Miközben a június sok színház játékrendjében legfeljebb fél hónapot ha kitesz, ezek a hetek kínálják az utolsó lehetőséget, hogy idei elmaradásainkból legalább valamennyit pótoljunk. És most kell begyűjtenünk a muníciót, ami enyhítheti a hiányérzetet a színházi estéket ritkásabban kínáló nyári időszakban.

A mögöttünk álló töredékhónap – a téli bezárásoktól sem függetlenül – meglepően gazdag kőszínházi programkínálattal állt elő, de feltűnő volt, hogy a független játszóhelyek már vagy bezártak, vagy többnyire csak egy-két estére nyitottak ki. Kivéreztetésük évadában világos, hogy – az úgynevezett össznemzeti kultúrpolitika nagyobb dicsőségére – szolid továbbélésüket szolgáló megtakarítást jelenthet minden olyan nap, amikor zárva tartják kapuikat.

21 előadásra sikerült eljutnom, közülük hatot a Kamarafeszten láttam Zentán. A színházi naptáram ennél azért általában szellősebb – a főfoglalkozás melletti kritikuskodásnak minden tekintetben megvannak a maga korlátai. A jelen cikk létrejötte egyébként kb. 115 óra ráfordítást igényelt (előadások, odajutás, jegyzetkészítés, cikkírás és átírás-rövidítés több körben, járulékos munkafolyamatok).

Luxus? Hobbi.

A látottak zöme szószínházi előadás volt: (közel) kortárs vagy klasszikus drámát állított színpadra, illetve néhány esetben szövegadaptációt vett alapul. Egyharmaduk másféle irányokat képviselt: vagy valamely szavakon túli színpadi nyelvre alapozott, vagy pedig részvételi színházban gondolkodott. A leggyakoribb témák – meglepő-e bármelyik is? – a politikai rendszer(ek) anomáliái és a szerelmi ügyek bonyodalmai voltak, de másfajta tematikus érintkezéseket is fel lehetett fedezni bizonyos előadások között (például a szeretethiányos szülő-gyerek kapcsolatról vagy a szexuális identitás kérdéseiről).

Kezdő kritikus korom egyik első tapasztalata volt, mennyivel bonyolultabb feladat egy jó előadást elemezni, mint egy sikerületlenebbet. Azzal viszont élesben csak most szembesültem, hogy ha mindössze pár sor jut egy-egy előadásra, éppen a problematikus tételekkel leszek a nagyobb bajban, hiszen az elmarasztaló megállapítások még erősebben igényelnék a kifejtést, mint az elismerő szavak. Nincs ezzel mit tenni – a karakter- és az előadásszám is adott –, de elöljáróban azért mégsem haszontalan tudatosítani.

Kortárs darabok jelenről és múltról

Játék és valóság, művészet és hatalom, küzdelem egy társulat fennmaradásért. Boda Tibor P – Egy vándorszínész párhuzamos világai című darabjában Petőfiék társulata a Hamletet játssza (játékos csavarral az ekkor még nem is létező Arany-fordításban), egy mai független társulat készül előadni, hogy Petőfiék Hamletet játszanak, a KB35 és a Trainingspot tagjai pedig azt a MU színházban fellépni készülő kortárs független társulatot adják, amely – művészi és megélhetési konfliktusokon felülkerekedve – Petőfiéket készül eljátszani. Mindez versben, szándékosan lekerekítetlen dramaturgiával, sok humorral.

Felmérjük-e, milyen sérülékenyek az érzelmi kapcsolataink? Figyelünk-e a határra, amikor már nem a véleményünket fogalmazgatjuk, hanem szimplán csak savazzuk a másikat? Yasmina Reza Zentán látott Művészete Mezei Kinga rendezésében sokkal inkább a barátságról szól, semmint arról, hogy kifinomult műértő-e vagy pedig hülye sznob, aki méregdrágáért megvesz egy fehér alapon fehér sávos festményt. Dévai Zoltán, Szilágyi Áron és Virág György nagy játékkedvvel és finom ióniával mutatja meg a három fiatal barát közös felnövekedés-történetét.

A Klamm háborúja (Kai Hensel darabja) gyerekkori éveimet idézi: a tanári kar minidiktátoraitól való mindennapos rettegést. László Sándor nagyszerű alakítása Klammot egyszerre mutatja szörnyetegnek és saját tanári alkalmatlansága áldozatának; sőt még azt is eléri, hogy megszánjuk ezt a kártékony, érzéketlen alakot. Az előadást a Novem Színházi Szervezet produkciójaként szintén a zentai színház játssza. A monodrámát Mezei Kinga az osztályteremnek berendezett nagyszínpadra telepíti, Klamm közvetlen közelében az ütött-kopott iskolapadokkal, ahol mi, nézők ülünk. Hírlik, hogy a későbbiekben talán valódi osztálytermekbe is ellátogatnak vele.

A legfantasztikusabb, legfontosabb – vagy inkább a legjelentéktelenebb, legutálatosabb hangszer a nagybőgő? Egy másik zentai monodráma antihőse, Patrick Süskind Nagybőgőjének zenésze hajlik az utóbbira a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Hiszen a szép reményű művészt egy életre bebörtönzi a nagyzenekarba. Ha fiatal színész játssza a darabot, ahogyan most (saját rendezésében) Nešić Máté, a figura szánalmas szerelmi ábrándjai és mulatságos indulatai még tragikomikusabban hatnak, mint amikor korosabb szereplő mondja a monológot. Színes alakítás, finom (ön)iróniával.

Vajon blöffgyanús ötletcsokor a Pandamedvék története (Matei Vișniec), vagy kihívást jelentő színpadi alapanyag? Az ugyancsak Zentán látott előadás nem segített eldönteni a kérdést. Az alkotók afféle „színészdarabnak” kezelték a kétszemélyes játékot (rendező: Dévai Zoltán), alapvetően a pszichológiai közelítésmódnál maradva. Ráadásul a színészek erősen elütő stílusban játszottak; egyikük harsány játékmódja tovább rontotta az alapmű esélyeit.

Csupa közhely – mondja Hárs Anna Szívhangjának egyik szereplője (Rózsavölgyi Szalon), amikor a válásáról kérdezik. Bár a megállapítás magára a darabra is alkalmazható – az asztalunk mellett ülők közül öt-tíz percenként megjegyzi valaki: „hú, ez milyen igaz!”, „hogy ez mennyire így van!” –, a párbeszédek humorára és a négyfős színészcsapat játékkedvére alapozva Dicső Dániel bájos előadással szórakoztatja el a középkorúak élet- és szerelemi problémáira fogékony nézőket.

Amikor a Belvárosi Színházban A nulladik perc végén a főszereplők egy hajó fedélzetéről belekiabálják a szélbe az éppen beköszöntő 20. századdal kapcsolatos ábrándjaikat, az az érzésem támad: talán ebből a képből született meg maga a mű (író, rendező: Göttinger Pál). Az előző két felvonással kapcsolatban viszont ötleteim sincsenek: epikában felfestett hosszadalmas miliőábrázolás, egy nem túl érdekes házasság tempótlan jelenetei, agyonhasznált hivatkozásul az itt-ott beszűrődő Bohémélettel. (De minek is?)

Klasszikusok megközelítései

Gyönyörű képek, derűs színek tágas fehér térben, remek Mirígy, Ilma, Balga (Moldován Blanka, Keresztes Ágnes, Orbán Zsolt), hatásos, váratlan megoldások (akár egyenest a kút mélyébe nézhetünk, miközben látjuk a színpadi „trükk” megvalósításának mikéntjét is). Sardar Tagirovsky formátumos Csongor és Tünde-rendezése (amely Szatmárnémetiből érkezett a Tháliába) tobzódik a játékötletekben. (Számomra helyenként túlzottan is: örömmel el tudnék tekinteni többek között az előadáskísérő feliratozástól, és szívesen hazaengedném a mindvégig színen üldögélő Vörösmarty–Etelka párost.) Ha eddig netán nem tettük volna: Kupás Anna látványtervező nevét feltétlenül jegyezzük meg.

Jó emlékeket őriztem a londoni Cheek by Jowl negyedszázaddal ezelőtti vendégjátékáról, így kíváncsian vártam a mostani MITEM-es fellépésüket. A társulatot vezető rendező-látványtervező páros (Declan Donnellan és Nick Ormerod) keze alatt ezúttal spanyol színészek dolgoztak Carderón Az élet álomján, az igazán kiváló Alfredo Noval főszereplésével. Mediterrán társulat ide vagy oda, a mély tűzű darabnak meglepően hűvös hangvételű előadása született, amelyben a fordulatos történet egy nagyszínpad szélességű, de befelé keskenyre fogott és divatosan alulvilágított térbe kényszerült.

Apró kamaratérben intim hangulatú Shakespeare-t játszik a zentai színház. A Sok hűhó semmiért Mészöly Dezső fordításában szólal meg, aki mindig lenyűgöz finom nyelvi játékaival, briliáns humorával. Érdekes, ahogy a pár négyzetméteres színpad az összes létező irányban tagolt: van lent, középen és fent, kint és bent, elöl, oldalt és hátul. Mezei Kinga rendezése az előadás első felében széttartóbb, tempótlanabb, de a második részben magára talál.

Adaptációk prózából, drámából

Vajon miért szégyen – sőt a női szerepekre való totális alkalmatlanság jele –, ha valaki be meri vallani:

nem tudja, tényleg vágyik-e gyerekre, vagy csak a társadalmi elvárásnak akar megfelelni?

És ha mégis megpróbálkozik a családalapítással, mi mindent fognak később a fejéhez vágni – és mi mindenért fogja ő saját magát vádolni? Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című regényéből Németh Nikolett készített feszes szövegű átiratot, amelyet Berzsenyi Bellaagh Ádám világos ívű rendezésében mutattak be Budaörsön. Szorosan fogva tart ez a két sűrű óra. És nem a tinédzserkori tömeggyilkosság extremitása miatt, hanem a roppant szikár kidolgozás láttán. Erőteljes színészi jelenlét, puritán tér és játékmód, ötletesen felépített narrációk – és a hatalmas érzelmi utat bejáró anya szerepében Pelsőczy Réka, pályája egyik legfontosabb alakításával.

Kellene már egy jó kis forradalom!

Ez az utolsó mondat. Idáig jut el a világéletében tekintélyelvű, sémákban gondolkozó az apa, látva, hogy végzetes munkahelyi balesetét követően a szociálpolitika mekkora ívben lép át rajta. Bíró Bence nem pusztán színpadra alkalmazta Édouard Louis Ki ölte meg az apámat? című regényét, hanem tovább is írta: a szociális kérdéseket elszabotáló politikusokról szóló részeket magyar vonatkozásokkal toldotta meg. (Füge – ESZME produkció, Jurányi Ház.) Kovács Domokos és Szenteczki Zita rendezése a fiú monológját szétteríti a szereplők között, az epikusságot mozgásszínházi jelenetekkel ellenpontozza, és hatásosan követi le az éles dramaturgiai váltást, amikor az utálattól szeretetig vívő apa-fiú magántörténet kiáltványszínházba fordul.

Már három éve, hogy a Freeszfe megcsinálta a maga forradalmát.

Azóta több osztály az egyetem keretein kívül működik. A rendezőosztály Csehov-vizsgaelőadásait a Pinceszínház fogadta be; ebben a hónapban Csík Barnabás rendezése, az író ifjúkori kisregénye alapján készült Dráma a vadászaton került sorra (dramaturg: Juhász Maja). Az eleinte kimerítően részletező színpadi történet meghatározóan realista jegyeket mutat (illetve az ettől eltérő játékötletek külön életet élnek). Később felgyorsul (túlzottan is), de érdekesebbé válik. Tetszik, hogy Zilahy Anna a főszereplőnek inkább a tapasztalatlanságát, bizonytalanságát hangsúlyozza, semmint számító és hűtlen karakterét.

Prométheusz magára haragította a főistent, ezért végeláthatatlan elektromos kínzásokra ítéltetik, ami jó alkalom a Kar tévériporter és influenszer tagjainak, hogy követőik szórakoztatására ínycsiklandó médiasztorikat kreáljanak. Vagy mindez csak játék az Olymposz színpadán? Kali Ágnes és Tompa Gábor Aiszkhülosz-átirata, a Prométheusz ’22 ezzel a lehetőséggel is számol. Az adaptációból készült kolozsvári előadást Tompa Gábor rendezte három nyelvterület színészeinek közreműködésével. A Tháliában látott produkció alapján nem tűnt revelatívnak az átirat, ahogyan maga az előadás sem fogott meg.

Túl a szavakon: mozgásszínház, zenés műfajok

Mi az: feldobom, fehér, leesik, kék? Az Élőhomok című Zentán látott előadásban csuda dolgok történnek. (De hát miért is kellene pont sárgának lennie a tojássárgájának?) Csipkevarázsos, antik vidéki miliőben képekből, színekből, fényekből, mozdulatokból és zenéből születik a színpadi világ, amely egyszerre stilizált és földközeli, költői és vicces. Mezei Kinga rendezésében (amely a Novem produkciójaként jött létre) Pálfi Ervin és Hajdú Tamás főszereplésével négy színész szavak nélküli felszabadult örömszínházat játszik Tolnai Ottó költői és Petrik Pál festészeti motívumaira alapozva.

A szereplők ukrán zászlóval érkeznek a tapsrendhez, a közönség állva ünnepel.

A Recirquel My Land című előadásának (Müpa) aláment a történelem: amikor a rendező-koreográfus, Vági Bence meghívta az ukrán artistákat, hogy a szülőföld szeretetéről készítsenek produkciót, még nem lehetett tudni, pár év múlva milyen szomorú aktualitása lesz a témának. Izgalmas mozgásszínházat látunk – hívjuk bár újcirkusznak –, a koreográfia erősen épít a nézői fantáziára. Puha földréteg és az alóla felcsillanó fények: mintha egyszerre lennénk lent és fent, összekopírozódik a föld és az ég. És szép az is, ahogy az előadás ráfókuszál a mozgásban lévő emberi testekre. (Az előadás ukrán előadóival a háború kitörésekor beszélgettünk; ez a cikk itt olvasható.)

„A feleségem felhívott, én pedig a telefonban hallottam, ahogy felrobban egy bomba"

Már négy éve bemutatták, most viszont hirtelen egész mást kezdett jelenteni a magyar Recirquel újcirkusz-társulat kizárólag ukrán artistákkal létrehozott, szülőföldről szóló előadása. Van köztük, aki Kijevben ragadt törött lábbal, másnak az apja vagy a testvére harcol, ők pedig minden este felviszik a francia színpadokra az ukrán zászlót. Online beszélgettünk velük a helyzetükről.

Évek óta helyszínről helyszínre kitartóan követem a Trojka Társulást, most éppen az Alterego Klubba vitt utánuk az utam. A SZX_MCHN – avagy vágyaink meghurcoltatása zenés showműsort ígér, és be is váltja a címlap sugallta különös kettősséget. Hangos, szabadszájú, hivalkodóan látványos – és elcsendesedős, bensőséges, megejtően közvetlen. Gryllus Dorka sodró lendületű, zenés-táncos erotikus kabaréba ágyazza a Závada Péter által írt rövid jeleneteket, amelyek

személyes történetek alapján vallanak szexualitásról, nemi identitásról, társadalmi viszonyulásról.

Lakatos Márk utánozhatatlan konferanszié, Bárnai Péterről le nem bírom venni a szemem. Ja, Ivanics Tamás Merkúrjáról is csak nehezen.

Amíg nem néztem meg a Macskadémont (Bella Máté – Karafiáth Orsolya), meg mertem volna esküdni, hogy ha a színlapon azt olvasom: „mjuzikel komédia”, az este a felhőtlen szórakozásé lesz. Ehhez képest (Gergye Krisztián rendezésében) egy erőltetett humorú, nehézkes és vontatott előadást láttam. Pedig a címszereplő, Szemenyei János minden lehetőt megtett a számára sem mindig hálás helyzetekben. Nem tudom, az eredendő játszási helyen, Szentendrén mik a tapasztalatok, de a mostani vendéghelyszín, a Benczúr-kert teltháza a második felvonásra nagyjából kétharmadházzá zsugorodott.

Új Idomeneo az Operában – mennyire vártam! Aztán meg csak estem egyik ámulatból a másikba. Álmosító fényreklámok, véres kezét folyvást égbe tartva grasszáló Elektra, görög szobrok pózaiban magát pucéran illegető Neptun. Csak néhány ötlet Almási-Tóth András rendezéséből. Nincs az a mégoly örökérvényű történet, archetipikus konfliktushelyzet, amely érvényre tudna jutni a didaxis és illusztrativitás színpadra citált világában. Még jó, hogy legalább Mozart itt van nekünk. Ha meg pont a zenemű színpadi megvalósítása érdekelne bennünket – hát így jártunk.

A szcenárión is túl: nézői részvételre alapozva

Civil fiatalok, az első kétharmad győzelme idején talán ha nagycsoportosok lehettek. Mindennapi tapasztalataikat, politikai reflexióikat dolgozza fel a Van egy ország (Katona Sufni – Behívó). A Keresztes Tamás és Végh Ildikó rendezte előadás rövid szöveges jeleneteket és mozgásszínházi elemekre alapozó etűdöket illeszt egybe. Az előadásidő nincs fél óra (a fesztiválon, ahová készült, szabott volt az időkeret), így bőven jut idő a változatos generációkat képviselő közönség megszólítására is. Az Aradi Fanni vezette foglalkozáson sokféle személyes emlék előkerült, de a feladatok lehettek volna érdekesebbek, változatosabbak. (Egy-egy kirívóan szómenéses nézőtársat pedig jó lett volna leszerelni.)

Olvassunk szakirodalmat, mielőtt forradalmat csinálunk! Kabdebon Dominik és Oláh-Bebesi Borbála ProTest – út a forradalomhoz című előadásában nemcsak a színészek játszanak, hanem mi, a különféle korosztályhoz tartozó két tucatnyi néző is. Neudold Júlia vezetésével egy kooperatív társasjátékban veszünk részt (ÖrkényKÖZ – Örkény Iram), azt vizsgálva,

 

mik az esélyei egy erőszakmentes mozgalomnak a hatalom diktatórikus eljárásai közepette.

(Egy szigorúan fiktív országban, persze.) Az adott napon elbukott a forradalmunk: a társaság egysége megbomlott, amikor az került szóba: ha minden kötél szakad, szabad-e feladni a mozgalom békés jellegét. A jelen lévő szakértő elmondta: kutatási adatok szerint a békés szerveződések nagyobb százalékban jutnak győzelemre, mint azok, amelyek eltolódnak az erőszak felé. Íme júniusi színházlátogatásaim egyik fontos hozadéka.