Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Talán senki sem tudta úgy megragadni a fény törékeny múlandóságát a nyári napsütésben fürdő tájban, mint Claude Monet. Az impresszionizmus atyjaként is tisztelt művész életművében fordulópontot jelentett az az utazás, amely megismertette a Riviéra színeivel és formáival. Az itt született festmények az akkori tájat örökítik ugyan meg, de az ecsetvonásainak köszönhetően mégis élő, mozgó természetet látunk magunk előtt. Több festményét most először állították ki azokhoz a helyszínekhez közel, ahol készültek: Monacóban.
Épp 140 éve, 1883-ban Pierre-Auguste Renoir meghívta jóbarátját, Claude Monet-t egy, mint később kiderült, az életüket és munkásságukat alapjaiban felforgató utazásra a Földközi-tenger partjára. Az 1880-as években egyre több művész érkezett az álmos tengerparti halászfalvakba és a provence-i dombok között megbújó településekre, részben a párizsi hideg telek elől menekülve, részben inspirációt keresve. A Riviéra néhány év alatt távoli, ismeretlen és vad vidékből a kreativitás katalizátora lett.
A Cote d’Azurt, még mielőtt a celebek turisztikai epicentrummá változtatták, a művészek tették fel a térképre, és ebben elévülhetetlen érdemei voltak Monet-nak, akit, akárcsak a kollégáit, lenyűgözték az itt uralkodó fényviszonyok. Monet, az impresszionizmus névadója, nem győzte megörökíteni az impresszióit a folyton változó, kirobbanó színekben pompázó természetben.
Akiknek tényleg a Côte d'Azur a Riviéra
A Côte d'Azur viszonyítási pont, elképzelése (vagy élménye) mindenkinek van róla, de ahhoz, hogy fogalommá lényegüljön át, kisebb forradalomra volt szükség. Ezt a drasztikus rekreációs átalakulást művészek indították be, és aztán celebek pörgették fel.
Monet és Renoir terve az volt, hogy Genovától Marseille-ig bejárják az olasz és a francia Riviérát.
Roquebrune-Cap-Martinben a két festő egymás mellett állította fel a festőállványát a Pointe de la Veille-n, a mai Monte-Carlo Beach szálloda helyén. Innen látványos kilátás nyílt Monacóra és a fölé magasodó Tête de Chien sziklára – a táj tökéletes modellnek bizonyult a két művész számára.
A táj Monet életművében központi téma, de őt sohasem a képek tárgya érdekelte, hanem a pillanat, amelyben a táj megmutatja magát, a folyton változó hangulat. „Számomra a tárgy másodlagos, azt akarom ábrázolni, ami köztem és a tárgy között van. A levegőt akarom megfesteni, amelyben a híd, a ház, a hajó áll. A levegő szépségét ott, ahol ezek állnak, és ez tulajdonképpen lehetetlen” – mondta a művészettörténeti jelentőségű munkamódszeréről.
Monet összesen négy képet festett Monacóról, mert a kirándulása ekkor még sokkal inkább a turistáskodásról szólt. De már tudta, hogy vissza fog térni, mert elég hamar kiderült, hogy egy látogatással nem lehet betelni a környékkel. Igaz, másodszor már nem Monacóba ment – mint mondta, bár a világ egyik legszebb helye, de már akkor is zsúfolt volt –, hanem a pár kilométerrel távolabb fekvő olaszországi Bordigherába. Három hétig tervezett maradni, végül három hónapig maradt, és ez alatt az idő alatt 46 képet festett. (Csak összehasonlításképpen: a legtermékenyebb évében, 1872-ben összesen 64 alkotás került ki a kezei alól.)
Ezek a munkalátogatások innentől részei lettek a festő gyakorlatának, 1888-ban ismét hátra hagyta az északi otthonát, Givernyt a mediterrán térség kedvéért, és ezúttal egy másik dél-francia város, Antibes lett a tengerparti állomása. Antibes levette Monet-t a lábáról, és nagyon komoly feladatot adott neki: többször is nekifutott, hogy megörökítse a napfényben aranyló várost, amelyet a tenger kékje és a távoli hegyek rózsaszínes sziluettje vett körül. „Küzdök és harcolok a nappal. És micsoda nap van itt! Arannyal és drágakövekkel kellene festenem. Ez gyönyörű” – írta a barátjának, Rodinnek. Hogy mennyire hatott rá a környezet vibrálása, azt jól jelzi egy másik megállapítása:
Ha megfesteném azt, amit látok, az emberek nem hinnének a szemüknek.
A mediterrán alkotói turnék során Monet több verzióban is megfestette ugyanonnan ugyanazt a tájat, rögzített nézőpontból szemlélve próbálta megragadni a fény múló változékonyságát egy stabil formai kompozíción belül. Legszívesebben hajnalban, délben és naplementekor festett, amikor a színek és a fények a legdrámaibbak.
A 140 évvel ezelőtt kezdődött művészettörténeti kaland előtt most egy nagyszabású, mintegy száz festményt felvonultató kiállítás tiszteleg a monacói Grimaldi Forumban. Még Monet életében sem mutattak be egyszerre ennyi délen készült festményt Franciaországban, ráadásul ilyen közel azokhoz a helyekhez, ahol az impresszionista művész annak idején felállította a festőállványát. A Monet en Pleine Lumière című kiállításon most először látható egymás mellett például az a két impresszió, amelyet Monet Monacóról és a fölé magasodó Tête de Chien szikláról készített az első útján.
A francia Riviérát tehát most úgy lehet felkeresni, hogy a kultúrafogyasztó utazó egyszerre turistáskodhat néhány legendás mediterrán helyszínen, majd megnézheti, hogy 130-140 évvel ezelőtt miként látta Monet ugyanazt a helyet.
A párizsi Marmottan Monet Múzeummal együttműködésben létrejött monacói kiállítás a művész 60 éves pályafutását követi nyomon az 1860-as évek Le Havre környéki tájképeinek bemutatásától a Giverny-i kertben az 1920-as években festett tavirózsákig, nagyrészt azonban azt a meghatározó időszakot öleli fel a tárlat, amelynek során az impresszionizmus úttörője a mediterrán tájat és az ott megtapasztalt pillanatokat próbálta megragadni a vásznon. A monacói Monet-kiállítást csaknem négy éven át készítették elő, a Grimaldi Forumban látható tárlat közel 100 festményt vonultat fel, köztük 44-et a Marmottanból, emellett pedig több mint 30 európai, amerikai és brazil magángyűjteményből és múzeumból kölcsönzött festményt.
A kiállítás egyik különlegessége – nyilván az ott kiállított képeken, és a rajtuk keresztül felsejlő alkotói íven kívül – az impozáns tér, amellyel a Grimaldi Forum 2500 négyzetmétere megtiszteli Monet festményeit. Ilyen szellős kiállítói teret kevés helyen lehet adottnak venni, itt viszont az elrendezés maximálisan kiszolgálja a festményeket és a látogatókat is: mindegyik kép megkapja a lehetőséget, hogy feltárja magát a néző előtt.
És tényleg lenyűgöző végig követni, ahogy Monet fáradhatatlanul keresi a módját annak, hogy visszaadja a fényben fürdő pillanatot, és valóban nincs könnyű dolga. A 19. század végén, 20. század elején a legnagyobb festők fordultak meg a Riviérán, de mindegyiküknek meggyűlt a baja a gyönyörű tájjal, amely nem adta könnyen magát a folyamatosan változó fényviszonyok között, a művészek pedig lázasan keresték, hogyan adhatnák vissza valahogyan a színek intenzitását, azt a vibrálást, amelyet északon nem tapasztalhattak.
Nem mintha Monet északon ne talált volna inspirációt a normandiai felhőkben, a Szajna jegében, a párizsi ködben, vagy a tavaszi virágzásban. De a déli táj másképp hatott az érzékszerveire, és a természetet itt nehezebben lehetett alárendelni a festői céloknak.
A kiállítás kurátora, Marianne Mathieu szerint a Riviérán töltött időszak volt az, amikor Monet végre kiteljesedett. Ez a periódus kulcsfontosságú volt a festő életében és a művészi fejlődésében is, a monacói kiállítás pedig betekintést enged abba, hogy mennyire komplex és precíz volt az a kreatív gyakorlat, amelynek itt átadta magát. Lehengerlő az a művészi eltökéltség, amellyel Monet újra meg újra oda áll ugyanarra a pontra, és ugyanabból a szögből megpróbálja elkapni a pillanatot, amelyben az előtte elterülő táj megmutatkozik.
Monet nem sokkal a dél-francia útja előtt, 1880-ban – már 40 évesen – tarthatta meg az első önálló kiállítását, egy finoman szólva is döcögősen induló karrierkezdet után. A karrierje előmozdításában sokáig nem segített, hogy Monet impresszionista volt, ez ugyanis szinte szitokszónak számított a korabeli véleményformáló művészeti közegben. Az impresszionista a pontatlanság, a befejezetlenség, az inkompetencia szinonimája volt, más szóval a környezete úgy gondolta, hogy Monet nem tudott rendesen festeni.
Az első önálló kiállításával párhuzamosan készült vele az első interjú, amelyben az újságíró felvetését, hogy mutassa meg neki a stúdióját, Monet felháborodottan utasította vissza: „Nekem soha nem volt stúdióm, és nem értem, hogy zárhatja be magát az ember egy szobába. Rajzoláshoz igen, de festéshez kizárt.” Ez meg is alapozta a mítoszát:
a művész, akinek a természet a stúdiója.
Monet már nem festő volt, hanem vadász, az elillanó látvány vadásza – fogalmazta meg mindezt a barátja, Guy de Maupassant. Maga Monet pedig így próbálta meg átadni az ars poeticája lényegét:
Úgy szeretnék festeni, ahogy a madár énekel.
Monet az impressziót sohasem társította érzésekkel, mint a romantikusok, ez a szó sokkal inkább arra utalt nála, ahogy a légkör sűrűsége elrejti, szinte felismerhetetlenné teszi a témát. Szerinte festés közben el kell felejteni az előtte álló tárgyakat, a táj alkotóelemeit, és nem kell másra gondolni, csak egy kék négyzetre, egy rózsaszín foltra, egy sárga vonalra, és annak megfelelően megfesteni, ahogy látja őket: a színt és a formát.
Bár akkor sokan még nem különösebben értékelték ezt a törekvését, Monet rajongása a fény iránt forradalmat indított el a festészetben, és ennek a forradalomnak a küzdelmei visszaköszönnek a dél-francia tájban. Az itt született festmények szeptember 3-ig láthatók a monacói Grimaldi Forumban, jövő hónaptól viszont már a Szépművészeti Múzeumban láthatók annak a művésznek a képei, aki Monet-t a Riviérára csábította. A budapesti Renoir-tárlat szeptember 22-én nyílik.
