végignézett a saját testén, láthatta, mennyire hatékonyak a náci módszerek: „»Vernichtung durch Arbeit.« Szó szerint ez történt, munka általi megsemmisítés.”
A túléléshez sem a lelki, sem a fizikai erő nem lett volna elég, szükség volt hozzá nagyon éles helyzetfelismerésre és leleményességre. Wim, amikor már az utolsó tartalékait is felélte, megtalálta a módját, hogy ne menjen ki dolgozni, amivel nemcsak egy kis energiához jutott, hanem „erkölcsi győzelmet” is aratott a rendszer felett. És megtalálta a módját annak is, hogy ápoló legyen a több száz fogoly szemében utolsó mentsvárnak tekintett dán orvos, Paul Thygesen mellett. A doktor munkája reménytelen volt, hiszen az SS számára mindegy volt, hogy az emberek „most vagy később” halnak meg, mert mindig rendelhettek új „fogolyanyagot”. Wim azonban nemcsak egyfajta menedékhez jut az orvos mellett, hanem a saját segítőkészségéhez is teret kap.
A fiatal holland történetéből kiviláglik az is, hogy az életre igent mondani nem mindig olyan könnyű. Ő látta, és levonta a tanulságokat abból, hogy „azok a foglyok, akik már feladták, akik nem törődtek magukkal, és nem mosakodtak, elkoszosodtak, és lelkileg már a halál előszobájában jártak.” Számára az életben maradás rítusa lett, hogy minden reggel megmosakodjon, és amennyire tudta, rendben tartsa a ruháit. Ha ez nem lett volna elég, az elhatározásába való kapaszkodás fontosságára emlékeztette azoknak a holttesteknek a látványa, akik reggelenként a szögesdróton lógtak, mert a 15 ezer voltos feszültségtől remélték a megváltást a szenvedéseiktől.
Már arra nehéz magyarázatot találni, hogy Wim Aloserij hogyan volt képes túlélni három koncentrációs tábort, de hogy élve jutott ki az 1945. május 3-án a Lübecki-öbölben a szövetségesek által megsemmisített náci börtönhajóról, a Cap Arconáról, az teljesen felfoghatatlan. Csak azon a hajón több mint négyezren vesztették életüket. De azon a partszakaszon, ahol a támadás után minden hullámmal, „sátáni ritmusban” újabb és újabb tetemek vetődtek ki, ő élve került ki a pokolból.
Sok más túlélőhöz hasonlóan a táborokban eltöltött hónapokról Wim Aloserij sem beszélt senkivel. Mintegy hét évtizeddel később tudta elmesélni a történetét, ebből született Frank Krake könyve.
2018-ban, négy héttel a könyv amersfoorti bemutatója után Wim Aloserij Hamburga utazott, hogy részt vegyen az egykori neuengammei koncentrációs tábor helyszínén tartott megemlékezésen. A szállodában lepihent kicsit délután, de már nem ébredt fel. 94 éves volt. Alig tíz kilométerre halt meg onnan, ahol fogva tartották. A történetét azonban hátrahagyta az élőknek.
(Nyitóképünkön Wim Aloserij 2017 novemberében, 94 évesen az egykori husumi koncentrációs táborban.)
